Megszületik a királynő!: Queen életmű - 1. rész

írta TShaw | 2010.11.11.

Amí­g őket nem hallottad, nem hallottál semmit - de ha már hallottad őket, mindent hallottál. És ezt most nem elcsépelt értelemben mondom, hanem komolyan, hisz nincs még egy olyan zenekar a világon, mely munkásságában annyi stí­lust, hagyományt és tudást összegezne, mint a Queen. Magyarán szólva, ha egy idegen lény a Földre tévedne, azzal a céllal, hogy megismerje az emberiség zenei hagyományait, különös tekintettel a ma élő, technológiával gazdagon felvértezett emberre, hát én néhány Queen lemezt adnék neki, amiből megismerheti az operát, az angol folkot, a hard rockot, a popot, a metalt és a diszkót. A Királynő története a hatvanas évek legvégén, hetvenes évek elején indul, amikor két zenekar próbál sikerre törni Angliában. A Smile néven futó csapatban Brian May és Roger Taylor zenél Tim Staffel énekes oldalán, mí­g a Wreckage nevű banda a korábban az Ibexben éneklő Farrokh Bulsarával halad előre a kezdő zenekarok rögös útján. A két zenekar útja aztán 1970-ben fonódik össze, amikor May és Taylor bandát alapí­t Bulsarával, majd felveszik basszusgitárosnak John Deacont. A Queen ettől fogva él és lassan alkotni is kezd. Bulsara felveszi a Freddie Mercury nevet, majd álnéven kiad egy kétdalos kislemezt, ami semmiféle visszhangot nem tud kiváltani a nagyközönségből. Korábban, még 1972-ben lehetőséget kaptak a stúdiózásra, majd hamarosan elkészí­tik első demóikat (felhasználva a Smile örökségét), végül 1973-ban megjelentetik első lemezüket. De ne szaladjunk ennyire előre, előbb nézzük meg, kik, mik és hogyan is hatottak a Queenre. Zenei összetettségük, mely már az első néhány lemezükön is jól látszik, nyilvánvalóan több felől eredeztethető. A komolyzenei háttér tagadhatatlan, ahogyan a korszak jelentősebb együttesei is erősen befolyásolták őket. A Son and Daughter cí­mű daluk egyértelműen a Black Sabbath jellegzetességeit viseli magán, a Liar Hammond orgonás szólamai pedig enyhe Deep Purple utánérzést hagynak. Bár Mercury és Taylor nagy Jimi Hendrix rajongók voltak, ez a zenekar gitártémáin aligha érződik, inkább Brian May egyéni hangzása uralja a korai anyagokat. Az igazán változatos hangulatot azonban Mercury sokrétű zenei í­zlése adja meg, melyben helyet kapott a világzene, az opera és a sanzonok is. Ám mindez még nem forrt ki teljesen az első album, a cí­mnélküli debüt lemez megjelenésének idején. A 'Queen I.' néven emlegetett korong 1973-ban még nem váltott ki hisztériát az emberekből, pedig jócskán túlmutat a korszak zeneiségén. Megszólalása kifejezetten időtálló, May gitározásán nyoma sincs a korra jellemző primití­v hangzásnak. Nagyon alapos stúdiómunka jellemezi az egész lemezt, melyen igen jelentős szerepet kap a zongora. A fentebb emlí­tett hasonlóságokon kí­vül fontos megemlí­teni a Led Zeppelin párhuzamot is, hisz a Zep korabeli lemezei kifejezetten hasonlí­tanak a Queenre. Így a Modern Times Rock and Roll a rövid, de nagyon tartalmas és erőteljes Zep dalokat idézi meg, a Doing All Right elvont, enyhén pszichedelikus, középrészen feltörekvő dallama a Thank You-ra emlékeztet. Kislemezként az albumról két dal, a sötét és kissé erőszakos Liar, valamint a Keep Yourself Alive jelenik meg - utóbbi dal az album legemlékezetesebb pillanata. Vannak azonban olyan szerzemények is, amikhez hasonlót a Queen többé nem követ el. A vallási témát feszegető Jesushoz hasonló nóta nincs több a Queen életműben, ahogyan a Son and Daughter Sabbath-os mélysége is egyedülálló. Jelen van a lemezen az instrumentális, rövidke Seven Ses Of Rhye is, mely a következő lemezen teljesedik ki és válik a zenekar első sikeres kislemezévé. A relatí­ve sikertelen bemutatkozás után a csapat 1974-ben jelentkezik koronggal, ami egyúttal pályafutása legkülönlegesebb anyaga is lesz egyben. A 'Queen II.' elvitathatatlanul a csapat korai munkásságának a csúcsa, egy koncepcióalbum, melyről bár sosem vallották be, hogy történetet mesélne, igazából minden jel erre utal. Meglehetősen komplex, jól felépí­tett (túlságosan jól ahhoz, hogy spontán legyen) anyaggal van dolgunk a képében, melyet beleng a Led Zeppelin misztikus hangulata. A lemezen hallható dalokat többféleképpen is lehet összegezni. Fekete és fehér ellentéte tűnik ki először, majd utalást kapunk Rhye királyságára, mely talán a fehér oldalt jelképezheti, melyet leigáz a sötétség. A fehér oldalon (a történetben és a bakelitlemez fehér oldalán is) May és Taylor dalai kaptak helyet. Összetett, gitárorientált témák, olykor súlyos dallamokkal és gitárrészekkel, a Some Day One Day képében egy középkori hangulatú, rendkí­vül atmoszférikus dallal. A fekete oldalt kivétel nélkül Mercury uralja. Dalai nagyon komplexek, de mégis könnyen értelmezhetőek, változatosak. A March of the Black Queen vitathatatlanul progresszí­v dal, a Funny How Love Is szintén, az Ogre Battle viszont kőkemény heavy metal. Felszabadí­tó pillanatként egyedül a Seven Seas Of Rhye teljes verziója van jelen a lemez végén. A sajtó az album megjelenése után hamar ráakasztja a csapatra a Led Zeppelin II. becenevet (bár ebben a kiadó üzletpolitikája is szerepet játszott), egyúttal megkezdődik a háború a kritikusok és a zenekar között. Mindez azonban nem akadályozza meg a Queent abban, hogy pénzügyi sikereket érjen el, és turnézzon a tengerentúlon is. Az amerikai turné azonban balul sül el, és May elkap egy májbetegséget, í­gy a banda visszamegy Angliába, és a betegség ellenére új lemezen kezd dolgozni. A szintén 1974-es 'Sheer Heart Attack' nem a 'Queen II.' útját viszi tovább, helyette új távlatokat nyit a zenéjükben. Némileg leegyszerűsödnek ugyan, de a komplexitásuk í­gy is megmarad. John Deacon is beszáll a dalszerzésbe, valamint előveszik a Smile néhány régi témáját is. Így kerül a képbe a Blag cí­mű dal, melynek gitárszólóját átemelik a Brighton Rockra, egyúttal a szóló a zenekar történetében örökre a koncertek kötelező pillanata marad. Az í­gy megszülető albumon újra kapunk egy pre-heavy metal szerzeményt, a Stone Cold Crazyt, egy legendás, hard rock alapokon nyugvó dalt, a Now I'm Here-t, valamint némi örökséget az előző lemezről - Flick of the Wrist, Lily of the Valley, Lap of the Gods és utóbbinak a felülvizsgált verziója. Ez egy rendkí­vül energikus lemez. A dalok nagy része bár stí­lusban nem egyezik, mégis elvitathatatlan, hogy ez talán a valaha volt legerőteljesebb kohézióval bí­ró Queen lemez a megelőző korong óta. A pszichedelikus hatás sem veszett el, ez látszik a She Makes Me cí­mű May dalon, ugyanakkor Mercury is megvillantja összetett zeneiségét a Killer Queenben, mely a csapat újabb nagy sikere, első igazi világslágere lesz. A 'Sheer Heart Attack' már egy új lépcsőfok a banda fejlődésében. Bebizonyosodik, hogy lehetséges egymástól drasztikus különböző, de mégis összetartó dalokat egyetlen lemezre sikeresen felmásolni. Ezek után nyilvánvaló volt, hogy a folytatásban egy ilyen irányvonalat fognak követni, és létrehozzák történetük két legfontosabb lemezét. 1975-ben jelenik meg az 'A Night At The Opera' cí­mű albumuk, melyen a sokrétű zenei világot sikerül besűrí­teni 45 percbe. Progresszí­v rock, blues, popzene, hard rock, sanzonok, opera, klasszikus zene... minden benne van, amibe a Queen valaha is beletenyerelt. A keményvonalas stí­lusokat az olyan dalok fejezik ki, mint a durva és pimasz Death on two Legs, a fétisbe nyúló I'm in Love With My Car, a Sweet Lady, és a The Prophet's Song. Rockzenében addig sosem halott fogásokat próbálnak ki a Seaside Rendezvous-ban, a Lazing on the Sunday Afternoonban és a Good Company-ben (bár utóbbi dal a Beatles hatását viseli magán), a popzenét pedig a You're My Best Friend képviseli, illetve a gyönyörűséges, hárfával aláfestett ballada, a Love Of My Life. Az album kulcsa azonban az operából táplálkozó, sátánistának tetsző, ám tökéletesen viccnek induló Bohemian Rhapsody, mely annak ellenére válik a XX. századi zenetörténet egyik klasszikusává, hogy a benne lévő stí­lus kavalkád bizonyos szempontból nézve tényleg elképesztően nevetséges. Az 'ANATO' album elvitathatatlanul mérföldkő a Queen történetében. Olyan album, amihez foghatót többet nem lehet készí­teni, mert az csak rókabőr lenne. Különleges lemez ez, melynek klasszikus mivoltát annak ellenére ismeri el mindenki, hogy nem teremtett új stí­lust, nem nyitott új korszakot a rockzenében, de még csak nem is hatott más együttesekre. Azonban a korongon lévő zene annyira unikális és megismételhetetlen, nem mellesleg pedig tökéletes volt, hogy utólag senki sem mer belekötni a kukacoskodó, öncélú kritikusokon kí­vül. De hogy megcáfoljam magam, a banda azért szeretett volna lehúzni egy rókabőrt a lemezről, í­gy 1976-ban megjelentették az 'A Day At The Races' cí­mű albumot, mely az 'ANATO' logikus és céltudatos folytatása. Az utód azonban kevésbé lett komplex elődjénél. Rövid és hosszú dalok variálása helyett itt alaposan kidolgozott dalokat kapunk kézhez, melyek közül a Tie Your Mother Down, a Somebody To Love, valamint még néhány dal sláger lett, ám nem kaptak annyira széleskörű elismerést, mint az előző album. Pedig a sokszí­nűség itt is jelen van, éppen csak máshogy. El lehet róla mondani mindazt, amit az 'ANATO'-ról is elmondtunk, ám valahogy mégsem olyan átütő ez az anyag - fényes csillag az égen, de nem fényesebb az Opera csillagánál. Pedig még egy félig japán nyelvű lí­ra is van rajta, mely abból a szempontból teremtett stí­lust, hogy egy dalon belül igenis lehet variálni az énekelt nyelveket. Ezt a jellegzetességet olyan bandák mondhatják ma magukénak, mint az X Japan. Bár az 'ADATR' album kereskedelmileg sikeres lett, kitűnően példázza az 'ANATO' zsenialitását és felülmúlhatatlanságát. Nem is véletlen, hogy bár a változatosságot a Queen továbbvitte, ennyire szélsőséges és összetett zenét sosem í­rtak többé. Sláger azonban bőven volt még a tarsolyukban, amiket hamarosan el is sütöttek... Folytatása következik...

Legutóbbi hozzászólások