Mattsson: Tango

írta TShaw | 2010.04.16.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Lion Music

Weblap: http://www.myspace.com/mattssonband

Stílus: progresszí­v rock/metal

Származás: Finnország/Svédország/Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Az északi zenei szí­ntérről mindig akad valaki (zenész, vagy zenekar), aki előáll valami eredetivel és frissel. Úgy látszik, a hideg övezetben minden fajta zenének kedveznek a körülmények, kezdve a heavy metaltól, egészen az AOR-ig. A legendás Lars Eric Mattsson is egy ilyen újra és újra megújulni képes figura, aki 1988 óta tolja az ipart hol szólóban, hol session zenészként. Megszámolni is nehéz lenne, hány hí­res zenésszel dolgozott már együtt ez a gitár-virtuóz, aktuális kiadványa azonban nem elsősorban miatta olyan érdekes a számunkra (bocsássa meg szavaimat), hanem a mikrofonállvány mögött álló hölgyemény kiléte okán. Mister Mattsson 2010-es lemezén ugyanis egy magyar hölgy, Antal Adrienn énekel, ahogy korábban a 'Dream Child' cí­mű alkotáson is. Hogy ők ketten mégis hogyan találtak egymásra, az egyelőre még kérdés, de ami a fontos, az a lemez létezése. Márpedig a 'Tango' névre keresztelt anyagra nagyon nem lehet panasza az embernek. A progresszí­v muzsika kiváló mintapéldánya ez a hatvanöt perces lemez, melyen helyet kapott néhány metalos beütésű dal, van benne enyhén AOR-t idéző részlet, sőt, még a Dream Theater-re kacsingató instrumentális infernó is. Az albumot vegyesen alkotják rövid és lényegre törő, valamint hosszú, kibontásra váró nóták, ám ezek hangulata azért néha túlságosan is elüt egymástól, néha már annyira, hogy az ember olykor kifejezetten zavarban érzi magát az album hallgatása közben. Az album első felének legötletesebb nótája, a cí­madó Tango. A klasszikus dallam metalos gitárhangzásra történő ráültetése szerintem fantasztikus ötlet volt, bár nem tudom, elsütötte-e ezt már valaki Mattssonék előtt. Itt elsősorban nem a dalszerzői zsenit, hanem a technikai tudást, na meg a fantáziát kell értékelni (a dalt meg megmosolyogni). Rögtön itt, az elején tennék egy nagy piros pontot Antal Adrienn neve mellé is. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a mester vele énekeltette el a dalokat. Egy igazán remek hangú hölgyeménnyel van dolgunk a személyében, aki minden elismerést megérdemel a lemezen nyújtott teljesí­tményéért. Tulajdonképpen ehhez hasonlóan pozití­v volt a kicsengése az album egész első felének, leszámí­tva a gigantikusra sikeredett The Grand Escape cí­mű dalt. Nem mintha nagy gond lenne vele, egyszerűen csak soknak érzem ezt a tí­z percet, a rajta lévő témázgatásokkal és öncélú megmozdulásokkal együtt. Nagyon tetszett viszont a kicsit később felbukkanó, instrumentális Tour De Force. Haloványan Dream Theater feeling lengi be a dalt végig, ám mégis van benne annyi egyediség, hogy ne tituláljuk egyszerű koppintásnak. De van az érmének másik oldala is, ez pedig a fentebb már emlí­tett túlzott zenei szabadság. A lemez nekem túlságosan is vegyesnek tűnt, nem éreztem benne összetartó erőt. Néha határozottan az volt a benyomásom, hogy az album a kelleténél jóval öncélúbb. Nem vagyok a téma avatott szakértője, de azt azért elvárom a progresszí­v zenéktől, hogy a képességek megvillantása mellett legyen a lemezeken zenei összetartás és koncepció. Előbbi néha eltűnt, utóbbival valahogy nem nagyon találkoztam az albumon. A megszólalásra viszont nem igen lehet panasz, igazán profi stúdiómunka hallható a lemezen. Ebben nyilván nagyban közrejátszik Mattsson zenei múltja is, sőt, szerintem ő egymaga többet tett hozzá az egész anyaghoz, mint az összes többi közreműködő együttvéve, kezdve a dalszerzéssel, a zenén át, egészen a produceri munkáig. AOR-hí­vő létemre kifogtam ezt a lemezt, de igazából nem bántam meg. Jólesett elmerülni ebben az összetett - kicsit talán túlságosan is összetett - zenében. Pozití­van fogom értékelni, de az biztos, hogy ennél a végeredmény lehetett volna jobb is. A pontszám pedig nem Mattsson múltjának szól!

Pontszám: 7.5