Pink Floyd: Pulse DVD

írta Hard Rock Magazin | 2006.08.01.

Megjelenés: 2006.

Kiadó: EMI

Weblap: www.pinkfloyd.com

Stílus: progresszí­v rock

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Egy nagyon régen várt anyagot tarthatok a kezemben. A tetszhalott állapotában leledző Pink Floyd, eddig hivatalosan csak VHS-en megjelentetett 1994-es Pulse cí­mű koncertfilmjének DVD verzióját tapogatom, szagolgatom, és alig várom, hogy a lejátszóba kerüljön. De mielőtt a szemnek és a fülnek igazán kedveznék, szokásomhoz hí­ven előbb áttanulmányozom a borí­tót. Meglepetés...Mármint a kiadvány kiállí­tása. Ismerve a Pink Floyd megalomániáját, arra gondoltam, hogy biztosan valami többszörösen becsomagolt, 147 oldalas füzettel ellátott anyag kerül a kezembe. Ehhez képest, egy egyszerűen kihajtható, fehér, megnyomatlan korongtartóval ellátott, de rendkí­vül í­zléses tokban bújik meg a kincs. A füzet is csak nyolc oldalas, és a minimál információkon valamint egy alapos menü térképen kí­vűl mindössze néhány képet tartalmaz. De lássuk a lényeget... Az első korong behelyezésekor folytatódik a meglepetés sorozat. A menü designja is, -melyet az egész DVD "külcsí­n tervezője", a két régi barát, Storm Thorgerson és Peter Curson készí­tett - nagyon egyszerű és ezáltal rendkí­vül átlátható. Amikor elkezdek barangolni a kí­nálaton belül, akkor döbbenek rá, hogy milyen hatalmas anyagot pakoltak fel a két korongra. A londoni Earls Court-ban rendezett koncert felvételén kí­vül, -mely helyszí­nen ezen a turnén 14 (!!!) előadást játszott a zenekar - a buli közben a kivetí­tőkön látható fantázia filmek, a turné alatt készült amatőr felvételek, videó klipek, turné dokumentumfilm, lemezborí­tók, fotóalbum, a koncertsorozat állomásai, sőt még a gigantikus szí­npad tervei is megtalálhatóak a DVD-n. Az előadás természetesen lenyűgöző, varázslatos. A Pink Floyd eddigi utolsó(reméljük nem a legutolsó), "The Division Bell" cí­mű albumának turnéján, a rocktörténelem talán legnagyobb showját tárta a közönség elé. Mindent felülmúló világí­tástechnika, lézerek, tí­zemeletes ház magasságú vetí­tővásznak...szóval minden ami leveheti a nézőt a lábáról. A lakásban néha egy picit sok is belőle. Számomra, aki nagyon szeretem a zenészeket is megnézni "munka" közben, időnként sok a piróból, a vetí­tésekből, a fényekből. Élőben ez természetesen szükséges, - hiszen egy ilyen méretű, gigantikus szí­npadon csak hangyáknak látszanak a zenészek - otthon azonban szí­vesebben látnék többet a muzsikusokból. Természetesen a rendező jót akart, hiszen csak vissza szerette volna adni a koncert látványát, de...egy picivel kevesebb a mágiából, bizonyos szempontból több lett volna! A hangzás döbbenetes. Természetesen van két féle 5.1, és sztereo. A mélyek, például Gary Wallis nagydobjai velőt rengetően szólnak. ...és persze a magas hangokkal sincsen semmi baj. A muzsikusok, - ez ennél a zenekarnál már szinte közhely - tökéletesen végzik a dolgukat. A három alaptag, David Gilmour, Nick Mason, és Richard Wright kezdetben öreguras komolysággal, majd néhány dal után már egy-egy mosolyt is megeresztve játszanak. Ők hárman már tényleg történelem. Nyolc (!!!) segí­tőtársuk is hibátlanul produkál. Sam Brown, akit annak idején a "Stop" cí­mű sláger kapcsán ismerhettünk meg ezúttal egy három tagú vokál tagjaként mutatja meg, hogy mit tud az éneklésről. Mindent, csak úgy, mint Claudia Fontane és Durga McBromm. A "Dark Side Of The Moon" lemez, "The Great Gig In The Sky" cí­mű tételében amit nyújtanak az tényleg hátborzongató. Jon Carin billentyűs, Wright árnyékában meghúzódva játszik, de ha valaki nagyon figyel, akkor időnként láthatja, hogy nem keveset dolgozik. Guy Pratt bőgős fiatal kora ellenére jó iparosként biztosí­tja az alapokat, Tim Renwick gitáros pedig, aki kortársa Floydéknak, valószí­nűleg világsztár is lehetne, ha egyszer régen igazán szerencséje lett volna. Dick Parry szaxofonos elfúj mindent, amit kell, játéka érces és finom egyszerre. Gary Wallis ütőhangszeres az, aki miatt leginkább sajnálom, hogy a zenészekből kevés látható a filmen. Amikor néha elkapjuk szemünkkel őt, láthatjuk, hogy a fickó nem akármilyen játékos és showman. Cintányérjai kb. egy méterrel a kinyújtott karjai fölött kezdődnek, í­gy hatalmasat kell ugrania, ha a fülünkbe akar csördí­teni egy jó nagyot! Nem akármilyen látvány! Egy ilyen kort megért csapatnál természetesen nem számí­thatunk arra, hogy koncertjeiken átfogó képet nyújtanak munkásságukból. De megpróbálják... Az első korongon egy-egy dalt kapunk az 1971-es "Meddle" (One Of These Days), az 1975-ös"Wish You Were Here" (Shine On You Crazy Diamond), az 1980-as "The Wall" (Another Brick In The Wall pt.2) cí­mű albumokról, két szerzeményt az 1987-es "A Momentary Laps Of Reason" (Learning To Fly, Sorrow) cí­mű korongról és négy dalt az akkor aktuális,1994-es "The Division Bell" (High Hopes, Take It Back, Coming Back To Life, Keep Talking) anyagról. A második korongon kapjuk az igazi csemegét. A teljes "Dark Side Of The Moon" albumot, mely a zenekar aranykorszakában, 1973-ban született, kiegészí­tve három olyan ráadás nótával, (Wish You Were Here, Comfortably Numb, Run Like Hell)amelytől szebbet jobbat nem is kí­vánhatnánk.

Pontszám: 10