A Rock Hangja az Atomvárosban: Glenn Hughes - 20. Gastroblues Fesztivál, Paks, 2012.07.07.

Négy év kihagyás után tért vissza Magyarországra a Rock Hangja, s bár az új szólóalbum csak őszre várható, eddig is serényen koncertezett az évben. Glenn Hughes ellentmondásos figurája a műfajnak. Senki nem vitatja énekesi kvalitásait, szerzői képességeit, sokan mégsem tudnak mit kezdeni lágyabb műfajok felé kacsintgató albumaival, narcisztikus viselkedésével. Annak idején ő volt az, aki jócskán lágyabb stílus felé vitte a Deep Purple hajóját, és amiért a zenekar ortodox rajongói nem foglalták nevét imáikba, Jon Lord pedig egyenesen őt tette a fő felelőssé a banda 76-os széthullásáért, kokainfüggőségével összefüggő kiszámíthatatlan viselkedése miatt. 

A narkománia már a múlté, a muzsikus húsz éve tiszta, lenyugodott, mélyen vallásos lett, (nem győzte elégszer hangsúlyozni mennyire szereti a közönséget, őszintébb lett volna, ha ezt egyszer, a buli végén teszi) azonban még most is nagy érdekelődésre tarthat számot egy-egy fellépésével. Ő is azon kevés korosodó énekes közé tartozik, aki mit sem veszített hangjából fiatalkorához képest. Kiválóan nyomta a rockos futamokat vagy a balladisztikus hangvételű dalokat. Magánszámait persze most sem hagyta otthon, a Hughes-koncertek mindig is az egyszemélyes showműsor kategóriájába tartoztak, és ez most sem volt másképp. Érzésem szerint most enyhén visszavett magából, nem húzta az ének-improvizációkat olyan sokáig, bár exhibicionizmusa a régi. Nem meglepő módon most is a ’73 és ’76 közötti három év termése alkotta a műsor gerincét, amikor a Deep Purple tagjaként futott be szédületes karriert: a bulin elhangzó tizenkét nótának a fele Purple örökzöld volt, melyek közül a Sail Away-t sosem vette be a koncertprogramba a Mély Bíbor társulata. De Hughes nem hagyta ki a Trapeze talán legismertebb dalát, a Medusát sem. Ezt a slágert a közelmúltban felújították, méghozzá a mostanában összerántott hard rock szuperformáció, a Black Country Communion bemutatkozó albumán. Apropó BCC: mindössze egyetlen dalt, a One Last Soult vett be Hughes a programba, és a Soul Mover végén egy kicsit belekaptak az elsöprő Black Country dalba.

A kísérőbanda jó iparosokból áll, egyik zenész sem több annál. Bár Soren Andersen gitáros jó kiállású gyerek, gyors a keze, valahogy hiányoltam az önálló ízt játékából, ő nincs olyan kaliber, mint J.J. Marsh vagy Jeff Kollman. Főleg az előbbi hiányzott nekem, nem is kicsit. Anders Olinder jópár éve játszik Hughes mellett/mögött, most is szinte észrevétlenül ült billentyűinél, néha eleresztve egy szólót. Pontus Engborg dobos viszont nem lopta be magát a szívembe. Hiába püfölte vadállati erővel, egész testi erejét beleadva a bőröket, nem egy csúnya hibát vétett a dalokban. Minden bizonnyal képzett dobos, hiszen sok híres előadó tar igényt munkájára, de ezen az estén nem vitte el a pálmát.

A buli korrekt módon lezajlott, már a kezdetben rendesen odatették a Stormbringert, a Maestro hibátlanul énekelt, jó volt újra élőben hallani a Purple harmadik és negyedik felállásának nagy slágereit egy autentikus személy tolmácsolásában. A végére viszont elfáradt a csapat, talán a teremben uralkodó, szinte elviselhetetlen meleg miatt, mert a ráadásban elhangzó örökzöld Burn igen erőtlenül szólt. A hangzással viszont egyáltalán nem voltam kibékülve, mert ahol álltam, elég kaotikusan szólt az egész, a gitárt a háttérbe pakolva.

Glenn Hughesról még sokat fogunk hallani a közeli jövőben, hiszen érkező szólóalbuma mellett, a BCC harmadik korongja is az év végén érkezik, ha minden jól megy.

Setlist:

Stormbringer / Might Just Take Your Life / Touch My Life  / Medusa / Sail Away / First Step Of Love / Mistreated / Can’t Stop The Flood / You Keep On Movin’ / Soul Move - Black Country /// One Last Soul / Burn

Bigfoot

Képek: Molek Csaba

Köszönet a Livesoundnak!