Mickey egér cigivel és sörrel: D-A-D, Tirana Rockers - Club 202, 2012.02.20.

Miért éppen hétfőn jöttek? Miért nem pénteken vagy szombaton? Aki ki tudott venni szabit, annak persze könnyű volt, de tény, hogy a közönség önfeledtebb lett volna egy másik időpontra szervezett bulin. Sebaj, Dánia egyik legfaszább exportcikke első magyarországi koncertjén megmutatta a publikumnak, hogy hol is lakik az igazi rock ’n roll attitűd.

Tirana Rockers

A múlt heti, igen foghíjas nézőszámmal operáló House Of Lords koncert után mennyei érzés volt elmerülnöm a már az előzenekar kezdő taktusainál is egy jobbfajta hangyabolyhoz hasonlító nagyérdemű „habjaiban”. Pláne, hogy az anno még a Daczi Zsolt gitáros által alapított, majd a fiatalon elhunyt zenész halála után, 2010-ben újra életre hívott Tirana Rockers tökéletes felvezetése volt az est fénypontjának, a dán D.A.D zenekarnak.

A Gubás Tibi - ének, Retek (ex-Akela, ex-Exit, ex-Iron Maidnem) – dob, D-Khan - basszusgitár, Mikky Slade (Jolly Roger, Lovegun, ex-Disco Express) – gitár, valamint Nagy Máté – gitár alkotta zenekar ugyanis olyan mocskos mód jó dirty rockot tolt az arcunkba, hogy az aznapi munkám – mely az oldalamon figyelt egy nagy cekkerben - tekintélyes súlya ellenére még nekem is beleállt a boogie a lábamba. A Gubás Tibor különlegesen karcos hangjával még egyedibbé tett, piszkos, csajozós rákkenroll volt ez, ami csak attól vált kissé egyhangúvá a banda produkciójának végére, hogy nem nagyon tarkította tökös színpadi mozgás, a műfaji sajátosságokhoz oly szorosan hozzátartozó látványelem a produkciót.

Szerencsére azonban erre sem kellett sokáig várni, hiszen a D-A-D, különösen Stig Pedersen bőgős olyan felejthetetlen show-t prezentált a nagyérdeműnek, ami nemcsak a budapesti éjszakába, de eddigi koncertélményeim sorába is rakéta módjára csapódott bele! Ekkor még nem korrodálta a nagyérdemű hangulatát az a sajnálatos hír sem, hogy Nagy Máté gitáros pár nappal a Tirana Rockers aznap esti sikeres koncertje után, emberi okokra és szakmai nézetkülönbségekre hivatkozva kilépett a zenekarból. Reméljük, hogy a „szakítás” nem fogja befolyásolni a banda további pályafutását!  

Szöcske

D-A-D

Bár 21:30-ra volt kiírva a kezdés, a dánok már valamivel előbb színpadra léptek. Előzetesen már nézegettem, hogy mit is fognak játszani, így tudtam, hogy hosszú estének nézünk elébe, mert bizony 18 szám fog felhangozni a buli alkalmából. Első alkalommal jár nálunk a D-A-D, amit a csapattagok többször is a tudtunkra adtak a koncert során. Ez ugye fontos adalék, mert a banda hivatalosan 1984 óra létezik, azaz a 28 éves pályafutásuk alatt egy turnéjuk sem érintette kishazánkat. Egészen mostanáig. Persze ez érthető, mert a zenekart akármennyire is ismerik mindenfelé, mégsem sorolhatjuk az „A” kategóriás csapatok közé: 10-ből 8 embernek fogalma sincs, hogy a D-A-D-ot enni, inni vagy éppen felszívni kell. Persze a rockzenét aktívan hallgató közönség tisztában van velük, ha mással nem is, a Sleeping My Day Away-jel. A skandináv országokat elválasztó virtuális demarkációs vonalat átlépve azonban megváltozik a helyzet, és egy szupersztár státuszú együttest láthatunk. Na, igen. A hazai pálya előnye…

Nézzük a közönségszámot! Ahhoz képest, hogy hétfő este volt, és tekintve a szokásos magyar, klubba járó átlag közönségszámokat, a Club 202 szépen megtelt. Viszont ahhoz képest, hogy a kultbandának számító D-A-D 28 éves pályafutása alatt először jött el Magyarországra, az embereknek még a csillárról is lógniuk kellett volna, és a jegyeknek már két hete el kellett volna kelniük. Azért nem volt mit szégyellni, voltunk elegen, de másra számítottam.

Az együttes számainak ismeretében megvallom, én arra számítottam, hogy a dalok nem fognak változatosnak hatni élőben, és a buli felénél egyre nagyobb sorok fognak tolongani a sörökért. Ehhez képest a valóság homlokegyenest mást produkált. A legelső perctől az utolsóig a szemem a színpadra szegeződött, és tátott szájjal bámultam életem egyik legelképesztőbb koncertélményét. Egy pillanatnyi megbicsaklás vagy üresjárat nem volt a 18 szám során. A csapat minden egyes tagja egy atombomba energiájával állt színpadra, és bizony fel is robbantották a beléjük kódolt pokolgépet. Ezt az érzést a közönség is átvette, és végig tombolva, táncolva fogadta az újabb és újabb dalokat. Jesper Binzer talpig farmerben és végig mosolyogva adta a ritmust és az énekdallamokat. Hangjába nem nagyon lehet belekötni, máig jó formában van, a koncerten is hozta, amit kell. Nagyon nem vártam tőle sokat, de itt is pozitívan csalódtam: bár tényleg nem veszi fel a versenyt az isten-kategóriába tartozó nagy torkokkal, de miért is kellene? A kiváló atmoszféra és jókedv átüt a hangszálain, és ezen a koncerten többet nyújtott, mint azt bárki várta volna egy majd 30 éve pályán lévő énekestől. A legfiatalabb tag, Laust Sonne dobos kapott egy külön dalt a csapat 2011-es korongjáról, amikor az I Want What She’s Got helyett a közönségnek azt kellett kiabálnia, hogy „I Want What Laust’s Got”, ami mint kiderült, a tehetség, legalábbis Jesper szerint.

Akik azonban elvitték az estét, azok Jacob Binzer és Stig Pedersen voltak. Gitárosunk, aki ugye a frontember öccse, végig a toppon volt, cilinderét a fejébe húzva megadta azt a pluszt, ami a D-A-D zenéjét unikummá teszi: a country-s hangzást. A csapat anno a hőskorban ugyanis az úgynevezett cowpunk műfajából indult, ami a punknak egy western és country elemekkel vegyített, nem túl ismert ága. Mára már inkább eme amerikai műfajokkal kevert hard rock a jellemző rájuk. Jacob barátunk gitárjátéka pedig egyértelműen ezt a vonalat vezeti be a zenéjükbe, és az idők során egészen zseniálisra fejlesztette ez irányú képességeit. Témái közel sem nevezhetőek bonyolultnak, ellenben rendkívül ötletesek, és alátámasztják a zene többi részét. Ami pedig kifejezett érdekessége, hogy nem vagy alig használ effektet a gitárján, és ettől még inkább hozza a „kántrit”.

Stig Pedersen-ről pedig oldalakat lehetne írni. Ez a fószer maga a megtestesült rock ’n roll. Egyszerűen minden dolog, ami vele kapcsolatos, valamilyen őrület tárgya. Itt van mindjárt a basszusgitárja, ami ugye két, azaz kettő darab húrral lett ellátva. Az E és az A húron kívül ő úgy érzi, hogy nem kell több a zenéjükhöz… és tényleg nem! Azért még nem ért véget Stig és a hangszer története. Sőt, igazából csak most kezdődik: itt ugye nem egy darab basszusgitárról beszélünk, hanem egy egész arzenálról. Először volt egy átlátszó pirosan világítós, aztán ennek kék párja. Ezek voltak a legkevésbé extrémek. Jött egy olyan, ahol meg volt cserélve a fej és test, azaz a Sitg egy óriási hangolókulcsokkal ellátott testen játszott, míg a nyak végén egy aprócska fejben értek véget a húrok. Aztán jött egy Cadillac hátsó lámpáira formált testű hangszer, amin már meg sem lepődtünk (pedig még lámpák is voltak rajta), de azért az óriási rakétán már mindenki harsányan röhögött. Basszusgitárosunk ezen kívül egy motoros bandáknál ismeretes ún. patch-be volt öltözve (ami az adott banda nevét és szimbólumát tartalmazza), rajta egy Mickey Egér fejjel, és Disneyland felirattal. A színpadon pedig ez a gyakorló őrült úgy pózolt, mint egy világsztár: lógott a cigi a szájából, mórikálta magát, és az összes létező dolgot megmászta, az erősítőktől a lábdobig. Tény, hogy a színpad legelevenebb része volt ez a nagyra nőtt gyerek.

A csapat összes korszakából kaptunk dalokat, a 2011-es ’DIC.NII.LAN.DAFT.ERD.ARK’-ról mindjárt öt darabot, amely albumcím az együttes eredeti neve, a Disneyland After Dark miatti perrel való fenyegetésre egy fajta reagálás. A korai cowpunk korszakot a Riding With Sue képviselte, amit Stig adott elő. Aztán persze jöttek a slágerek: a Jihad, a Point of View, a Bad Craziness, az Evil Twin és persze a D-A-D „megahit”-je a Sleeping My Day Away. Kétszer tapsoltuk vissza őket, de valójában azt sem bántuk volna, ha elölről eljátsszák még egyszer a teljes bulit. A Laugh ’N’ A ½ -fal  és az After Dark-kal zárult a koncert.

Hatalmas hangulat és lelkesedés a színpadon, ováció és önfeledt éneklés a küzdőtéren. Így zajlott a koncert (bár olyan fűszag volt a koncert közepétől, hogy nem csak az egész teremben, de még odakint is érezni lehetett a gangeszt). Remélem, hogy nem az egyetlen alkalom volt, amikor láthattam őket, mert feledhetetlen produkciót nyújtottak. Az éves koncert viszonylatban pedig eddig magasan vezetnek. Megnézem, hogy ki fogja letaszítani őket a trónról.

Setlist:

A New Age Moving In / Jihad / The End / Everything Glows / Point of View / Monster Philosophy / Reconstrucdead / Riding With Sue / Last Time In Neverland / Grow or Pay / We All Fall Down / I Want What She's Got / Evil Twin / Bad Craziness /// The Place Of The Heart / Sleeping My Day Away /// Laugh 'N' A ½ / It's After Dark

Adamwarlock

Képek: TT

Köszönet a Concertonak!