Pesti búcsú: Scorpions, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 6.

írta Bigfoot | 2011.06.10.

Nagy divat az elköszönés rockberkekben, és nem csak mostanában. Ozzy már húsz éve hangoztatja, hogy visszavonul, az utóbbi időben már csak legyintünk. A Stonest még régebben temetik, s bár pár hónapja újra meglebegtették a befejezést, Keith Richards azonnal visszakozott. A Judas Priest is hasonló cipőben jár, mert még el sem kezdődött az 'Epithaph' turné, Glenn Tipton már magyarázta a bizonyí­tványt, hogy kérem szépen, mink asztat nem í­gy, hanem úgy gondoltuk. A búcsúnál a könny helyénvaló kellék, de az ilyen nyilatkozattokkal megértő mosolyt csalnak az ember arcára. Nem kellene... Nos, a Scorpions is bejelentette a végsőt, ők viszont tartják magukat szavukhoz, ezt Klaus Meine is megerősí­tette a bulin.

 

 

Bár Rudolf Schenker bandáját sokan a metálszekcióhoz sorolják, ez nem fedi az igazságot. Sok dalukban fémesen ropognak a gitárok, ez tény, esetükben akkor is a hard rock a helyénvalóbb kategória, hiszen a ritmus és a dinamika mellett az énekdallamok legalább annyira fontos szerepet játszanak. Klaus Meine hangja túl sima, túl tiszta, lágy egy heavy metal toroknak. Egy metál banda nem büszkélkedhet ennyi slágerrel, ennyi lí­rai slágerrel, mint Hannover büszkeségei.

Ez meg is látszott a közönség összetételén, hiszen kisebb arányban az ortodox, feketepólós, bakancsos metálhí­vők, inkább konszolidált negyvenesek látogattak ki a bulira, no, és sok csinos csaj, talán köszönhetően a már emlí­tett lágy örökzöldeknek, melyeket két blokkban adagoltak.

Jó programot állí­tottak össze a fiúk, tényleg a dalok legjobbjait hozták össze egy blokkba, nekem hiányzott -nem is kicsit - az Uli Roth-korszak nem egy veretes témája azokkal a jó kis bluesos szólókkal. Bár anyagilag a Jabs-korszak jobban működött, mint a hetvenes évek közepének Scorpionsa, de zeneileg semmiben sem marad el a két periódus egymástól, sőt! A kilencvenes években készí­tett albumaiknál pedig sokkal maradandóbb a Roth-éra. Na, mindegy, í­gy is már a Sting In The Tail-nél mozgásba jött a zsűri, persze, nem olyan elementáris erővel, mint mondjuk egy Maiden szeánszon, de a végig hallatlan profi előadás kellőképpen lekötötte a publikumot.

Tényleg, nem unatkoztunk, talán a jó műsorválasztás miatt sem, amin vajmi keveset változattak a turné kezdete óta. A műsor leginkább a 'Lovedrive'-'Animal Magnetism'-'Blackout'-'Love At First Sting' korszak nótáira korlátozódott, mutatva a tényt, hogy a zenekar 1979 és 85 között élte csúcsformáját. Mindenesetre jó volt újra élni azt a korszakot, és sokszor eszembe jutott a banda első magyarországi fellépése 1986. augusztus 27.-én az MTK pályán, ahol negyvenezer honfitársammal együtt örültünk a bulinak. Most, huszonöt évvel később már nem éreztem ugyanazt a katarzist.

Pedig minden volt, ami szem, száj és fül ingere. Jó dalok egy vérprofi zenekar előadásában, kitűnően koreografált fényorgia, filmbejátszások egyes dalok témáihoz kapcsolva. Ezekben pillanatfelvételekt láthattunk a banda csúcskorszakából, a Wind of Change alatt a 89-es berlini események, a Fal leomlása, a kelet-németek határátlépése elevendetett meg a fiúk mögötti paravánokon. Ami nekem a legjobban tetszett, az James Kottak dobszólója alatt történt.

A bőrök püfölése közben elindult egy film, melynek maga James volt a főszereplője. Időnként a dübörgő dobbal páhuzamosan kis részek csendültek fel egyes dalokból, és a hozzájuk kapcsolódó lemezborí­tók elevenedtek meg. A hangszeres produkciót inkább hangulatosnak mondanám, mint technikásnak: ez az amerikai csávó amúgy nagy showman, végig csinálta a fesztivált a cucc mögött, kár, hogy ez néha a dobolás rovására ment, mert egyes nóták tempója szépen hullámzott. Mit is mond erről megbecsült humoristánk, Sándor György? "A hülyeség, ha nem is xilofonozik, de foszforeszkál."

Klaus Meine még mindig jó. Nem semmi, hogy hatvanhárom évesen ilyen tisztán jönnek ki a hangok a torkán, s bár nem olyan erővel, mint huszonöt éve, még mindig tanulhatnak tőle. Matthias Jabs (állí­tólag 140 gitáros közül választották ki Uli Roth helyére) és Rudolf Schenker nagyon összeszokott páros, igaz volt rá idejük az elmúlt harmincpár évben. Most is Jabs hozta a szólókat (kapott lehetőséget egy kis egyéni produkcióra is), Schenker tolta ritmust a Flying V-n, elvétve fordult elő, hogy felcserélték a szerepet. Fizikailag is szép teljesí­tményt nyújtottak, rendesen végig rohangálták a játékidőt, ilyen meglett korban nem rossz.

Sajnos a lengyel Pawel Macziwoda basszusjátékából nem sokat hallottam, mert valahova teljesen elkeverék a hangzást. Apro, megszólalás: hát, kérem szépen, ez bizony nem jött össze. Kezdetben a két gitáron kí­vül más nem nagyon hallatszott, Meine is csak hátul. Aztán sikerült a hangszerek közti arányokat megtalálni, de a megszólalás messze tartozott a tiszta kategóriába. A zenei teljesí­tmény szempontjából sem volt hibátlan a buli (Kottakot már emlí­tettem), becsúsztak mellényúlások, például a Still Loving You bevezetőjében a két gitáros nehezen talált egymásra, vagy a Dynamite gyors hangszeres virgája is káoszba fulladt.

Mindent összevetve tisztességes búcsút produkált a Scorpions egy látványosan tálalt, kiváló műsorválasztást prezentáló bulival. Kifejezetten jót tett a hangulatnak, hogy az andalí­tó akusztikus dalok után jól odavágtak egy zúzós riffel. Egy jobb megszólalással azonban adósok maradtak. A közönség viszont jól vizsgázott, kiváló vegyeskórust alkotott, ha ezt Klaus kérte a refréneknél. Minden jót, Isten Veletek!

Elhangzott dalok: Sting In The Tail Make It Real Bad Boys Running Wild The Zoo Coast To Coast Loving You Sunday Morning The Best Is Yet To Come Send Me An Angel Holiday Raised on Rock Tease Me Please Me Dynamite Kottak Attack Blackout Six String Sting (Matthias Jabs) Big City Nights --------- Still Loving You Wind Of Change Rock You Like A Hurricane

Bigfoot Fotók: Nagybandi Köszönet a GoProductionnek!

Legutóbbi hozzászólások