A Metal Királyai - Manowar: Metalcamp, Magic Circle Fesztivál, 2010.07.9-11., Tolmin, 2. rész

írta MMarton88 | 2010.08.01.

A negyedik Magic Circle fesztivál noha csak egy napos volt, ama ominózus vasárnap előtti éjjelen már nyilvánvaló volt, hogy a Manowar rajongók számára Tolmin maga a Mekka. A Magic Circle fesztiválsátorban a kempingben hajnali 3-ig tartott a buli, egy remek rockdisco kizárólag Manowar dalokból, mely ha a rajongókon múlik, lehet még most is tartana. Értelemszerűen a hazai rajongók is kivették részüket a buliból, s hogy az igazhitű fémharcosok mennyire elnyűhetetlenek, azt mi sem bizonyí­tja jobban, hogy a hajnalig tartó mulatság után egy rövid alvást, s egy gyors fürdést követően, délelőtt 11-kor már a fesztivál bejáratánál álltunk - hiába, kedvenceink koncertjén mi más lehet a cél, mint a legelső sor! Persze a hőn áhí­tott buliig még rengeteg idő volt hátra. A meghirdetett 12 órai kapunyitáshoz képest rögtön egy órás csúszással indult a program, bár ezt nem igazán bántuk, lévén, hogy az első banda, a Crosswind csak fél háromkor kezdett. Addig pedig a szí­npadi előtti 40 fokos tűző napon lehetett pörzsölődnie a világ harcosainak: szerencsére a biztonságiak a ví­z bevitelét újfent megengedték, í­gy legalább a szomjoltással nem volt gond. Mindesetre az extrém időjárási körülmények nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Crosswind buliját a megjelentek már úgy várták, mint a messiást! Egy fiatal görög csapat a Crosswind, akik a europower tucat-ágán igyekeznek érvényesülni... Nem igazán tudom, hogy DeMaio mit látott meg ezekben a srácokban, muzsikájukban az eredetiségnek, illetve az ötletességnek a szikrája sincs meg. Kérem tisztelettel, ez kőkemény lopkovári, egy kis Helloween, egy kis Royal Hunt, egy kis Silent Force, egy kis Nostradameus... persze ez még alapvetően nem baj. A gond ott van, hogy dalaik nem igazán fogósak, hiába a gondosan kitalált duplázórengeteg, meg a többi kötelező klisé, a számok mégsem ütnek, nem ragadnak meg az ember fülében. Érdekes volt látni őket az előző napi Steelwing buli után, akik szintén nem az egyediség úttörői, ám a svédek lelkesen, látványosan játszottak, kiöltözve, komolyan véve a bulit. A Crosswind pedig olyan volt, mint egy tök átlagos banda valamelyik hazai motoros találkozón. A legnagyobb pozití­vumot talán énekesük nyújtotta, aki tényleg tehetséges, de szí­npadi jelenlét terén még bőven sokat kellene fejlődnie. Nem csoda, hogy a közönség is inkább a "slaggos embert" figyelte, mint a fiúkat, s noha az illedelmes tapsból nem volt hiány, nem igazán érzem azt, hogy ha radikális változás nem történik, ebből a csapatból lesz bármi is. A Metalforce azonban már egy ligával feljebb focizik! Régebben a srácok Majesty néven tolták, s már akkor is úgy hí­vták őket, hogy "A német Manowar". Nos, eme kijelentés csak hatványozottan igaz, amióta leszerződtek DeMaioékhoz, illetve megváltoztatták a nevüket. Igazából ez a banda nem is tudna érvényesülni, ha nem a Magic Circle terelgetné ügyes-bajos karrierjüket: a Metalforce nyí­ltan a Manowart másolja, utánozza, nyúlja, és igyekszik nyúlni tőlük pár rajongót is. Komolyan, ez már a pofátlanság teteje! Az egy dolog, hogy az énekes egy az egyben úgy néz ki, mint Eric Adams, de basszusgitárost is úgy választottak, hogy az a "legdemaiosabb" legyen, a mozgások, a ruhák, a dalszövegek pedig mind-mind az amerikai példaképektől másoltak. De most komolyan! Képzeld el, ez olyan, minta a Kiss Forever Band, maszkokkal, dí­szekkel, ruhákkal együtt, saját számokat tolna. Mégis szeretjük a Metalforcet. Hogy miért? Mert a saját dalaik jók! Meg különben is, ami egyszer a metal királyainak már bejött, pár néhány suhancnak sem áll rosszul. Tarek "Adams" frontember egy szimpatikus és ügyes pacák, könnyen tűzbe hozta a halllgatókat, a forró délutánon pedig az olyan himnikus dalokat, mint a Faster, Louder, Metalforce, vagy a Freedom Warriors egyként énekelte a tömeg. Hiába na, hazai pályán léptek fel, akinek Manowarból egy nem volt elég, annak itt a Metalforce, kaptak is a tapsból rendesen. Persze a Majesty-idők sem maradtak ki, a bájos szövegű Into The Stadium, a tempós Metal Law, vagy az örök himnusz, a Sword and Sorcery dallamos mesterművek, remek volt ezeket élőben viszonthallani. Meghallgathattuk az On Your Way cí­mű focihimnuszt is, mely jellegét tekintve picit érdekes, de abszolút megállta a helyét. Az meg csak külön növelte a buli élvezhetőségét, hogy a forróságban aszervezők figyeltek arra, hogy amint megszáradt a kobakunk, azonnal újra végigmentek slaggal a tömegen, í­gy a folyamatos "elázás" miatt kicsit olyan volt, mintha strandon lennél. 🙂 A Metalforce tökéletesen megtalálta a helyét, a Manowar előtt, amolyan kistestvérként garantált, hogy mindig sikerük lesz. Dalaikat pedig érdemes meghallgatni, bővelkednek a jó számokban. "Marci, Neked elment az eszed, mi a fenéért mész a Magic Circlere, amikor Manowarra elmehetsz a Masters of Rockra is?" Az elmúlt hónap egyik közkedvelt felém intézett kérdése volt ez rocker körökben, ám a válasz rémegyszerű: Itt volt a Virgin Steele! Bizony ám, ez nem akármekkora szó! A legendás csapat utoljára 9 éve járt nálunk, azóta pedig olyan szinten eltűntek, hogy annak is örülni kell, ha egyáltalán koncertet adnak valahol a világ távoli csücskén. Nemhogy a környéken... Amikor kitört az Avantasia-őrület, mindenki azonnal belezúgott a szerintem totálisan sablonos hangú André Matosba, ám nekem a figyelmemet valaki más vonta magára. David Defeis orgánuma egyedi, különleges, egy olyan kuriózum, hogy miután meghallottam, azonnal utána jártam hol énekel, s majd elsí­rtam magam mikor végre egy Virgin Steele albumot foghattam a kezemben... Nem hétköznapi zene az övék, a Rhapsody-val, illetve a Manowarral hozható párhuzamba, ám a Virgin Steele sokkal romantikusabb, barbárabb, egészen másképpen közelí­tik meg a nagyzenekari, epikus fémzenét, mint bármelyik másik együttes. Arról nem is beszélve, hogy micsoda komolyan veszik a történelmi témákat, az ókori görög, illetve római történetekből épí­tkező dupla albumaik a metalzene alapművei... kár, hogy ez a minden nemében zseniális csapat nem tudott kitörni, és még ma is csak a kultikus underground státuszban leledzik. Borzasztóan kí­váncsi voltam, hogy milyen lesz az együttes élőben, és le is lövöm a poént: olyan, amilyennek látni akarod. Azaz, bőven van mibe belekötni, ám szerintem ez balgaság. Négyen álltak ki a szí­npadra "szűzacélék", bizony, a szintetizátor "magnóról" ment, és basszusgitár helyett Josh Block egy héthúros gitáron bűvészkedett. További gondot jelentett, hogy eleinte a hangzással meggyűlt a srácok gondja, különösen Defeisé, aki az első pár dal alatt halk volt. Mégis... olyan produkciót, olyan műsort kaptunk ettől a csapattól, hogy bármiféle gebasz, probléma adódott is a bulin, én könnyű szí­vvel elnéztem nekik. Kilenc számot játszottak, és nem bí­ztak semmit a véletlenre, egy méregerős best of programot hoztak össze, melyben egytől egyik klasszikusok kaptak helyet. Az utolsó album nyitánya, az Immortal I Stand indí­totta az egyórás fémzenei utazást, s aki esetleg kifogásolta a stúdiófelvétel gitárszegénységét, az most csattanós választ kapott, a remek húzású nóta és a kolosszális refrén óriási üdvrivalgást eredményezett! Hiába, a Virgin Steele, illetve a Manowar rajongói közt bőven van átfedés. De ez még csak a kezdet volt! Érkezett a Wine of Violence, illetve a Through Blood and Fire, és teljes volt az eksztázis! Aki igazán különlegessé varázsolta ezt a délutánt, az a frontember, David DeFeis volt. Noha helyenként már picit kopott volt a hangja, a magasak gond nélkül mentek neki. Olyan brutális módon kélt versenyre a denevérekkel, amilyenre álmaimban sem számí­tottam. Teljesen egyedi, borzongató orgánumát hallva pedig libabőrös lett az ember keze. De ez még csak hagyján! A fickó egy teljesen új dimenzióba képes emelni nótáit előadásmódjával. Hihetetlen ez az ember! Olyan tökéletes átéléssel, beleélééssel prezentálta a szerzeményeit, látszott, hogy minden egyes kimondott szó, minden egyes sor lejátszódik szemei előtt! Noha a mozgásból is kivette a részét, és rendesen bejárta a deszkákat, félelmetes volt belenézni szemeibe, mozdulataival, mimikájával megelevení­tette az ókori történeteket. Ez a fickó egy rock ikon! Komolyan, legalább olyan ismertséget érdemelne, mint David Coverdale! A profizmusáról, az egyedi, érces hangjáról, illetve karizmatikusságáról minduntalan a fehér kí­gyó rettenthetetlen vezére jutott eszembe. A buli elején viselt leopárdmintás mellény pedig pláne a 80-as évek fémkirályaihoz hasonlí­tották Defeist. Ő egy zseni, ilyennek kell lennie egy frontembernek! Persze Edward Pursino gitáros is remekül hozta témáit, ahogy Josh Block teljesí­tménye is szimpatikus, és profi volt a délután során. A legnagyobb sikert a Kingdom Of The Fearless zsebelte be, de a Symphony Of Steele, vagy a Noble Savage sorait is lelkesen énekelték a fanatikusok. A csapat a Burning Of Rome gyönyörű dallamaival búcsúzott, mi pedig csak álltunk tátott szájjal. Amit DeFeis összehozott ezen a délutánon, az példaértékű volt. Rohantam is gyorsan a kijárathoz, és egy gyors fotóra sikerült elkapni a roppant barátságos, a rajongókkal nagyon közvetlen, éppen talpas pohárból vörösborozgató énekest. Elárulta, hogy ha minden jól megy, októberben jelenik meg az új Virgin Steele nagylemez. Epekedve várjuk, hihetetlen élményekkel ajándékozott meg a csapat. Setlist: 1. Immortal I Stand 2. The Wine of Violence 3. Through Blood and Fire 4. Crown Of Glory 5. A Symphony of Steele 6. Noble Savage 7. Kingdom of the Fearless 8. Defiance 9. The Burning of Rome A Holyhell bulija legalább annyira emlékezetes marad, mint a Virgin Steele-é. 🙂 Bár egész más dolgok miatt... A Holyhell egy szimfonikus metal csapat, melynek dobosa Rhino, aki hajdanán a Manowarban is püfölt. Ez az oka annak, hogy már évek óta előzenekaroskodik a Holyhell a Manowar előtt, és hát sok érdekes dolog eszembe is jutott ezzel kapcsolatban. Nem igazán ismertem őket korábban, az azonban rögtön lejött, hogy zeneileg ez eléggé távol áll a Manowar világától, inkább tartoznak ők az énekesnős power vonalhoz, á lá Edenbridge. Más kérdés, hogy "önerőből" nem biztos, hogy talpon tudnának maradni a Leaves Eyes, Delain és társai között, í­gy marad a biztos, ám kissé csapda jellegű "Manowar-bemelegí­tő" szerep. Ennek meg nyilván az a hátránya, hogy a közönség még a hosszú évek után is eléggé szkeptikusan áll hozzájuk. Mindezek ellenére a Holyhell egy szimpatikus, aranyos brigád, akik mellől a szerencse alaposan elpártolt ezen a napon. Noha a stí­lus nem a szí­vem csücske, lelkesen prezentálták kissé sablonos nótáikat. Refrének, megjegyezhető dallamok terén még van hová fejlődniük, de Maria Breon egy ügyes, karizmatikus frontasszony, aki azon túl, hogy szemre való teremtés, szép énekhanggal is rendelkezik. A muzsikusok közül a legprofibb érzésem szerint a dobos Rhino, látványosan, feszesen püföli a bőröket, munkája etalon. Ellenben gyakran tévedt a tekintetem Francisco Palomo billentyűsre is, aki igazi showmanként, bohócként kalapált hangszerein, néha még egy vállra akasztható szintivel "bázisa" mögül is elősétált. Joe Stump gitáros pedig igyekezett felöltözni a The 69 Eyes frontemberének, fizimiskát tekintve rendben is volt a fickó, remek szí­nfoltként érvényesült a szí­npad jobb oldalán. Nade miért is lett ez a koncert igazán különleges? Attól a pechszériától, ami a bandát érte. Először a hangosí­tással akadtak problémáik, néha a basszus iszonyatosan begerjedt, látszott a zenészeken, hogy teljesen tanácstalanok, Maria minden kí­nálkozó alkalmat kihasznált, hogy rettenetesen kétségbeesett arccal fusson a napszemüvegben bábáskodó Joey DeMaiohoz oldalt. Mire úgy-ahogy rendeződtek a dolgok, Francisco szintis került a figyelem középpontjába, lévén, hogy a sokat bohóckodó, és látványosan ügyeskedő muzsikus valahogy úgy beverte az egyik kezét, hogy elkezdett belőle folyni a vér. A mi drága muzsikusunk persze keményebb (vagy talán tökösebb...) legény ennél, nem volt hajlandó félbehagyni a bulit, vagy az adott dalt, í­gy muzsikálás közben rohantak az elsősegyélesek a szí­npadra, hogy szám közben mindenki szeme láttára ellássák sérülését, és bekössék a kezét. Ez már igen! Noha a saját dalok különösebben nem fogták meg a tömeget, a fiúk úgy döntöttek, hogy készülnek egy ráadás számmal, és itt jött el az a pillanat, ami az egész eddigi ügyetlenkedést megkoronázta. Amint levonultak a deszkákról, mögöttem álló honfitársam csak ennyit kiáltott a fülembe: "Marci, láttad, hogy a szintisnek kiszakad a gatyája és kilóg a...?" Bezony ám! Francisconak nemcsak a kezét érte sérülés, de elől, ágyéktájékon a feszes bőrnaci is szétszakadt. Persze barátunk ebből semmit nem vett észre, í­gy széles vigyorral az arcán jött vissza a szí­npadra, hogy belekezdjen a Holy Diverbe, nyakába vette "vállról indí­tható billentyűpuskáját", jó magasra felemelte... A "kis Francisco" pedig kaján módon integetett ki az első sorok felé, ahol a rockerek azonnal elkezdtek szakadni a röhögéstől, és mindenki nyúlt a kamerájáért, fényképezőgépéért. Persze muzsikusunknak nem esett le, hogy mi a túró miatt kapott röhögőgörcsöt hirtelen sokszáz rocker, í­gy a szám közben a jelenet többször is megismétlődött. Nem félt elöl masí­rozni emberünk a szí­npadon, ezáltal tökéletesen megvalósí­tva a Lemmy által meghí­rdetett "Rock out, with your cock out!" viselkedésformulát. Hozzáteszem, szép dolog volt, hogy szegény Dio emlékére előkapták ezt a dalt. (Meg mást is... :)) De mit lehet csinálni, senki nem tudott a számra figyelni, miközben ama legnevesebb szerv kacsintgatott a nézőseregre. Az amúgy is komédiába illő helyzetet pedig csak megkoronázta a tény, hogy Franciesco azért nem a fesztivál bikája. Miután véget ért műsoruk, visszanéztük a mellettünk álló olasz hölgykülöní­tménnyel a Holy Divert, s a lányok a nevetéstől könnyes arcuk elé kapták szemérmesen kezüket, annyit mondván: Piccolo. Persze a gonosz élcelődést félretéve, borzasztóan sajnálom a Holyhellt, szegények az egész bulit fel is vették, gondolom, hogy DVD-t akartak kiadni belőle. Zeneileg nem ők a világ teteje, de azért egy ügyes, szimpatikus bandáról van szó, lelkesek, kitartóak, szóval minden elismerésem. Mégis gyaní­tom, hogy ez a bulijuk nem az erős teljesí­tményük miatt marad majd meg a rockerek emlékezetében. A vidám pillanatok után rögtön gyorsabban teltek a várakozás percei, a szí­npadra hamar felpakoltak, és nekikezdett show-jának a Kamelot. Ha valakinek volt kétsége afelől, hogy itt nem kapnak megfelelő körülményeket a fellépők, azok komolyan megdöbbenhettek, hisz a Kamelot borzasztó impozáns dí­szleteket épí­tett fel magának. A gyönyörű háttérkép előtt kis szí­npad a vokalistalánynak, pirohegyek, gyönyörű dobcucc, öröm volt nézni ezt a profi kiállást. A csapat pedig méltó is volt rá, rögtön a Rule The World/Ghost Opera duóval gyönyörű lángcsóvák közt robbant be a deszkákra, s noha az első pár dal alatt Roy Khanból nem sokat lehetett hallani, iszonyatos elánnal és vehemenciával kezdtek neki a zenélésnek. A Kamelotot most volt alkalmam másodszor megnézni élőben, és újból megdöbbentem, mennyire erős is a csapat. Folyamatosan lobogtak a rőzsék, látványosan, sok mozgással tették produkciójuk vizuális oldalát erőssé, nótáik prezentálása pedig korrekt, precí­z volt. Thomas Youngblood gitáros, illetve Oliver Palotai billentyűs tényleg minden dí­cséretet megérdemelnek, ám az igazi erőssége bandának továbbra is Roy Khan, illetve az ő borzasztóan szuggesztí­v előadásmódja. Bámulatos átéléssel, helyenként hibázva, ám í­gy is látványosan, rengeteg érzelemmel prezentálta a jobbnál jobb slágereket. Végül, de nem utolsó sorban meg kell emlí­tenem Roy csí­nos vokalista partnerét, akivel együtt gyönyörűen duetteztek, amikor úgy kí­vánta egy-egy dal, bár legnagyobb bánatomra a hölgy nevét megjegyeznem nem sikerült, mindössze annyit, hogy egy Amaranthe nevű zenekarban énekel [a hölgyet Elize Rydnek hí­vják - szerk.]. A buli legfurább "részét" a közönség képezte. A koncert elején még kí­nosan kevesen voltunk, (érdekes, hogy a szlovénok a Metalcampes buliknál is csak 2-3 dal után jöttek be a szí­npadhoz, illetve akkor kezdtek el tombolni, valahogy a koncertek első 10 perce náluk még amolyan "ráhangolódó idő") s elég hamar kiderült, hogy a Kamelot véletlenül sem "hazai pályán" pályán játszik ezen az estén. Pár rajongó kivételével az emberek nem ismerték a Kamelotot! Nem volt együtténeklés, nem szabadult el eksztatikus őrület, a kí­váncsi Manowar rajongók í­zlelgették ezt a fura, progresszí­v, amerikai csapatot. Ha Roy nem buzdí­totta a hallgatóságot, akkor nem is nagyon tudott tőlük semmilyen reakciót kiváltani eleinte, ám a srácok lelkesedése, és a hihetetlen profizmus, amivel ezek a fiúk uralták a deszkákat, egyértelműen meghozta a gyömölcsét. A szigorú kritikusoknak elnyerte tetszését a Kamelot, s mí­g a Center Of The Universe, vagy a Haunting alatt csak módjával headbangeltek a rockerek, a Human Stain, vagy a Forever már hangos tapsviharban részesült. Arról nem is beszélve, hogy utóbbi dal gigadallamos refrénje alá Roy egy remek hangulatú közönség énekeltetést is beiktatott, s miután a hallgatóság megtanulta a dallamot, szinte minden torokból lelkesen harsant fel a gyönyörű refrén. Szerintem a srácok előzetesen érezték, hogy nem lesz könnyű dolguk a Manowar rajongóival, ezért láthatóan örültek minden tapsnak, minden biztató kiáltásnak, jó kedvel, élvezetesen muzsikáltak. Khan külön megköszönte, hogy a 40 fokban, a tűző napon bulizzuk végig a programjukat, szegényen látszott, hogy hiába dobta le hamar a kabátját, nincs hozzászokva ehhez az időjáráshoz. Egy remek hangulatú, profi, látványos, élvezetes műsort kaptunk a Kamelottól, a nagy slágerek viszonthallását rendkí­vül élveztem, és a szeptemberben megjelenő új lemez egyik dalát, a The Great Pandemoniumot is megmutatták. A lelkes, szimpatikus brigád hálásan megköszönte a támogatást, és a doboslányokkal megtámogatott March of Mephisto után levonultak a szí­npadról. Oliver Palotai meglátván a fotósárok mögé kifeszí­tett óriási magyar zászlót, még oda is integetett nekünk, micsoda figyelmesség! Tudta a Kamelot, hogy nem a saját rajongóiknak fognak játszani, mégis bizonyí­tottak, mi mutatná jobban azt, hogy egy csapat igazán erős, ha nem ez a tény. Setlist: Rule The World Ghost Opera The Great Pandemonium Center Of The Universe The Haunting When The Lights Are Down Pendulous Fall Human Stain Karma Forever March Of Mephisto Ha a Kamelotnak nem volt egyszerű feladata a Manowar rajongókkal, akkor ez az Arch Enemyre hatványozottan teljesült. Noha a főszervező srác elmondta, hogy neki az egyik legnagyobb kedvence az "arkellenség", az ő rajongóikat aztán tényleg nagyí­tóval sem lehetett megtalálni, ráadásul közvetlenül a Manowar előtt játszani nem volt ezen az estén túl hálás dolog... Ennek ellenére a tiszteletet ők is megérdemlik, becsülettel próbálkoztak. Muzsikájuk nem igazán az én világom, ennek ellenére tavaly a Masters Of Rockon lenyűgöztek. Most eme bravúr elmaradt. Hiába, Gossow kisasszony brutális előadásmódja (Az Extreme Agressive Female póló igen találó volt), hiába az Amott tesók bámulatos játéka, én untam a bulit. Náluk nem volt semmiféle hangzásbéli probléma, de igazán csak a záró Nemesis mozgatta meg az embereket. Vicces volt, hogy Angéla az első pár dal alatt borzasztó lelkesen bí­ztatta az embereket, hogy "ugyan csináljatok már egy circlepitet, moshpitet", de látván, hogy már a buli felénél járnak, és még mindig úgy állnak a rockerek, mint a cövek, neki is leesett, hogy ez nem a Brutal Assault. Egyik zúzdájukat azzal az ironikus megjegyzéssel konferálta fel a hölgy, hogy "Jöjjön most egy power ballada azoknak, akik nem szeretik a moshpitet". Hát, szerintem nagyobb sikerük lett volna tényleg egy power balladával, mert a death metal annyira nem volt nyerő ezen az estén. Persze a buli végére ez már teljesen nyilvánnvalóvá vált, úgyhogy a "dögöljetek meg, mindenkit szétzúzunk" mentalitásból visszavett a szőkeség, és nagyon aranyosan megköszönt a csapat minden tapsot, vagy bí­ztatást, mert azért valljuk be, a profi kiállás megérdemelte az elismerést. A rendes program végén levonult a banda a szí­npadról, de azonnal szaladtak is vissza a ráadásra, nem volt értelme húzni az időt. Egy kósza kiáltás nem érkezett a küzdőtérről, amely arra utalt volna, hogy visszavárnák a csapatot a deszkákra. A Nemesis után egy picit még visszajöttek éltetni magukat, aranyosak voltak, mi tapsoltunk, szimpatikusak voltak, de ennyi. Nem vagyok benne biztos, hogy jó választás volt ez a banda ide. Végre valahára elütötte az óra a tizenegyet! A hosszú várakozás során az istenek is rámosolyogtak a Manowar rajongókra, hisz a nagy meleg ellen néhány felhőt küldtek az égre, í­gy feltöltődve, izgatottan vártuk, hogy megtörténjen, amit már napok, hetek, évek óta várunk... szí­npadra lépjen a Manowar! A DVD-kről már jól ismert hangfalak borí­tották csak a szí­npadot, illetve Donnie Hamzik dobcucca kapott helyet a deszkákon, s mielőtt felcsendült volna az intro, megtekinthettük a Die With Honor egy rajongó által készí­tett, vérprofi videóját. Azt, hogy mennyire vártam már a bulit, nagyon jól érzékelteti a tény, hogy hiába néztem, izgatottságomban alig emlékszem már valamire a kisfilmből. Csak arra, ami utána történt... kialudtak a fények, felcsendült a Ben Hur, és igen... a szí­npadra robbant a Manowar! Noha még csak az év felénél járunk, de ha most kellene listát csinálnom, az év koncertje kategóriában biztos vagyok benne, hogy ez a Manowar buli vinné el a győztesnek járó dí­jat. Miért? Mert ez aztán egy gyilkos, egy lendületes, egy pörgő, egy energikus, egy frenetikus show volt! Előzetesen nem néztem setlistet, nem akartam, hogy bármi is elrontsa a meglepetés erejét. Amiből volt is bőven részem, hisz nem a szokásos Manowarral indult a buli, hanem a Hand of Doommal. Ezzel pedig rögtön ki is térnék a műsor egy olyan pontjára, amely valószí­nű a legkritikusabb sokak számára. Ez nem egy best of setlist volt. A csapat két szám kivételével csak 2002 utáni dalokat játszott. Örüljünk-e ennek, vagy sem? Gyakran hallom azt a véleményt, hogy "a Manowar a 'Louder/Warriors/Triumph' lemezek után már nem csinált jó zenét, onnantól vacak ez a csapat." Szerintem ez egy borzasztóan sznob hozzáállás, egy vicc. Nem igazán tudom megérteni, hogy mitől ne lenne a 'Warriors Of The World', vagy a 'Gods Of War' gyengébb, mint a korábbi lemezek, hisz a technikai fejlődésből adódó hangzásváltozástól eltekintve ugyanazt a muzsikát lehet rajta hallani, mint a régi korongokon, ugyanazzal a hangulattal, ugyanazzal a szellemiséggel, ugyanolyan remek, fülbemászó dallamokkal. Biztos vagyok benne, hogy a banda igazi rajongói minden albumot nagyra tartanak, és egyformán kedvelik őket. Márpedig ezen a fesztiválon kizárólag a Manowar leghithűbb fanatikusai vették részt. Éppen ezért bátran variálhattak a setlisttel DeMaioék, a tévedés lehetősége eleve ki volt zárva. A program ennek megfelelően nem a slágerességre, sokkal inkább a pörgősségre, a leendületességre épült. Feltűnően sok gyors dal (több, mint a setlist fele) kapott helyet a repertoárban, melynek az lett az eredménye, hogy a banda úgy tarolt, úgy hengerelt, mintha legalább egy brutál US power csapat szedné szét a deszkákat. A jól elhelyezett középtempós, menetelős himnuszok pedig hagytak időt a fellélegzésre. Nem tudnék csúcspontot vagy mélypontot kiemelni. Nyilván a többezer hithű fanatikus már az első perctől kezdve leí­rhatatlan hangulatot teremtett, a banda pedig borzasztóan jól játszott végig. Donnie Hamzik nem tudom, hogy miért nem hivatalos tag még mindig, egy borzasztóan feszes és precí­z dobos, tökéletesen hozta Scott témáit. Karl Logan, illetve Joey DeMaio sem kevésbé precí­zek. Noha utóbbi nem vette ki részét annyira a mozgásból, mint a szőke zseni, a headbangelés ment rendesen, és ha arról volt szó, a lábukat sem voltak restek megmozdí­tani. Persze a prí­met az örökifjú Eric Adams vitte! Rendszeresen lehet hallani olyan véleményeket, hogy Eric hangja már nem a régi, ám a tolmini produkcója erre rácáfolt. Kristálytisztán hozta a lemezes témákat, a magasakkal sem volt semmi gondja, ezen felül pedig végig közvetlenül, jókedvűen énekelt. Átélte a dalokat, azok varázsát tökéletesen tolmácsolta az éjszakába, mégis amikor a közönséggel kellett a kapcsolatot tartania, kedves, őszinte, vagány volt! Abszolút hitelesen, abszolút profin játszott a zenekar. A hangzás gyakorlatilag tökéletes volt végig, annak ellenére is, hogy borzasztan hangos volt a koncert. Mivel a világ leghangosabb bandájáról beszélünk, ez valahol várható is volt, ám én is meglepődtem, hogy ezen a pokoli hangerőn milyen élvezetes volt hallgatni a kedvenceimet! Egy decibellel nem tekertem volna lejjebb a "volume" feliratú gombot! Noha a kezdéskor úgy terveztem, hogy figyelni fogom a setlistet, a feltörő adrenalin, a pazar módon megszólaló dalok, illetve a leí­rhatatlan hangulat hamar arra késztetett, hogy ne foglalkozzak azzal, hogy "mi volt, s mi lesz". Az önfeledt szórakozás, és a sorok éneklése közben abszolút nem számí­tott már, hogy hányadik számnál is járunk. Így eshetett meg, hogy a két órás maratoni koncert olyan gyorsan elröppent, mintha csak 10 perces lett volna! Előzetesen tartottam tőle, hogy túl sokat fogunk kapni az "észosztásból", és rengeteg szövegeléssel fogja a csapat megakasztani a buli lendületét, ám ilyesmiről szó sem volt. Karlnak, Joeynak, illetve Ericnek volt egy-egy rövid szólóblokkja, ám ezek abszolút nem voltak unalmasak vagy fárasztóak, sőt az olyan speed hinuszok, mint a Let The Gods decide, a God or Man, vagy a Sleipnir közt jól is esett egy pillanatra levegőt venni. Persze a menetelős, epikus csodák is bőven hozzátettek ahhoz, hogy a hangulat végig emelkedett maradjon, a Sons of Odin, vagy a Warriors of The World United kultikus sorait mindenki teli torokból énekelte, a Die For Metalról nem is beszélve, mely szövegén akárhányan is röhögnek, koncerten leí­rhatatlan varázslatot tud teremteni. A Thunder In The Sky után a banda levonult, majd Joey ragadta magához a mikrofont, de szerencsére ő sem húzta sokat az időt, mindössze megkért minket arra, hogy énekeljük el Ericnek, illetve Holyhell Marianak a Boldog Szülinapot cí­mű dalocskát, s mivel Dionak is a napokban volt a jeles évforduló, az ő emlékére a zenekar eljátszotta a Heaven and Hellt. Nyilván egészen más tőlük hallani (végig tökéletesen játszották, nem volt semmi baki), mint anno Diotól, ugyanakkor úgy érzem, hogy sikerült igazán a saját arcukra formálni ezt a nótát, és egy nagyon szép megemlékezéssé vált a klasszikus. Két dal kapott helyet a repertoárban az ezredforduló előttről, a Brothers of Metal alatt a fémtestvérek egy emberként emelték magasba kezüket, az ultrasebes King Of Kings után pedig a Black Wind Fire And Steel érkezett, mint búcsúnóta. Őszinte leszek, én is meghallgattam volna a Carry Ont, a Battle Hymnet, a Gods Made Heavy Metalt, meg még egy rakásnyi számot, ám ez a buli í­gy volt korrekt. Hitelesen reprezentálta azt, hogy miről szól a Manowar 2010-ben, azt, hogy ez a csapat nem a múltjából él, azt, hogy ebben a bandában még bőven van tűz, elhivatottság, akaraterő, spiritusz, azt, hogy mocskosul erős dalokat í­rtak az utóbbi időben is. Furának tűnhet, de amikor véget ért a buli, nekem nem hiányoztak innen a régi számok. Nem illettek volna ide. Ez a buli nem azokról szólt. Egy korrekt, jól összeválogatott, borzalmasan pörgős koncerten vettünk részt, ami í­gy volt teljes, kerek, egész. Nem is tudom elképzelni, hogy ennél ütősebb, zúzósabb, hengerlőbb listát össze fognak-e még állí­tani a srácok. Mert ez bizony most szakí­tott. Nem kicsit. Joey húrtépése után gyönyörű tüzijátékkal búcsúzott a banda, mi pedig karunkat a fejünk fölé emelve, meghatottan néztük az égi csodát. Kedvenceink egy olyan minőségű bulival ajándékoztak meg minket, ami etalonnak minősül. Nem tudom, hogy mi a következő dobásuk, de hogy a Manowar 2010-ben még mindig a metalzene trónusán ül. Az nem is lehet kérdés. Ők a "Metal királyai". Setlist: 1. Hand of Doom 2. Call to Arms 3. God or Man 4. Swords in the Wind 5. Let the Gods Decide 6. Die For Metal 7. Sons of Odin 8. Sleipnir 9. Warriors of the World United 10. Loki God of Fire 11. Thunder in the Sky 12. Heaven and Hell (Black Sabbath cover) 13. House of Death 14. Brothers of Metal Pt. 1 15. King of Kings 16. Black Wind, Fire and Steel A buli után nehezen találtuk a szavakat, nem is nagyon tudtunk hazafelé úton másról beszélni, csak a vasárnap esti csodáról. Hazafelé mentünkben még megálltunk Ljubljanában várost nézni, majd eljött a búcsú ideje. Remekül éreztük magunkat, sok remek koncertet sikerült megnézni ebben a három napban, és még gyönyörű tájakat is láttunk. Az árak korrektek voltak, a helyiek kedvesek, a Metalcamp, a Magic Circle fesztivál, illetve Szlovénia nálam ötösre vizsgáztak! Ha valaki szeretné a fesztiválozást a nyaralással összekötni, mindenképp ajánlom neki ezt a rendezvényt. Én pedig jövőre is megpróbálok kijutni a Magic Circle fesztiválra, bárhol is lesz. Ha a Manowar csak fele ilyen jó bulit fog adni, már akkor megéri. "Hail and Kill!" MMarton88 Képek: Metalshots

Legutóbbi hozzászólások