Milliók halála a szaunában: Megadeth, Devildriver, 3 Inches Of Blood - 2010-06-20, Pecsa

írta Hard Rock Magazin | 2010.06.24.

Hosszú volt ez a majd' egy évtized, amit várni kellett, hogy a Megadeth ismét tiszteletét tegye országunkban. Szerencsére sikerült valahogy összehozni egy bulit ide, a Big Four koncertkörút közepette. Nem tudom, hogy kiknek kell érte köszönetet mondani, de a szervezőket biztosan dicséret illeti. Tökéletes másfél órával ajándékozott meg bennünket az aktuális (megkockáztatom, második legerősebb felállású) Megadeth négyes. Nem bí­zták a véletlenre a sikert, best of programmal jöttek. Kifele menet hallottam is pár csí­pős megjegyzést ezért, hiszen többen a 'Rust in Peace' teljes anyagát várták, de nem járnak ide sajnos olyan gyakran Ők... Én élveztem minden dalt, és remélem, fiatal kollégám is hasonlóan látta az estét. A Megadeth imádók szimfóniája Végy egy halandó embert - legyen Dave Mustaine, És adj gitárt a kezébe Nézd, ahogy mindenható lesz belőle, Nézd a bólogató Emberfőket... T T Nem is fogok ellentmondani a csapat Megadeth szakértőjének, annak ellenére sem, hogy én egy picit azért szkeptikusabban vélekedek. Ám mielőtt belemennék a részletekbe, elevení­tsük csak fel, mi is történt, mielőtt a vörös legenda nyakába vette gitárját. Az este első bandája a kanadai 3 Inches Of Blood volt. A srácok munkásságát második lemezük óta figyelemmel követem, élőben is már többször volt szerencsém viszontlátni őket, és úgy éreztem, hogy zeneileg jó választás lesznek nyitócsapatnak. Tévedtem. Az általuk játszott old school heavy/thrash metal nem áll távol a Megadethtől, mégsem igazán tudták maguk mellé állí­tani a közönséget. Ennek egyik oka nyilván a relatí­v ismeretlenség, a másik pedig, hogy Cam Pipesék nem kicsit húznak az extrém irányvonal felé egyedi vokalizálási stí­lusukkal. A szélsőségesen magas "éneklés", illetve a hörgés sajátos keverékét hallva bizony jó pár embernek felszökött a szemöldöke, és ezen "apróság" a szkeptikus hallgatóság számára nem számí­tott bocsánatos bűnnek, még úgy sem, hogy a muzsikusok szí­vüket-lelküket kitették a szí­npadon. Iszonyatos erővel és energiával játszottak, bárdistáik loboncai gyakorlatilag folyamatosan az eget szelték, de Ash Pearson dobost sem kellett félteni, látványosan és precí­zen játszott. Sajnos a hangzás nem fogta mindig a pártjukat, kiváltképp igaz ez Pipes frontemberre, aki énekteljesí­tményét tekintve sem állt mindig a helyzet magaslatán. Hiába, azokat a bravúrokat, amiket lemezen hallhatunk tőle, estéről estére a szí­npadon visszaadni közel lehetetlen. Noha eleinte kissé sutának és zavartnak tűnt énekesünk a szí­npadon, pár nóta után már igyekezett ő is kivenni a részét a munkából, és a közönséget lelkesí­teni... több-kevesebb sikerrel. Műsorukat tekintve egy igazán rövid best of-ot kaptunk: nagyot ütött a kezdő Battles And Brotherhood, "lesújtott a pöröly a keresztényekre" a Call Of The Hammerben, de továbbra is hiányoltam a billentyűt a Trial Of Championsben. Az igazi nagy dobás mégis a két záró szám, a pózergyilkos Deadly Sinners, illetve a Goatriders Horde voltak. Rövid, ámde ütős műsort kaptunk a 3IOB-tól, sajnálatos módon a Megadeth rajongók azonban csak mérsékelten lelkesedtek. Mivel a srácokat már sokadszorra sikerült előzenekarként elcsí­pni, úgy érzem, lassan itt lenne az ideje annak, hogy egy hosszú programmal, önállóan, saját fanatikusaik előtt zúzzanak szét egy klubot. Biztos vagyok benne, hogy emlékezetes kis estét csapnának. Setlist: 1. Battles And Brotherhood 2. Silent Killer 3. Call Of The Hammer/Wykydtron 4. Trial Of Champions 5. Deadly Sinners 6. The Goatriders Horde A Devildriver fellépését már korántsem vártam annyira, mint a kanadaiak produkcióját: engem Fafaráék zenei stí­lusa nem igazán tud lenyűgözni. Ennek ellenére abszolút nem volt rossz produkciójuk. Látszott, hogy ők sem bí­zzák véletlenre a zúzást. Irtózatos energiával pörögtek végig, a szó legszorosabb értelmében élt a szí­npad. A karizmatikus frontember pár perc alatt maga mellé állí­totta szép számmal jelen lévő rajongóit, a tömegben többször is moshpitek alakultak ki, melyekhez tökéletes muzikális aláfestést biztosí­tottak a brutális dallamok. Külön emelte a látványvilágot Mike Spreitzer és Jon Miller basszusgitáros koprodukciója, méltó társai voltak Fafarának a "bontásban". A legnagyobb őrjöngés a Clouds Over California és a Pray For Villains alatt tört ki, de a buli legvégén a gigantikus "circle pit" sem volt semmi. Noha a szűk háromnegyed óra végére én már kicsit monotonnak és unalmasnak éreztem a srácok muzsikáját, tény, hogy kellőképpen bemelegí­tették a publikumot. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom otthon a lemezeiket feltenni, de élőben abszolút helytálló műsort nyújtottak. Az pedig külön szimpatikus volt, hogy megtapsoltatták a másik két fellépőt is a buli közben. Szimplán, különösebb éltetés, vagy meghajlás nélkül vonultak le a szí­npadról és adták át a helyet a főattrakciónak, akiket ekkor már felfokozott izgalommal várt mindenki. Fél 10 után pár perccel elkezdődött az, amire már 9 évet vártunk. A háttérben megjelent a hatalmas Megadeth logó, alatta a Rust-os Viccel, a fények kialudtak, és felcsendült az intro, a Black Sabbathtól a Black Sabbath, mely közben egy apokaliptikus, diktatórikus jövőkép megelevenedéseként figyelmeztették a lakosságot arról, hogy milyen veszéllyel járhat, ha elhagyják lakóépületeiket ezekben a kritikus órákban. Szépen lassan egyesével a szí­npadra léptek a muzsikusok, Drover, Broderick, Junior, illetve a legnagyobb ovációt kapó, legendás frontember, Dave Mustaine. A bemelegí­tő csapatok, illetve a bandához oly passzoló belépő után azonnal a nehéztüzérség támadott, nyitásnak rögtön az arcunkba kaptuk a Holy Warst, s noha a hangosí­tás (vagy inkább halkí­tás...) ekkor még eléggé problematikussá tette a nóta élvezhetőségét, gyakorlatilag azonnal beindult a tömeg, és egy emberként üvöltötte Mustaine mesterrel szemközt a kultikus sorokat. Igazából már az első percek korrektül reprezentáltak azt, amit az egész este során kaptunk a csapattól: gyilkos dalok profi muzsikusoktól, egy nem túl népes, ám annál fanatikusabb közönséggel megtámogatva. Érdekes módon, már közvetlenül a buli után lehetett olyan véleményeket hallani, hogy ez egy hakni volt. Tény, hogy kevés csapatot ostoroznak annyit, mint a Megadethet. Ennek nyilván egyik oka Mustainék természete, s való igaz, Dave ma este sem szántotta fel a deszkákat vigyorogva - nem, ő nem ilyen. A többiek sem. Kevés átkötő szöveggel, felesleges bohóckodás, illetve önéltetés nélkül hozták egymás után a dalokat. Persze a kötelező headbang nem maradt el, a látványos összeállások a szólóknál pedig csak tovább erősí­tették az összképet. Számomra a legnagyobb meglepetést Ellefson jelentette, ha lehet ilyet mondani, a tagok közül még ő volt a legbarátságosabb. A basszusgitáros azon túl, hogy remekül hozta témáit, láthatóan jól érezte magát, gondolom, hogy abbéli öröme, hogy ismét a csapat tagja lehet, még bőven kihat teljesí­tményére. A ritmusszekcióból társa, Shawn Drover "nukleáris" dobcájgja mögött pont ellentétet képzett, eléggé érzelemmentesen püfölte a bőröket, ám pontosságát szó nem érhette. Chris Broderick napjaink egyik legjobb gitárosa. Érzésem szerint ezen a koncerten nem is mutatott meg mindent magából. Azon túl, hogy korrektül hozta szintén nem fakezű elődei témáit, szigorúan, feszesen játszott, véleményem szerint tökéletes párost alkotva Dave mellett. Nem éreztem, hogy akármelyik is le akarná nyomni a másikat, í­zesen, és látványosan osztoztak meg a szólókon, amit ez a két zenész ezen az estén bemutatott, érzésem szerint abszolút megállta a helyét. Nekem nem hiányzott se Marty, se más. A setlisttel kapcsolatban ugyebár szintén voltak előzetes elvárások, nos, mi nem kaptuk meg a 'Rust In Peace'-t teljes egészében. Ezen lehet keseregni, de én nem bánom. Egy erőteljes best of műsorral készült a csapat, ami szerintem egy apróságtól eltekintve nagyon rendben volt. Ez az apróság pedig a játékidő... Egy és negyed óra kevés volt a Megadethtől. A már emlí­tett erős nyitányt, a Holy Warst hasonlóan gyilkos folytatás követte, a Hangar 18 továbbra sem engedte az extázisban tomboló fanatikusoknak, hogy pihenjenek. A váltott szólók egyértelműen a dal csúcspontját jelentették. Mintha az indí­tó duó nem lett volna eléggé ütős egymagában, az új lemez sikerdala, a Headcrusher rombolta szét végleg a koponyákat. Értelemszerűen a jubileumi 'Rust In Peace' is képviseltette magát nem kevés szerzeménnyel. A Five Magics, a Poison Was The Cure, vagy a Tornado Of Souls igazi csemegének bizonyultak az olyan kihagyhatatlan klasszikusok közt, mint az In My Darkest Hour, vagy a Skin Of My Teeth. Számomra a legnagyobb meglepetést a Hook In Mouth jelentette, nem gondoltam volna, hogy előkapják. Az egyik személyes kedvenc, a Trust már árulkodó jel volt, hogy a még csak alig megkezdett koncert a vége felé közeledig, és sajnos í­gy is lett. A kötelező lí­rai Tout Le Monde alatt egy emberként énekelt a közönség, hogy egy utolsó eksztázisba ragadjon mindenkit a Sweating Bullets, Symphony Of Destruction duó. Persze nem ment el a csapat ráadás nélkül, igaz a Peace Sells alatt mintha egy picit szétesett volna már a brigád. A búcsú taktusait pedig a Holy Wars záró akkordjai jelentették. Nyilván, mindenki sorolni tudná, hogy melyik kedvence maradt ki a műsorból, maradjunk annyiban, hogy nem ártott volna azért még meghallgatni egy-két dalt, de hiába, most csak ennyit kaptunk. A hangzás eleinte kifejezetten zavaró volt, érzésem szerint eléggé halk volt a csapat, nagyjából a buli felére sikerült elfogadható szintre hozni a dolgokat. Többször jutott eszembe, hogy milyen lehetett ez a pesti buli Mustainenek. A Metallica 41000 embernek játszott pár hete, a Megadeth pedig épp két Sonisphere buli közt volt, mindegyiken több tí­zezres nézősereggel. Ehhez képest a Pecsában 1500-1800 rocker tombolt, ami azért nagyon szerény szám. Lehet bármit mondani, de a Metallica annyira nem jobb náluk, hogy ilyen óriási differencia legyen a két csapat megí­télésében. (Ráadásul én a Megadethet mindig jobban szerettem, többre tartottam, mint a Metallicát.) Féltem, hogy ez rányomja a bélyegét az estére, de érzésem szerint nem í­gy történt. Egyfelől a teljes küzdőtér megőrült, itt bizony mindenki kőkemény rajongó volt, aki Mustainék miatt ment ki, és a lelkes fogadtatásnak azért örült a vörös frontember. Többször is megköszönte, hogy eljöttünk megnézni őket, sőt magához mérten még jó kedve is volt, nem túl sűrű átkötői során el-elmosolyodott, igaz ehhez vélhetőleg valamennyi alkoholos befolyásoltság is hozzájárulhatott. Még egy negatí­vumot viszont meg kell emlí­tenem, nevezetesen, hogy katasztrofális meleg uralkodott a Pecsában. A zenészek ingjei már a 3. dal alatt teljesen átnedvesedtek, illetve elöl a húsdarálóban is eszméletlen forróság uralkodott, de még a hátul állók is panaszkodtak a hőmérséklet miatt. Nem lett volna rossz, ha ez a buli nem zárt térben kerül megrendezésre, még akkor se, ha csak a koncert végén sötétedik be teljesen. Ilyen volt hát a 2010-es Megadeth koncert. Biztos sokan fognak panaszkodni sok minden miatt, de szerintem fölösleges. Abszolút élvezhető, szórakoztató, bár picit meleg, és rövid buli volt ez, sok nagyszerű dallal, gyilkos hangulattal, ügyes zenészekkel. Nem bántam meg, hogy kimentem, és remélem, a következő találkozásra nem kell ennyit várni. "You've been great, we've been Megadeth. Goodbye!" MMarton88 Setlist: 1. Holy Wars 2. Hangar 18 3. Headcrusher 4. In My Darkest Hour 5. Skin Of My Teeth 6. Five Magics 7. Poison Was The Cure 8. Hook In Mouth 9. Tornado Of Souls 10. Trust 11. A Tout Le Monde 12. Sweating Bullets 13. Symphony Of Destruction --------------------------------------- 14. Peace Sells 3 Inches of Blood fotók: Savafan (További CSLP képek) Devildriver és Megadeth fotók: T.T. Köszönet a Concertonak!

Legutóbbi hozzászólások