A bulizós halálmetal esete a 8 bites power metallal: Children of Bodom, Ensiferum, Machinae Supremacy, 2011.04.22., Petőfi Csarnok

Ahogy a 'The Ugly World Tour 2011' sajtóanyaga is hirdeti, a finn extrém metalosok fiatalságuk nagy részét turnébuszokban, koncertezve, beállva töltötték, és habár manapság már - bevallásuk szerint - nem dobnak be egy-egy üveg töményet a koncert alatt és után, a naptár tisztességes részét közönségük élő kiszolgálásával és betevőjük megkeresésével töltik. Így nem is csoda, hogy a magyarországi publikum három éven belül harmadszor (2009-ben a SYMA-ban a Cannibal Corpse után, tavaly pedig a Szigeten) találkozhatott velük. Többek között a körülményeknek köszönhetően a Pecsas buli volt a legmaradandóbb élmény ezek közül, még akkor is, ha ezt a rutinos, ám profi előadást másnapos ágyukból felverve is könnyedén kiráznák ujjukból Laihoék. Mivel mind az előzenekari státuszba szorult, ám a COB-hoz hasonlóan közönségkedvencnek számí­tó Ensiferumot, mind Alexiéket kvázi évi gyakorisággal lehet elcsí­pni hazai szí­npadokon, legnagyobb érdeklődéssel a power metal szcénán belül igazi kuriózumnak számí­tó Machinae Supremacy-t vártam, akik lemezeik után élőben is elfelejtettek csalódást okozni. A svédek szimplán "SID metalként" aposztrofálják zenéjüket, ami azokra a "szintetizátor-effektekre" utal, amit a Commodore 64 SID-chipjének újrahasznosí­tásával érnek el. Néhol popos-alternatí­v dallamokkal kacérkodó, de alapvetően a (modern megoldásokkal dúsí­tott) európai vonalon mozgó power metaljuk ennek köszönhetően egy teljesen egyedi, könnyen felismerhető dallamvilágot kap. Ám ez még önmagában nem lenne elég, a beszédes nevű Machinae Supremacy tagjai roppant tehetséges dalszerzők, elég csak meghallgatni a 2010-es 'A View From The End Of The World' korongjukat, amit nyugodt szí­vvel árulhatnának best of lemezként is. Minden számukat izgalmas, kitörölhetetlen melódiákkal és kidolgozott instrumentális témákkal töltötték fel, amikkel a Children of Bodom inkább tizen-, mint huszonéves törzsközönségét is rekordidő alatt kenyerezték le - ami nem is csoda, hiszen a svédek pont róluk és nekik énekelnek, Internetről, számí­tógépes játékokról, virtuális valóságokról, sci-fi mí­toszokról. Igaz, nincs "billentyűsük" élőben, és a különlegességet jelentő effektek samplerről szóltak, de esetükben ez í­gy stí­lusos, ahogy az is, hogy fazonra a Schönherz koliból sem lógnának ki. Amit viszont a gitárosok és Gaz énekes produkált, az zeneileg több mint kielégí­tő: a felnyí­rt hajú, kissé lassú mozgású dalnok gond nélkül hozta a lemez énektémáit, frontemberként pedig könnyedén hergelte hangos tetszésnyilvání­tásba a publikumot. A 2004-es 'Deus Ex Machina' óta rengeteget fejlődő (illetve részben lecserélődő) gitáros-szekció vitte Gaz mellett a prí­met, akik két komputer-effekt és némi modern döngölde között olyan klasszikus í­zű szólókat zavartak le, hogy attól még a jóérzésű geekek áramköreit is kirázta a hideg, ráadásul Dezo basszusgitáros is ugyanúgy lezavarta a tekeréseket hangszerén, mint a Gibli-Gordon duó. A 2008-as 'Overworld' Truth of Tomorrow cí­mű, addiktí­v slágerbombájával nyitottak, a maradék, szűk félórás programjukba pedig főként tavalyi nagylemezük dalait csempészték. Valószí­nűleg a nyitódal lendületével átvezetett, klipes Force Feedback vágta zsebre a közönség nagyobbik felét, és kapta egyben instant hatású melódiáinak köszönhetően a legtöbb tapsot. Hiába komponálták meg az összes újlemezes dalt olyan dallamérzékenységgel, hogy azok stí­luspreferenciáktól függetlenül hassanak, az egyetlen - ráadásul teljesen szubjektí­v - panaszom a számlista összebarkácsolásával kapcsolatos, nevezetesen hogy valahogy mindenképpen bepasszintottam volna a programba a Personat, és pár személyes kedvencet (monnyuk a Nova Prospect helyett). A svédek egyébként megállás nélkül pörögték végig a bulit, amit a Rocker Dragonhoz és a Through the Looking Glasshoz hasonló, sietős slágerek meg is kí­vántak, csak Gaz énekes tűnt el néha a szólók alatt, fújni egyet a háttérben. Hatalmas potenciál és erő van ebben a zenekarban, kár, hogy pár megveszekedett rajongót leszámí­tva, akik végigugrálták-énekelték a koncertjüket, nem nagyon ismerte őket a COB törzsközönsége. Mindenesetre, aki valami eredetit kí­ván hallgatni, amely nem lép ki radikálisan a megszokott keretek közül, az nyugodtan tegyen egy próbát a Machinae Supremacy-val - és nyomjon rájuk egy Like-ot. Setlist: Truth of Tomorrow / Force Feedback / Rocket Dragon / Seventeen / Nova Prospekt / Through the Looking Glass Mi más következhetett volna ezek után, mint radikális stí­lusváltás, hiszen egynemű bandákat felsorakoztatni a koncertesteken ma már snassz, meg az ismertséget sem növeli annyira, mindegy is, lassan nem lesz olyan koncertlátogató, aki ne szokott volna hozzá ezekhez a hangulati ugrásokhoz. Ráadásul nem csak a Machinae Supremacy, hanem az Ensiferum is jól járt ezzel az előzenekarosdival, ugyanis jóval többen nézték meg őket, mint egy saját bulin vagy "pogány feszten" - ezúttal háromnegyed háznyi Pecsa ujjongott a folk metal slágerességét, a viking metal epikáját és a melodeath keménységét-gyorsaságát magára öltő muzsikájukra. Csodával határos módon, a hangosí­tással sem akadt semmilyen probléma az egész estén, sőt, már a nyitó From Afar is rendesen odapasszí­rozott a padlóhoz, arról nem is szólva, hogy nekik már a szí­npadképük is pofásabb volt, mint a félig leeresztett molinó előtt pengető svédeknek. A nagyobb helynek köszönhetően pedig a teljesen őrült rockzenész szerepkörét gyakorló Sami Hinkka basszusgitáros, és a zenekar egy szem eredeti tagja, Markus Toivonen gitáros is teljes elánnal tombolhatták ki magukat végre magyar koncerten is. Talán emiatt tűnt úgy, mintha az Ensiferumék lennének a leglelkesebb metalarcok ezen az estén - és persze az sem elhanyagolható, hogy a látványvilágukat a megállás nélkül pörgő hajzuhatagok jelentik, nem is értem, hogy nem küszködnek a skót szoknyában zúzó gitárosok vagy a dekoratí­v Emmi Silvennoinen billentyűshölgy migrénnel. Petri Lindroos is top formában hörögte ki a lelkét, neki még nem sikerült szétcsesznie a morgós hangszálait, í­gy a Petőfi Csarnok teljes közönsége kitörő lelkesedéssel fogatta acsargásait, a kórussal és néhol női énekkel is megtámogatott Twilight Tavernt, vagy a kötelező koncertzúzdának számí­tó Ahtit. A tavalyi Heidenfestes bulihoz képest annyiban hozott újdonságot a még mindig az ütős best of keretei között maradó számlista, hogy pár "új", azaz a 'Victory Songs'-ról és a 'From Afar'-ról leemelt dal helyett régi "slágerekkel" töltötték fel. Azaz a hihetetlenül fülbemászó One More Magic Potion helyett a hasonló kategóriába tartozó Guardians of Fatere, az utóbbi buli különlegességének számí­tó, szomorkás hangulatvilágú Abandoned helyett a Token of Timera, a Deathbringer from the Sky helyett pedig az Into Battlera bulizhattunk. Ami viszont mindenképp meggyőzőbb volt a mostani bulin, az a húrnyüvő-szekció vokálteljesí­tménye: mí­g a Club 202-ben anno - emlékeim szerint - kissé hamiskásra vették a figurát, ezúttal lemezminőségben szállí­tották a lai laiokat és a hei heiket, de a Guardians of Fateben sem vallottak szégyent. A buli í­gy, akárhogy csűrjük-csavarjuk, hibamentes volt, a rövid játékidő ellenére is - de egy önálló, egészestés bulit valószí­nű a koncertszervező bebukná. Így aztán az Ensiferum mindig 45 perces előzenekari programmal kénytelen készülni, aminek az eredménye, hogy a leggyorsabb, legütősebb számaikból szemezgetnek - sok is a visszatérő dal -, pedig de jó is lenne újra hallani például egy Tale of Revenge-t! Az Ensiferumnak viszont ezáltal védjegyévé vált az a rendkí­vüli intenzitás, amivel végigzúzzák a koncertjeiket, és az a dallamorgia, amit anélkül prezentálnak, hogy egy klasszikus értelemben vett jó torkú trubadúr lenne a csapatban. Mindenesetre a munkatempójukat elnézve, jövőre itt az ideje a következő nagylemeznek, amivel várhatóan nem fognak csalódást okozni, és akkor újabb slágerekkel lehet felfrissí­teni a programot. Addig is szóljon zárásképp a régivonalas Iron... Jari Mäenpäänak bizony fel kell kötnie gatyáját a Metalfestes Wintersun bulin, ha fel akarja venni a versenyt ex-kollégáival! Setlist: By the Dividing Stream / From Afar / Token of Time / Into Battle / Twilight Tavern / Guardians of Fate / Ahti / Lai Lai Hei / Iron Sokat megy a kritizálás és a kommentelés, hogy ez a Children of Bodom már nem az a Bodom, eladták magukat ésatöbbi, de hiába, ők is ácsingóznak az aranybányának számí­tó amerikai piacra, nem is lehet haragudni ezért, ők meg valószí­nűleg nem szomorkodnak, hiszen a 'Blooddrunk'-kal legalább annyi rajongót nyertek, mint amennyit "elvesztettek" - a 2005-ös 'Are You Dead Yet?'-ről nem is beszélve. Merthogy amilyen a koncert, olyan a zenekar is, legalábbis a Bodom esetében: egy végtelenül profi, csí­pőből, vagyis inkább csuklóból kirázott koncertet hallhattunk Nagypénteken, amelyben már nem az újdonság izgalma, hanem az előzetes elvárások problémamentes beteljesülése okozott örömet. Ráadásul a közönség létszáma is azt mutatta, hogy nem kell kongatni a vészharangot a Bodom felett, ugyanis a 6-7 ezer forintos jegyárak és a jelenlegi koncertdömping ölén is többen voltak a Petőfi Csarnokban látszólag (!), mint anno a Power of Metal minifeszten, az Overkill vagy az Apocalyptica koncertjén. Valószí­nűleg kétfajta rajongó képviseltette magát a COB koncertjén, akik továbbra is, a mostani tinik számára is generációs ikonoknak számí­tanak: az egyik a 2003-as 'Hate Crew Deathroll'-ig volt megveszekedett rajongója a finneknek, nagyjából a gimis-egyetemista évei is eddig tarthattak, az idei 'Relentless Reckless Forever'-ről csak hí­rből hallott, valószí­nűleg régi szép emlékeit féltve porosodnak megnyitatlanul egy eldugott mappában a Not My Funeral és társai mp3 fájlai; a mások tí­pus talán 14 lehetett, amikor az 'Are You Dead Yet?'-et kiadták, és dobott egy hátast attól, hogy ilyen durván is lehet dallamos zenét játszani, és coolnak gondolta Laiho csulázását és motherfuckjait az In Your Face klipjében, azóta is az első sorban csápol a hazai Bodom-koncerteken. Habár a PeCsas bulin mindkettő - és a maradék - COB-rajongótí­pus is képviseltette magát, legjobban valószí­nűleg a második osztály érezte magát, és azon se lepődnék meg, hogy mí­g a régi lemezek rajongói számára ez csak egy menetrendszerű, a többi koncert közé beiktatott "nosztalgiabuli" volt, addig az "újvonalas" rajongótábor számára meghatározó koncertélmény lett. Az viszont biztos, hogy Laihoék nem a múltjukból akarnak megélni - vagy csak nem érzik, hogy utóbbi két, mások szerint három lemezük már nem közelí­ti meg a korábbiak szí­nvonalát, vagy pedig magasról szarnak rá -, ugyanis a számlistából az első két lemezt, a 'Something Wild'-ot és a 'Hatebreeder'-t szinte úgy ahogy van, kihagyták. Amikor pedig mégiscsak előadták a Children of Bodom c. dalt, külön bejelentésre szorult az "old school" anyag, mintha csak valami í­nyencséget adagoltak volna (ami, végül is, igaz). A Children of Bodom neve ma már egyet jelent az In Your Face-el, vagy a ráadásbeli örömködést tekintve a Was It Worth It?-tel (azért azt valaki elárulhatná, hogy a Bodomnak mi köze a lángoló gördeszkákhoz) - azért az elsőszámú közönségkedvenc még mindig a 'Hate Crew Deathroll' maradt. Tekintve legalábbis, hogy a koncert elején elővezetett Bodom Beach Terror - Needled 24/7 párost, annak is főleg az utolsó tagját - ha nem is tinisikoly-koncert, de - fülrepesztő ováció fogadta - ezen az estén a publikum is legalább annyi fals hangot csalt ki torkából, mint Wildchild. Aki egyébként meglepően korrektül teljesí­tett a mikrofonállvány mögött, a koncerten nem volt zavaró Laiho torkának összeszűkülése, igaz, nem is kellett túl sokszor 2003-nál korábbi témáival küszködnie (a 'Follow The Reaper'-ről is csupán a cí­madó és a kötelező koncertfavoritnak számí­tó Hate Me! került elő). Szólóit még mindig külön öröm nézni, a reflektorfény többnyire az ő és Janne Wirman kezeire irányult, ahogy a virgás részeknél szánkáztak a hangszereiken. Wirman nem csak szokás szerint a közönség felé megdöntött billentyűjén, hanem a szí­npadon is mászkált, ugyanis kapásból két hangszert helyeztek el a szí­npadra, jobb és bal oldalra, hogy a közönség mindkét fele megcsodálhassa játékát. A szakadt szennyesre emlékeztető - egyébként egész pofás - dí­szlet, és a két "sztár" ujjgyakorlatai mellett a zenekar két keveset emlegetett tagja, Henkka T. Seppälä basszusgitáros és Roope Latvala ritmusgitáros (rajta azért már a "kor" is látszik) vonzotta a tekinteteket, és látszólag ők élvezték a legjobban a bulit, legalábbis Wirman néhol unott tekintetéből, és utóbbi kettő izzadtságából í­télve. Laiho már kevesebbet kommunikált a közönséggel szóban, igaz, akkor keményen, röpködtek is a "motherfucker'-ek a konferálásokban is, amikben nem az új dalokat mutatta be, hanem üvöltésre ösztönözte a fiatalságot. A 'Relentless Reckless Forever' számai egyébként zökkenőmentesen simultak a programba, főleg az egymás után/ba játszott Shovel Knockout (a honlapjuk szerint a tagság kedvence az új lemezről, nem véletlenül) és a Roundtrip To Hell And Back kettőse ütött, a publikum pedig be is kajálta, bár a hangoskodás kissé alábbhagyott ezek alatt. A koncerten igazság szerint - talán az élőben is unalmasnak, bár kétségkí­vül zúzósnak bizonyuló Blooddrunkot leszámí­tva - csúcspontok sorát rejtette, hiszen a 'Hate Crew Deathroll' olyan örökzöldjeivel, mint az Angels Don't Kill vagy a cí­madó, nehéz is hibázni, de a 2005-ből előkapott Living Dead Beat, és a hí­res-tipikus, horrorfilmekre emlékeztető billentyűhangzása- és felvezetője is emlékezetes marad. Plusz, a nyitó Not My Funeral és a záró Downfall sem maradhat ki a sorból, ám mindezt összevetve is igazán belefért volna a Children of Bodomot leszámí­tva némi különlegesség a sokadik COB-koncertjükre ellátogató rajongók számára is. Azaz, jó lenne egy kis vérfrissí­tés a COB menetrendjében, mert bármennyire jó buli is volt a koncert, nem valószí­nű, hogy túl sokszor el lehet még sütni ezt a setlistet, ezt a lemezt - újfent dobbantani kéne egy nagyot, már ha ez a kérés nem számí­t naivságnak. Setlist: Not My Funeral / Bodom Beach Terror / Needled 24/7 / Shovel Knockout / Roundtrip to Hell and Back / In Your Face / Living Dead Beat / Children Of Bodom / Hate Me! / Blooddrunk / Angels Don't Kill / Follow the Reaper / Downfall /// Was It Worth It? / Hate Crew Deathroll Tomka Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a Concertonak!