Nosztalgia, öröm, ünnep: Horváth Attila életmű koncert - Papp László Budapest Sportaréna, 2012.04.27.

írta Tomka | 2012.05.07.

Horváth Attila, korunk talán legnagyobb és leghíresebb magyar könnyűzenei dalszövegírója, egy egészen különleges estével ünnepelte 60. születésnapját, és munkásságának 40 évét. E dupla jubileum alkalmából a hazai pop- és rockszakma nagyjai tették tiszteletüket a Sportarénában – a nívós előadás, az ünnepi hangulat, és a megfelelő körítés tehát adott volt. Kérdés csak annyi maradt, hogyan fog a több tucatnyi előadó, zenekar és énekes egységes koncertet adni ezen az estén?

 

 

A válasz – „sehogy” – nagyjából akkor érkezett meg, amikor a Kalapács József és a Nagyfi-testvérek által nyitásként elővezetett Omen és Pokolgép klasszikusok után kb. 10 perccel már a 100 Folk Celsius koptatta a deszkákat. Az este inkább emlékeztetett egy felpörgetett Magyar Dal Napjára, mint hagyományos koncertre, hiszen a szólóelőadók, ill. a zenekarok először kb. egy, majd kétszámonként váltották egymást, és ezzel együtt a megszólaló műfajok is gyorsan és radikálisan változtak. Alapvetően nincs is ezzel semmi gond, csak akkor kár volt úgy beharangozni az eseményt, hogy a rockzenéé lesz a főszerep (még Kalapács is azzal nyitotta az estét, hogy mégiscsak egy rock koncertre jöttünk), mikor nem, hiszen az este legkeményebb stílusa is főként balladák formájában képviseltette magát, és az összképet tekintve sem volt feltétlenül domináns. 

Az este így amolyan élő rádiókoncert formáját öltötte, mintha csak kivánságműsorban lehetett volna kérni a Horváth Attila szövegeihez írt legnagyobb dalokat – az érzést pedig a rádiós konferanszié is erősítette, aki eleinte elég gyakran (egy-két számonként) megszakította a műsort, hogy bemutassa a fellépőket, meg persze azért, hogy sztorizgasson. A műsor így eléggé darabosan indult, a program 10 percenként tuti, hogy megakadt (és zenei profilt váltott), ám szerencsére egy idő után konferansziénk is pihentette torkát, illetve ahogy a fellépők sztárereje egyre nagyobbá vált, úgy egyre hosszabb blokkokat sajátíthattak ki maguknak az előadók.

A dalok közötti sztorizgatás az egész estét jellemezte (például Zeffer András is elmesélte, mennyire feszülten, idegesen kereste fel Attilát, amikor először akarta felkérni szövegírásra, majd hozzáfűzte, hogy milyen jó és kedves embernek ismerte meg az ünnepeltet), így zenés és mesélős részek váltogatták egymást. A koncert enyve, ami a stíluskavalkádot, a több tucatnyi zenészt és az egyébként egész tisztes számban megjelent közönséget összetartotta, az a nosztalgia volt. Nosztalgia, amivel emlékezni kellett azokra a dalokra és szövegükre, amiken felnőttünk, együtt énekelni őket, majd együtt örülni a daloknak és Attilának. Mit mondjak, nem volt egy nehéz feladat. Ráadásul nem csak a zenészek, hanem a szervezők is forszírozták a közönségénekeltetést, ugyanis a színpad felett egy karaoke-kivetítőt is elhelyeztek, amin a dalok fontosabb sorait (általában a refrénjét) lehetett nyomon követni.

Az este végeredményben nem is annyira koncertként, mint inkább emlékünnepként jelentett maradandót. A közönségnek évek múltán bizonyára nem az fog derengeni, hogy kismilliomodjára is hallották élőben az Itt és mostot, A kőfalak leomlanak-ot, vagy a Jég dupla whiskyvel-t, hanem az a meghatottság, ahogy Zeffer Attiláról beszél, vagy ahogy a ráadásban az egész sztárgárda a színpadon áll, és az Összetartozunk c. szám alatt mindenki egymásra mosolyog, netán hogy az ünnepelt szerényen megköszöni az ittlévőknek az estét, vagy ahogy szolidan viccelődik („Soha nem akartam senkinek a terhére lenni, most pedig itt lógok mindenkinek a nyakában” – mondta Attila, a nyakakba akasztott fényképes passokra utalva).

Külön öröm volt, hogy a jelenlévők emberként is jobban megismerhették Horváth Attilát (a fellépők összecsengő sztorijaiból, Attila színpadi kiállásából, rövid, ám annál velősebb és hatásosabb köszönetnyilvánításából, illetve improvizált (?) vicceiből) – az pedig már csak hab volt a sörön, hogy egy csomó dalról kiderült, hogy bizony ez is Horváth Attila tollából pattant elő. Ezáltal a szó klasszikus értelmében hasznos volt ez az este: nem is feltétlen azért, hogy ezeket a tudásbeli hiányosságokat pótolja, hanem hogy felhívja a közönség figyelmét arra, hogy igen, szövegírók is léteznek a világon, és az ő kezük munkája is legalább akkora részét képezi egy-egy sláger sikerének (pl. Jég dupla whiskyvel), mint az elővezetett dallamok vagy a megfelelő hangszerelés.

Mindezeken felül, a csak erre az estére összeállt formációk, különleges duettek azok, amik egyedivé varázsolták a programot. Ilyen volt már rögtön az elején Kalapács és Koroknai Árpád duettje a Fagyott világban, később Varga Miklós és Keresztes Ildikó kettőse az Ildikó karrierjét elindító Otthonról hazafelé c. dalban, illetve elsősorban a Piramis szekciója, amikor is Deák Bill, majd Csoki, végül Rudán Joe énekelte a legendás zenekar dalait. Érdekes módon pont Csoki teljesítménye tűnt kissé haloványnak, hangja kissé furcsán csengett a bulin – a koncert egyik végpontját jelentő ínyencség viszont ellensúlyozta ezt, nevezetesen amikor Balázs Fecó, Rudán Joe, Deák Bill ideiglenes triumvirátusa adta elő a Piramis Ha volna két életem c. slágerét.

Számomra a zenei csúcspontot – a zárásként előadott Piramis-blokk mellett – fura mód Balázs Fecó produkciója nyújtotta, valószínűleg azért, mert nem vagyok közelről ismerős munkásságával, de amit itt a Korállal karöltve előadott, az mind énektudásban, mind energikusságban az este legintenzívebb pillanatainak sorát erősítette. Persze, akadtak szokásos Fecó-féle líraiak, de mind a Piramis-dalokban, mind a rendkívül hangulatos háttérvetítéssel megbolondított A kőfalak leomlanak-ban nagyot énekelt – jó hatással volt rá a rockzenei közeg, az biztos.

Balázs Fecó mellett egyértelműen Charlie volt az este második felének vezéregyénisége, hiszen ő volt az, aki talán a legtöbb dalban felbukkant, és aki, ha a színpadon állt, rögtön kisajátította a figyelmet. Mivel olyan koncerten láttam utoljára Charliet, ami a gyerekkor áldásos homályába veszett, így nem tudom, hogy az a nemtörődöm lazaság, ami egész színpadi lényét jellemezte, megszokott tőle, vagy csak most volt ilyen lezser – mindenesetre volt valami megkapó lazaság abban, ahogy vérbeli sztárként, különösebb koncentrálás és felkészülés nélkül, csak úgy felszambázott a deszkákra, és utánozhatatlan hangján előadta legnagyobb slágereit. Ha kellett, viccelődött, ha kellett, (belassulva) konferált, majd kedélyesen beszélgetett zenésztársaival, mintha csak egy baráti találkozón lenne – és nem utolsósorban, hatalmasat énekelt.

A ráadásblokk előtt, Horváth Attila színpadra lépésekor felinvitálta maga mellé Som Lajost, és elmondta, hogy nélküle talán el sem indult volna Horváth Attila karrierje. Som nemrég még régi zenekarát, a StOrMot hívta életre, ám mint ismeretes, a próbálkozás kudarcba fulladt a basszusgitáros egészségügyi állapota miatt – most is látszott rajta, hogy már nincs igazán jó állapotban, egy bottal és rendkívül lassan közlekedett (innen is jobbulást kívánunk!). Ezt a kissé keserédes intermezzot leszámítva, ekkora már egészen felszabadult, örömünnep jelleget öltött az este, és szép lassan az összes zenész a színpadra szivárgott, hogy közösen adják elő a Jég dupla whiskyvel és az Összetartozunk c. dalokat. Az énekesek soronként adták át egymásnak a mikrofont, sőt, Attilát is megénekeltették, miközben a többek között a Mobilmánia, a Piramis és a Korál zenekarokkal kiegészült instrumentális szekció (aminek alapját Maróthi Zoltán, Vörös Gábor, és Závodi Gábor jelentette, utóbbi az este zenei rendezője is volt) húzta a „talpalávalót”.

Összességében egy több mint korrekt koncertet láthattunk, néhol türelmet próbáló stíluskavalkáddal, ám ha nem csupán remek kikapcsolódást nyújtott ez az este a pár ezres közönségnek, hanem azt is elérte, hogy jobban megismertette Horváth Attila munkásságát a nagyérdeművel, és felhívta a figyelmet a dalszövegírók munkájának fontosságára, akkor már megérte megszervezni. Ahogy Attila is mondta: találkozunk 60 év múlva, a második jubileumi koncerten!

Setlist:

Itt és most (Kalapács, Nagyfi L., Nagyfi Z.)
Fagyott világ (Kalapács, Koroknai, Nagyfi L., Nagyfi Z.)
Csak a jók mennek el váratlanul (Takács Tamás)
Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem (László A., Csiszár P., Cserháti felvételről)
Janka (100 Folk Celsius)
Mariann (Heilig Gábor)
Vigyázz magadra fiam (Pomázi, Vörös A., Tóth)
Falun volna jó (Deák Bill Gyula)
Nem haragszom senkire (Deák Bill Gyula)
Szabad vér (Tunyogi Rock Band, Tunyogi felvételről)
Ha szeretnél ma még (Tunyogi Rock Band /The Rock Band)
Ez A Mánia (Mobilmánia)
Otthonról hazafelé (Varga Miklós, Keresztes Ildikó)
Egészen, mert félig nem tudok (Keresztes Ildikó)
A csönd éve (Keresztes Ildikó, Balázs Fecó)
Fecó mix (Évszakok, Gyertyák a téren, Érints meg, Maradj velem)
A kőfalak leomlanak (Korál)
Ne állj meg soha (Korál, Vámos)
Soha többé nem hallgatok bluest (Marathon, Lerch István, Charlie)
Skandináv éjszakák (Charlie)
Az ördög a városban járt (Lerch István)
Az légy, aki vagy (Charlie)
Majd játszom, mikor érzem (Charlie, Pinyó)
Kóbor angyal (Piramis, Deák Bill Gyula)
Őszintén akarok élni (Piramis, Csoki)
Emelj fel a szívedig (Piramis, Rudán)
Ha volna két életem (Piramis, Balázs Fecó, Deák Bill, Rudán Joe)

Ráadás:

Ugye nem hiszed el
Jég dupla whiskyvel
Összetartozunk

Szöveg: Tomka

Fotók: Karancz Orsolya

Legutóbbi hozzászólások