A krampuszok idén nem virgácsot hoztak: Finntroll, Samael, Rotting Christ, Metsatöll, Nothnegal, 2010.12.06., Club 202

írta MMarton88 | 2010.12.12.

"Joulupukki, a finn Mikulás Magyarországon landolt." Ez a cí­m fogadta december 6-án az ország apraját-nagyját, szinte minden fontos lap megí­rta, hogy a gyerekek szakállas barátja idén sem kerülte el kis hazánkat. Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy nem egyedül érkezett a jóságos öregúr, magával hozta krampuszait is, hogy amí­g ő megjutalmazza a jó gyerekeket, a rosszak is megkapják, amit érdemelnek. Csintalan módon azonban büntetés, illetve virgácsosztás helyett muzsikálásba kezdtek, melyhez felvették a Finntroll nevet, és alaposan megtáncoltatták az egész évben rosszalkodó rocker fiúcskákat, leánykákat. Maradjunk annyiban, hogy manapság nem kell ahhoz nagy csoda, hogy az ember eljusson egy Finntroll koncertre. Én személy szerint az elmúlt 6 hónapban már harmadszorra botlottam beléjük, legutóbb a Metalfesten jártak itt. Volt egy afféle sanda gyanúm, hogy nem lesz ezen az estén csurig a Club 202, de amikor megérkeztem kapunyitáskor az egykori Wigwam bejáratához, és mindössze egy ember ácsorgott a zárt ajtó előtt, ugyancsak elkerekedtek pupilláim. A negyed 6-os, tényleges kapunyitásra sem lettünk sokkal többen, és í­gy utólag le is vonhatom a következtetést, hogy ez az esemény nem a tömegekről szólt, legjobb esetben is csak harmad-félház volt kí­váncsi a fellépő csapatokra. Nem hinném, hogy okvetlenül azért, mert hirtelen megcsappant volna az igény a trollpolkára, viszont az őszi folkdömping, a sok koncert, valamint a közeledő Karácsony brutálisan megapasztotta a pénztárcákat. A Korpiklaani/Eluveitie, Heidenfest, Finntroll koncertek potenciális közönségjelöltjei hatalmas átfedést mutatnak egymással, és az ilyenkor preferált, tí­zes évei vége, húszas évei eleje felé járó metalarcoknak sajnos nincs anyagi kapacitása arra, hogy fél éven belül 3-4 alkalommal is ki tudja csengetni a beugrót kedvencére - a "folk harc" veszteseinek most Helsinki humppa királyai bizonyultak. Sajnálatos módon a folkfesztiválok igen divatosak lettek, manapság az a jellemző, hogy több ismertebb csapat áll össze egy-egy turné alkalmából, ami alapvetően jó dolognak hangzik, de én már picit unom, hogy bárki érkezik, állandóan csak 60-75 perces fesztiválprogramot kapunk. Sajnos Finntrolléknak is sikerült összeszedni 4 bandát maguk elé, ráadásul ezúttal még a fellépő együttesek stí­lusa sem volt egységes. Mivel folyamatosan hí­gul a folk-szí­ntér, plusz folk metalosnak lenni különben is divatos, pózer dolog, a Finntroll szereti azt hangoztatni, hogy ők valójában csak egy black metal banda. Ennek jegyében válogattak előzenekarokat, ám a neveket olvasva csak vakargattam eleinte a kobakom. Az este első attrakciója a Nothnegal volt, akik melodikus death metalban utaznak, méghozzá annak is a Children Of Bodomos, szintis, helyenként egész europoweres ágában. Lévén, hogy engem Alexiék sem tudnak túlzottan lázba hozni, a Nothnegalt látva sem éreztem késztetést arra, hogy önmagamból kivetkőzve kezdjek el ujjongani. A srácok nem tehetségtelenek, sőt, olykor-olykor egész fogós power dolgokat lehetett hallani a hathúrosokon, csak hát a hörgés és a kötelező death elemek számomra belerondí­tottak a képbe. Sem dalaikat, sem frontemberüket nem érzem annyira karakteresnek, mint amilyenek Bodomék, s noha igyekeznek relatí­ve látványosan, sok mozgással dolgozni, valami innen még hiányzik. Ez a valami a könnyen a memóriában rögzülő brutális nóták, egy csöpp egyediség, egy kis karizmatikusság, no meg a rutin. Fél óra elég is volt belőlük, a program í­gy még éppen nem lett unalmas. A stí­lus hí­vei számára ajánlott az ismerkedés, de még hosszú és rögös út áll előttük ahhoz, hogy szélesebb körben is ismertté váljon a nevük. Lelkesek, agresszí­vak, kicsit tucatszagúak, ám szurkolok, hogy sikerüljön feljebb kapaszkodniuk. Az előzenekarok közül egyedül az észt Metsatöll játszott folk metalt, és a négy kisebb fellépő közül nekem ők jöttek be leginkább. A formáció még 1999-ben alakult, és már jó pár albumot összehoztak, jelenleg igyekeznek rácsatlakozni az északi folkvonatra, és szélesebb körben is bemutatkozni. A négyesfogat egy énekes/gitárosból, egy dobosból, egy basszusgitárosból, illetve egy "népzenei mindenesből áll". Lauri "Varulven" í•unapuu folyamatosan cserélgette a dudákat, sí­pokat, furulyákat, vonós hangszereket, és ezzel rá is tapintottam a formáció egyik nagy erősségére, miszerint a népi témák élőben szólalnak meg, és ez rengeteget hozzátesz a végeredményhez. Sokat agyaltam rajta, de a tényleges miértjére nem jöttem rá annak, hogy miért emlékeztet a formáció borzasztóan a Heidefolkra - igazából a ruhák, valamint a fémzene jellege hasonló nagyon a két csapat esetében. A népi elemek azonban egészen más tőről eredeztethetőek, s evégett jelent különleges szí­nfoltot a csapat a rockpalettán. A látványvilágra itt sem lehetett panasz, noha nem szedték szét annyira a klubot, mint a nyitó formáció, rendesen mozogtak, éltek a szí­npadon, ráadásul az alapvetően vidámnak tűnő frontember, Markus szimpatikusan, profin vezette le a műsort. A csapatot amúgy nem szűz közönség fogadta, többen is ismerték már dalaikat, a lelkesí­tés, éltetés értelemszerűen nem maradt el. A fiúk muzsikájának egy gyengesége van csak: egy bizonyos tempónál véletlenül sem kapcsolnak gyorsabbra, s noha í­gy óhatatlanul megkerülik azt, hogy "lakodalmas" jellege legyen muzsikájuknak, a szövegileg esetleg erre érdemes dalaik valahogy mégsem lesznek elég "bulisak vagy harciasak". Kevésbé táncba hí­vó a végeredmény, mint mondjuk a Korpiklaani esetében. Vélhetőleg ez a kulcsa annak is, hogy érzésem szerint akkora karriert nem fognak tudni befutni, mint a finn folk vezérek, ám aki igazán szereti ezt a stí­lust, bátran barátkozzon a formációval. Headbang metal. Ezzel a két szóval tudnám jellemezni a görög Rotting Christot, akik már sajnos kevésbé tudtak lenyűgözni, mint az észtek. A csapat még 1987-ben alakult, és epikus, melodikus black metalban utaznak. Zenéjük egészen máshogy közelí­ti meg a műfajt, mint az északi csapatok, a sötét, fagyos, ám vad, gyors, zakatoló témák kevesebb szerepet kapnak náluk, Sakis Tolis frontember kissé thrashes hangja pedig sokkal befogadhatóbb a hörgést kevésbé preferáló rockerek számára is. Szóval az egyediség adott, ám kissé egysí­kú a csapat muzsikája. Noha gyakorlatilag a klub minden látogatójának nyakát megmozgatták, "headbang metaljuk" hamar önismétlővé vált, számomra 45 perc sok volt belőlük, unalmassá vált a műsor. Meg kell azonban emlí­teni, hogy a deszkákon brutálisan zúznak, folyamatos, látványos a játék, a mozgás, intenzí­v az előadásmód, látszik rajtuk a rutin. Sakis Tolis remek előadó, könnyen csavarta ujjai köré a klub közönségét, a dalokat nem csak elzúzta, lehetőségeihez képest gesztusokkal, mimikával támogatta meg őket, melynek eredménye az lett, hogy borzasztó hitelességet kapott a produkció. A hallgatóság sem fukarkodott az éltetéssel, éljenzéssel, aki vevő az ilyen muzsikára, jól szórakozhatott. Én viszont kissé unatkoztam, de az igazi csapás csak ezután jött... A Samaelé minden tiszteletem, több mint 20 éve aktí­vak már a svjáciak, ám indusztriális black metaljukat hallgatni igazi kí­nszenvedést jelentett. Pedig lemezen nem rosszak! Élőben az a tény, hogy gépi dobokat használnak, olyan szinte képes csorbí­tani az élvezhetőséget, hogy az már kuriózum. Amikor Xytraguptor sampleres helyenként rácsapott a körülötte látható dobtestek egyikére-másikára, azonnal megdörrent az összkép! Sajnálatos módon ezek ritka alkalomnak számí­tottak, az ipari, fekete fém órája pedig engem nem tudott a csillagok közé repí­teni, csak a kozmikus bohóckodás jutott el hozzám a sötétség fennkölt mivoltjából. Ha Varg Vikernes jammelne egyet David Guettával, abból születne valami olyasmi, mint amit a Samael művel. Viszont még mielőtt rajongóik a teljes megsemmisülésig gyaláznának a földbe í­rásom miatt, hozzáteszem, hogy aki vevő az ilyesmire, az jól szórakozhatott, a megjelentek szép hányada remekül magát érezte, és abba tényleg nem lehet belekötni, hogy végtelenül profi, amit a svájciak művelnek. Vorphalack frontember piros ruhájában remekül vezette a műsort, a rajongók a tenyeréből ettek, hatalmas hangulatot tudott teremteni lelkesí­tő mozdulataival, szövegeivel. Szóval a hiba az én készülékemben van, sajnálom, de ez a muzsika nekem nagyon nem fekszik, aki viszont vevő erre a sötét, indusztriális zenére, az nem hinném, hogy keserű szájí­zzel távozott. De hogy mit kerestek a Finntroll előtt? Hosszas várakozás után végre a csúf-gonosz előbandák hadát legyőzve, megérkeztek az északi trollok, és ezúttal is fantasztikus hangulatú mulatságot csaptak az egykori Wigwamban. Vannak, akik állí­tják, hogy a formáció Somnium halála, valamint Katla, és utódja, Tapio Wilska kiszállása óta már csak halovány dicsfényét mutatja önmagának, ám egy egy erős lemezzel tértek vissza idén, és a koncert számomra újfent bizonyí­totta, hogy a feltörekvő versenytársak között a Finntrollnak is létjogosultsága van a mai folk szí­ntéren. A mindössze 75 perces műsorba 18 dalt sikerült belepréselniük, melyek gerincét a 'Nifelvind' lemez szerzeményei adták, no meg a korábbi lemezek legjava. A sejtelmes Blodmarsch alatt kivonuló zenészek azonnal magas fordulatszámra kapcsoltak, a nyitó Solsagantól a záró Jaktens Tidig folyamatosan látványosan, energikusan muzsikáltak, és a küzdőtéren is hihetetlen erők szabadultak fel, ahol egy emberként táncolt, ugrált, mulatozott a hallgatóság. Sokan kritizálják Vrethet, akinek a ní­vós elődök okán nincs egyszerű dolga a frontemberi poszton, ám véleményem szerint beletanult már szerepébe, s noha nagy csodát nem szabad tőle várni, feelingesen, hangulatosan vezette le az estét. Igyekszik a black metal és a finn népi polka, a humppa keveredéséből létrejövő bizarr, vidám, ám mégis gonosz muzsikát a lehető leghitelesebben előadni, és véleményem szerint ez sikerül is neki. Egyfelől démonian gonosz vigyorai, arcjátéka tökéletes aláfestést nyújtanak a muzsika hangulatához, másfelől a népi vonal révén végig megvan a bulizós, vidám jelleg, ami révén a fagyos sötétség közepén is fülig érő szájjal van kedve az embernek vigyorogni és táncolni. Kicsit helyenként már túl sok is a "lakodalmas" jelleg. A műsorból számomra egyedül a 'Nattföd' lemezes Grottans Barn lógott ki, hangulatilag a lassú nóta picit leültette a bulit, ezt leszámí­tva több kiemelkedő momentum is adódott a koncert alatt. A csapat legrégebbi dala, a Midnattens Widunder kissé meglepett, ám hatalmas mosolyt csalt orcámra, de az együtt éneklős Svartberggel sem tudtak hibázni a svédül éneklő finnek. A buli csúcspontját a Trollhammaren és a Under Bergets Rot kettőse jelentette, az viszont érthetetlen számomra, hogy miért a produkció közepén vette elő ezt a két gigaslágert a csapat, a groteszkségben verhetetlen éjsötét rock'n roll himnuszok a ráadásba való klasszikusok. A ráadásban helyet kapó Drap élőben sajnos nem üt akkorát, mint a stúdiófelvételen, de í­gy is egy kellemesen epikus-monumentális szerzemény, a búcsút pedig ezúttal is a Jaktens Tid dallamai hozták el. A Finntrolltól nem kell nagy csodát várni. Nincsenek lehengerlő hangszeres megoldások, virgahegyek, vagy művészeti magasságok. Folkdalok egy roppant intenzí­ven muzsikáló csapattól, folyamatosan lobogó rőzsék, no meg féktelen jókedv, és hangos danolások. Nem több ez, mint vad bulizene, annak viszont tökéletes. Setlist: Blodmarsch / Solsagan Den Frusna Munnen Slaget Vid Blodsälv Skogens Hämnd NedgíĽng Ett NorrskensdíĽd Nattfödd Midnattens Widunder Svartberg Eliytres Grottans Barn Trollhammaren Under Bergets Rot Mot Skuggornas Värld Maktens Spira ----------------------------- DríĽp Jaktens Tid MMarton88 Fotók: MMarton88 Köszönet a Hammer Concertsnek!

Legutóbbi hozzászólások