Minden jó, ha jó a vége: Wacken Open Air Fesztivál, 3. nap - 2010.08.04., Wacken, Németország

írta MMarton88 | 2010.09.21.

A fesztivál utolsó reggelén kétségek közt ébredtem. Egyfelől nyilvánvalónak tűnt, hogy remek koncerteknek nézünk elébe, másrészt az előző két nap után egy pici félsz is volt bennem, hogy idén kissé csalódottan fogok hazatérni Németországból. Szerencsére nem í­gy történt. A napot a francia Nightmare nyitotta, akik azóta már Budapesten is bizonyí­tották, hogy nem veszik fél vállról a muzsikálást. Bevallom férfiasan, nem ismertem őket a tavaszig, de hallván, hogy micsoda remek produkcióra képesek a szí­npadon, a világért sem hagytam volna ki őket. A W.E.T. Stagen, azaz a legkisebb sátorban kaptak bő 40 perces játékidőt, s noha látszott, hogy rengetegen inkább csak "túristaként" lézengenek, pár dal után már olyan hangulatot teremtett a banda, hogy csak lestem! Az impozáns 'Insurrection' borí­tós molinók előtt zúzó csapat olyan profizmussal uralta a szí­npadot, hogy az már önmagában is lélegzetelállí­tó volt. Egyrészt minden zenész borzasztó látványosan, sokat mozogva játszott, másrészt Jo Amore énekes azonnal az ujja köré csavarta a folyamatosan duzzadó, és egyre lelkesebb tömeget. Hihetetlen átéléssel, eleganciával, mégis magabiztosan énekel a figura, egy showman, egy valódi frontember. Ráadásul - lerágott csont, de - a mozdulatai borzasztóan emlékeztetik az embert Diora, még úgy is, hogy a zene azért egészen más. Nem mondom, hogy a Nightmare dalai az amerikai jellegű power metal csúcsai lennének, de tény, hogy élőben borzasztó nagyot szólnak. Sajnos a rövid programba mindössze hat tétel került be, ezek fele a 2009-es lemezről származott, de Dio emlékére a Holy Divert is eltolták, mely értelemszerűen hatalmas ovációt kapott a küzdőtéren. A rövid, ám tömör buli, remek megszólalást, kőkemény fémzenét, szenzációs hangulatot, és egy pazar koncertet adott, mely végeztével alig akarta a közönség leengedni a csapatot a szí­npadról. Érdemes a jövőben is odafigyelni a francia alakulatra, nem semmi, amit művelnek. Setlist: Eternal Winter The Gospel of Judas Wicked White Demon Holy Diver (Dio feldolgozás) Legions of the Rising Sun Trust a Crowd Amint kiléptem a sátorból, rögtön belebotlottam az Ektomorfba, akik a black metal szí­npadon késztették ugrálásra az érdeklődőket. Mivel féltettem fényképezőgépemet, nem mertem előremenni, ám az azért kissé elgondolkodtatott, hogy legalább kétszer annyian nézték meg őket, mint előző este a főzenekari időben fellépő Anvilt. Mivel a csapat muzsikája távolról sem az én zeném, siettem is tovább a sajtósátor felé, ahonnan egy kis beszélgetés után az Overkill kezdésére értem vissza a nagyszí­npadokhoz. A zöld-fekete vérthrasherek idén egy igen erős lemezzel kezdték az évet, s mivel még soha nem volt hozzájuk szerencsém koncerten, borzasztó kí­váncsi voltam, miként muzsikálnak. Talán nem árulok el nagy meglepetést, ha azt mondom: rendkí­vül jók! Teljesen levitték a fejemet. Az általam látott thrash bandák közül idén Wackenben az ő bulijuk volt a leginkább lélegzetelállí­tó. Egy brutálisan erős, pörgős, ütős best of-fal készült a csapat, de az új lemez legszebb pillanatait is megidézték. Rögtön a The Green and Black nyitott, a hangzás végig kritikán felül állt, és már ez a nóta is alaposan megdolgoztatta a nyakcsigolyákat. Nemhogy a folytatás... sorjáztak a jobbnál jobb tételek, Hello From The Gutter, Wrecking Crew, In Union We Stand, Elimination, no meg itt volt az Ironbound/Bring Me The Night duó... Gyakorlatilag az első percek után azonnal elvesztettem a fejem, és együtt zúztam a brigáddal, de hát ilyen dalok hallatán ki képes nyugton maradni? A zenészek pontosak, precí­zek voltak, Verniék pedig Slayeres társaikkal ellentétben megmutatták, hogy ezt a stí­lust lehet látványosan, élvezetesen is tolni. Bobby Blitz még egy poént is eleresztett két dal között, nehezére esett elhinni, hogy Wackenben van, hisz a fesztivál kezdete óta még nem is esett az eső... mondjuk ezt nem kellett volna elkiabálni, mert ami késett, nem múlott. De szerencsére a thrasherek zseniális és brutális műsora alatt az idő még mindig optimális volt a bulizáshoz. Grimaszok, figurák, vigyorok és vicsorok, mozgások, ugrások - minden volt itt. Bobby őrületesen energikus, ráadásul roppant mód fiatalosan is áll ki a szí­npadra! A legnagyobb ovációt persze a Fuck You/Overkill páros kapta, ekkorra gyakorlatilag már mindenki együtt kiabált a bandával - hiába, a tüzes produkció a közönséget is felpörgette rendesen! Gyorsan elreppent a banda órácskája, és a zöld/fekete vérű metal tesók szomorúan vették tudomásul, hogy ennyi volt a buli. Olyannyira elvarázsolt a csapat, amennyire korábban a fesztiválon csak a Grave Diggernek sikerült, de talán nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom, a hangulat a későbbiekben sem lett laposabb. Az Overkill 2010-ben lemezen nagyon erős, de élőben még rá is tesznek a produkcióra egy lapáttal! Lehengerlő, pusztí­tó thrash parti volt ez, minden percét imádtam. Aki nem fél egy kis őrjöngéstől, sürgősen csí­pje el a bandát. Verniék tudják, mitől döglik a légy! Setlist: The Green and Black Rotten to the Core Wrecking Crew Hello from the Gutter Coma Hammerhead Ironbound In Union We Stand Bring Me the Night Elimination Fuck You Overkill A black metal szí­npad következő fellépője a Lock Up nevű "szupergrupp" volt, de hiába volt itt Shane Embury a Napalm Deathből, Tomas Lindberg az At The Gatesből meg Nicholas Barker, a végeredmény számomra egy idegesí­tő, csapnivaló zörejmassza volt. Elhiszem, hogy a grindcore/death fanok imádják őket, és hogy ez egy nagyon kultikus csapat, de hogy akkor sem fogom őket itthon hallgatni, ha korbáccsal vernek máskülönben, az is biztos. Hivatalosan egy óra volt kií­rva számukra játékidőnek, ám nekem úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságon át "zenéltek". Közben a másik szí­npad előtt a farmerjakó/zsí­roshaj kombós "tresslegények" helyére szépen megérkeztek a Wackenben oly ritka glam/rockerhölgyek/metalcsajszik, ami csakis azt jelenthette, hogy a W.A.S.P. bulija fogja kezdetét venni. Mondjuk Blackieék nem siették el a dolgot, az elegánsnál talán egy picit jobban is megvárakoztatták szépszámú közönségüket, de mivel végig minden hiba nélkül szólt, ez bocsánatos bűnnek minősült. Megmondom őszintén, nekem már tavaly a Dieselben is baromira bejött Blackieék koncertje, remek nóták szerepelnek repertoárjukban, ráadásul erősnek érzem a csapat felállását, egy kiváló frontemberrel, és néhány remek képességű, profi kí­sérővel. Nem is kellett most sem csalódnom a srácokban. Blackieék egy ügyesen összeválogatott slágerkoktéllal leptek meg minket, mely alapvetően a régi, legendás nótákra koncentrált, í­gy nem csoda, hogy óriási ovációt kapott a brigád. Rengetegszer lehet hallani, hogy nem egyszerű eset Lawless mester, de szerencsére ebből most nem sokat tapasztaltunk. Noha egy pici pocakot ő is összeszedett az évek során, teljesen korrekt, profi módon hozta a témáit, jellegzetesen gonosz hangja szerencsére nem sokat kopott, nem volt mire szégyenkeznie. Persze az igazi látványelemeket Mike Duda, illetve Doug Blair hozták, akik remek társai Blackienek, igazi állatok a szí­npadon, ráadásul korrekt, precí­z teljesí­tményt nyújtanak. Blair körfűrész gitárja pedig csak hab a tortán. Látszott, hogy a csapat jobban élvezi a soktí­zezres tömeg üdvrivalgását, mint a tömött Diesel tapsait. Számomra a csúcspont ezúttal is a Chainsaw Charlie volt, melyet szerencsére nem spóroltak le a programból, azt viszont picit sajnáltam, hogy az amúgy zseniális The Idol szólóját borzasztóan elhúzták. Ez nemigen illet egy feszes fesztiválprogramba, helyette simán végigjátszhatták volna Hellion / I Don't Need No Doctor / Scream Until You Like It triót. De ez csak szőrszálhasogatás. Látványos, energikus programmal jött a W.A.S.P. , élvezettel, lendületesen toltak el egy király best of-ot: a küzdőtéren újfent óriási hangulat alakult ki, és egy újabb zseniális bulival gazdagodtunk. Decemberben kötelező lesz őket elkapni, a W.A.S.P. dalai még mindig nagyot szólnak élőben! Végezetül pedig egy érdekes jelenet: Blackie is játszott olyant, hogy kétfelé osztotta a közönséget, kiderí­teni, melyik oldal a hangosabb. Ezeknek a játékoknak mindig döntetlen a végeredménye, ám Blackie nem az átlag rocksztárok közül való. Mivel az egyik oldal tényleg hangosabb volt, mint a másik, Blackie nem tökölt, megmondta, hogy kik nyertek, a másik csapatot meg elküldte a pi..., szóval sejtitek hová. Na kérem, ez Blackie Lawless. 🙂 Setlist: On Your Knees The Real Me L.O.V.E. Machine Babylon's Burning Wild Child Hellion / I Don't Need No Doctor / Scream Until You Like It Chainsaw Charlie (Murders in the New Morgue) The Idol I Wanna Be Somebody Mint a villám szaladtam át Blackieék koncertjéről a Party Stagehez, hisz egyik legkedvesebb csapatom, a Stratovarius készült belecsapni a húrokba. Szomorúan kell elmondanom, hogy a Stratovarius bulija csak azért lett különösen remek számomra, mert az egyik kedvenc bandámról van szó, akiket bármikor, bármilyen körülmények közt szí­vesen tekintek meg. Ha objektí­ven próbálok hozzájuk állni, azt kell mondjam, hogy bizony nem voltak csúcsformában. Ennek egyik oka a hangzás lehetett, amely a buli első felében egészen borzasztó volt ott, ahol álltam. A basszus mindent elnyomott, Jenset és Mathiast nem is lehetett hallani, í­gy pedig nem egyszerű élvezni a legendás klasszikusaikat. A másik borzasztóan zavaró tényező kedvenc dobosom, Jörg Michael teljesí­tménye volt, aki a műsor első felében egyszerűen pocsék volt. Nem tudom, hogy odafönt mennyire hallotta a többieket, de rengetegszer volt pontatlan, elszúrta a lezárásokat, rosszkor váltott tempót, egész egyszerűen néha azt éreztem, hogy azt sem tudja, merre járnak a többiek az adott dalban. Ráadásul ezt még tetézte azzal, hogy Mike Portnoyhoz hasonlatosan a technikusával azzal marháskodott, hogy kidobálja neki a dobverőt, majd megpróbálja elkapni. Ahogy Mikenak, úgy neki sem sikerült nagyjából egyszer sem elkapni, viszont a dalokat is jól elcseszte... Szomorú. Szerencsére a műsor második felére a hangzás is helyre jött, és Jörg is megemberelte magát, í­gy a délután végére már minden adott volt egy remek bulihoz. Halkan jegyzem meg, hogy a hangulatot egyszer sem érhette panasz, a lelkes Strato fanok nagy erőkkel készültek Wackenbe, és végig hangosan, lelkesen buzdí­tották kedvenceiket. A setlist értelemszerűen best of volt, bár a tekintélyes Strato életműből nem nehéz kiválasztani egy tucatnyi olyan nótát, amik biztos nagyot fognak ütni élőben. Egyedül a Winter Skies-al nem vagyok kibékülve, nem érzem túl erős balladának, helyette a Forever/Season Of Change/Coming Home trió valamelyik szerzeménye jobban illett volna ide. Kotipelto rendkí­vül jó formában van az utóbbi időben, most is remekül hozta nem éppen egyszerű témáit. Jens a szokásos bohóc módján csalta elő futamait hangszeréből, Lauri sáljával egy újabb nagy lépést tett a "művészmegjelenés" felé, lassan már elképzelni is nehéz róla, hogy anno Pesten még félmeztelenül a fogával basszusgitározott... Mathias pedig egyre inkább kezdi magát otthon érezni a deszkákon. Noha nem szántja fel a szí­npadot, bátrabban vetemedik headbangelésre mint régebben, és ha úgy adódik, sétálni sem rest. Tolkki témáit tökéletesen hozza, rendkí­vül tehetséges gitáros a srác, elődje szí­npadi munkáját pedig nem túl nehéz feladat túlszárnyalni, í­gy ha máshol nem is, de élőben abszolút nem hiányzik innen Timo. A Paradise/Black Diamond duóval búcsúzó csapat hatalmas ovációt kapott, s noha szomorú, hogy mí­g pár éve a Nagyszí­npad egyik fő bandája voltak, most már a Party Stagen tolnak közel sem teltházas koncertet, örültem, hogy újfent elcsí­ptem őket. A kedvenc dalok hallatán boldogan bulizták végig az órácskát a rajongók, számomra ez újfent egy fantasztikus koncert volt, bár megértem azt is, ha egy kevésbé lelkes "átlagember" a koncert első felének problémái miatt nem igazán tudta jól érezni magát. A Helloween előtt tavasszal újfent bizonyí­thatnak! Setlist: Hunting High and Low Higher We Go Speed of Light The Kiss of Judas Against the Wind Deep Unknown Eagleheart Winter Skies Phoenix Paradise Black Diamond Gyakorlatilag egy emberként indult el balra a Party Stage közönsége a True Metal Stage elé, hisz azonnal kezdődött az Edguy koncertje. Lévén, hogy az egész délután a frenetikus hangulat jegyében telt, az Edguy pillanatok alatt robbantott! A látványos szí­npad elé kimasí­rozó csapat odahaza lassan szupersztárrá avanzsálódik, s miközben leszállt az éj, egy forró hangulatú, élvezetes, nagyon bulis, nagyon laza, nagyon tüzes, nagyon tökös koncerttel varázsolták el a germán metal testvéreket. A program hasonló volt, mint a fehérvári, és a csapat teljesí­tménye is ugyanolyan minőségi szinten mozgott. Ha valami fontos különbséget képzett, akkor az pusztán a nagyobb közönségből adódott, hisz a sok tí­zezer rajongó eszméletlen hangulatot teremtett. Élvezték is Tobiék a sikert rendesen, nem győzte az énekes hergelni, énekeltetni, kiabáltatni a tömeget. Az egészben az a legfurább, hogy a buli közben fel sem tűnt, hogy ezekkel a szokásos marhaságokkal mennyi időt elcseszett a csapat, pusztán mikor hazaértem és elkezdtem összegyűjteni a setlistet, akkor döbbentem rá, hogy milyen kevés dalt kaptunk. Ennek ellenére nem panaszkodom, a buli hevében nem nagyon keseregtek a rajongók. A műsorban most sem kaptak helyet a korai speed himnuszok, a rockosabb, újabb irányzat képviseltette magát. Nyilván voltak, akiket ez bántott, én mégis úgy érzem, hogy az Edguy ez 2010-ben, ezt tolják lelkesen, hitelesen, profin, nem hiányzott innen nekem semmi. Sammet mesternek méltó társai zenészei, hisz hasonlóan látványosan, élettel telve játszanak, sőt egy meglepetés ember is a szí­npadra kerül a buli alatt. Most kivételesen nem Dorora, Hansira, vagy Udora kell gondolni, a standard Wacken sztárok helyett Markus Grosskopf ugrott be pár szám erejéig a Helloweenből. Hogy miért? Egginek a párja terhes volt, ráadásul bármelyik pillanatban megindulhatott a szülés. Mivel a basszusgitáros ott szeretett volna lenni fia érkezésekor, ha bármelyik pillanatban el kellett volna indulnia Wackenből, Markus beugrott volna a helyére. Erre végül nem került sor, pár nappal később látta meg a napvilágot a legifjabb Exxel (ezúton is gratulálunk), de Markus két számra azért felnézett, hogy együtt bohóckodjon a többiekkel a Lavatory Love Machine, illetve a Superheroes alatt. A végig jókedvű, és folyamatosan pörgő Tobias a Sacrifice/King Of Fools duóval búcsúztatta el a közönséget, az Edguy pedig ezúttal is hengerelt. Lehet, hogy ma már inkább próbálnak hard rock banda lenni, mint power metal, de élőben még ez is jól áll nekik. Profik, akiknek minden koncertjén garantált a felhőtlen szórakozás. Most sem volt ez másként. Setlist: Dead or Rock Speedhoven Tears of a Mandrake Vain Glory Opera Lavatory Love Machine (Markus Grosskopf) Superheroes (Markus Grosskopf) Save Me Sacrifice King of Fools Mivel az egész nap a jobbnál jobb koncertek jegyében telt, már-már eufórikus állapotban tértem vissza a kempingbe, és úgy határoztam, hogy nem szakí­thatom meg a remek sorozatot, irány a Candlemass buli a Party Szí­npadon... hiba volt. Edguyról átmenni Candlemassra olyan, mint esküvő után elmenni egy temetésre. Érdekes, hogy lemezen bí­rom őket is, meg a Cathedralt is, élőben viszont egyik csapat sem tudott lenyűgözni. Vélhetőleg azért, mert a Wacken a jókedvről, a szórakozásról, a bulizásról szól, gyakorlatilag mindenről, amiről ez a két banda nem. Ennek ellenére végignéztem a svédek műsorát. Ha azt hittem, hogy a Strato az utóbbi évek nagy "nézőszámvesztese", akkor marha nagyot tévedtem. A Candlemass még náluk is nagyobbat zuhant! 2005-ben még a nagyszí­npadon tolták rengeteg embernek, most a szó szoros értelmében egy maréknyi rocker volt csak kí­váncsi rájuk a remek időpont ellenére is. Lézengetek az emberek a Party Stage körül, ha valaki akart, kényelmesen besétálhatott az 5-10. sorig. A csapat leginkább legutolsó lemezét, illetve a klasszikus 'Nighfall'-t erőltette, mégis eléggé nehezen tudtak magukkal ragadni. Ennek legfőbb oka azt hiszem Robert Lowe énekes volt. Nem mintha bármi gond lenne a hangjával, de pocsék előadó, főleg Messiah után. Marcolin egy állat volt a szí­npadon, egy igazi, élő, lelkes frontember, aki azon felül, hogy remek hangi adottságok birtokosa, igen látványosan, izgalmasan adta elő a dalokat. Lowe egy nagyszerű énekes, de számomra kevésbé élvezetesen tudta hozni a régi témákat, mint egész más karakterű elődje. Hiába, nem egyszerű egy ilyen énekes után kiállni a csapat élére. Ennek ellenére jól szólt a csapat, igyekeztek kitenni magukért, és a többiek korrektül hozták témáikat. Nagyot ütött az If I Ever Die, a Hammer of Doom, illetve az Emperor of the Void is a közelmúltból, de az igazán nagy ovációt az At The Gallows End, illetve a Solitude kapta a program vége felé. Nehéz objektí­ven nyilatkozni a produkcióról, hisz egészen más hangulatot, illetve szellemiséget képvisel a Candlemass, mint amilyent a többi csapat, ám igényes, minőségi muzsikát szolgáltatnak. Ugyanakkor nem volt ez egy "nagy buli". Talán egy Candlemass koncertnek nem is szabad annak lennie... Setlist: Marche Funebre (intro) Mirror Mirror Dark are the Veils of Death Samarithan If I Ever Die Hammer of Doom Emperor of the Void At the Gallows End Bleeding Baroness Solitude El nem tudom képzelni, hogy mit keresett a Soulfly a True Metal Stagen főműsoridőben, mindenesetre azon felül, hogy sajnálkoztam a dolog fölött, a kempingben igyekeztem pihenni, illetve beszélgetni egy kicsit. Régebben bí­rtam a Sepulturát, valahogy mégsem tud lekötni Cavalera csapata, mindössze a buli végére néztem be, hogy a Roots, Bloody Rootsot meghallgassam. A Jumpdafuckuppal záró brigádra sokan voltak kí­váncsiak, hatalmas tapsot kaptak, mégsem bántam volna, ha nem rájuk pazarolnak a szervezők egy headliner helyet. A brazilokat a Fear Factory követte a másik szí­npadon, akik szintén nem érdekeltek, méghozzá olyannyira nem, hogy elaludtam koncertjükön. Elnézést, de ez nem az én muzsikám, nem az én világom, biztos sokan örültek, hogy újra egymásra talált a csapat a gitárosukkal, de én untam őket. A buli végén a Replicát mondjuk felismertem, de ekkor már tűkön ülve vártam, hogy a másik szí­npadon eljöjjön az igazfém mennyországa, és szí­npadra lépjen Udo Dirkschneider és csapata. A fesztivál utolsó fellépő csapat volt az U.D.O., azt is mondhatnánk, hogy megkoronáztak az elmúlt három napot. Gyakorlatilag semmi más nem volt a szí­npadon, csak egy dobfelszerelés, illetve egy háttérvászon, í­gy várta az időközben méretesre duzzadt tömeg a metalhős csapatát. Közben az eső is eleredt (nincs Wacken eső nélkül), de a hideg és a zuhogó zápor nem szegte kedvünket, rengeteg ember vette fel esőkabátját és tombolta abban végig a koncert órácskáját. Udo nem bí­zott semmit a véletlenre. Egy tömény, ütős best of-ot kaptunk, egy pörgős, fogós műsort, melyet lendületesen, feszesen adott elő a csapat. Gyakorlatilag kizárólag klasszikusok követték egymást, melyek elé remekül illeszkedett az új lemezes Bogeyman/Dominator duó. Udo neve kapcsán manapság leginkább a nem vállalt Accept reunion a fő beszédtéma, én mégsem bánom, hogy nem tért vissza. Most van két nagyon erős, nagyon jó bandánk, mert bárki bármit mond, az U.D.O. remek formában van. Dirkschneider muzsikusai profik, akik pontosan tudják, hogy mikor hol a helyük a szí­npadon, felszabadultan, mégis precí­zen játszanak, a "fémtörpe" pedig karmesterként irányí­tja őket. Arról nem is beszélve, hogy tökéletesen meg tudja őrjí­teni közönségét, hisz frontemberként remekül megállja a helyét. Hangja nem sokat kopott az elmúlt években, az a jellegzetes smirglis torok még mindig fémpengeként hasí­t az éjszakába. A tomboló tömeg ugyanolyan lelkesen énekelte az újabb kori U.D.O. slágerek (Vendetta, Thunderball, Bullet) szövegeit, mint a klasszikus Accept éra szerzeményeit. Személyesen a csúcspontot a Princess Of The Dawn/Midnight Mover/Man And Machine trió jelentette, totális katarzis uralkodott el a hallgatóságon, felemelő pillanatoknak lehettünk tanúi, ahogy az ötösfogat szinte tökéletes hangzással tolja műsorát. A Metal Heart után sajnos már csak a ráadásblokk következett, a Holy, illetve a Balls To The Wall, mégis utoljára megénekeltetett minden torkot, megmozgatott minden nyakat, megforgatott minden rőzsét. Setlist: 1. The Bogeyman 2. Dominator 3. Independence Day 4. The Bullet And The Bomb 5. Thunderball 6. Vendetta 7. Princess Of The Dawn (Accept) 8. Guitar Solo 9. Midnight Mover (Accept) 10. Man And Machine 11. Animal House 12. Metal Heart (Accept) 13. Holy 14. Balls To The Wall (Accept) Az U.D.O. mind hangulatában, mind előadásban legalább olyan profi, élvezetes bulit csinált, mint a Grave Digger, az Overkill, a W.A.S.P. , az Edguy vagy a Strato. Így a beszámoló vége felé ki is hirdethetem, hogy idén ezen csapatok bulijait élveztem a leginkább. Érdekes, hogy a nagy nevek (Maiden, Cooper, Mötley) nem tudtak úgy elvarázsolni most, mint Udo vagy a Grave Digger. Úgy tűnik, hogy a németeknek, illetve ennek a fesztiválnak megvannak a maga hősei, akik mindig sztárok Wackenben. A hatalmas tapsvihar és a meghajlás után azonnal elkezdték kitessékelni az embereket a fesztiválterületről, s noha még szerettem volna beszaladni vásárolni a Nuclear Blast sátorba, erre már nem volt lehetőségem. A fesztivál boltjai azonnal becsukták kapuikat, a rockerek pedig elindultak hosszú útjukra hazafelé. Vidám csapatunk fáradtan, de jó hangulatban indult neki a visszafelé buszozásnak, ám idén - mivel öt óra alatt elkapkodták őket - nem sikerült vennünk "karácsonyi" jegyet a 2011-es fesztiválra. Ennek ellenére biztos, hogy jövőre is kilátogatunk, hisz az Avantasia, a Blind Guardian, az Apocalyptica, az Airbourne, a Suicidal Tendencies, vagy a Mayhem biztos nem fognak csalódást okozni. És ez még csak a névsor kezdete... Köszönet az ICS-nek, és a Wacken szervezőknek! MMarton88 Képek: www.metal-experience.com Nightmare képek: MMarton88

Legutóbbi hozzászólások