Pokolgép, Krí­zis, 2009.12.30., Wigwam

A Pokolgép együttes - s ezt még a hivatásos fikázók is elismerik - a magyar heavy metal történelem releváns része: olyan magyar sikertörténet, mely az amerikai álom hungarikumát nyújtva teremtett értéket. Tudom, ezzel sokan nem értenek egyet, de engem az együttes "őstörténeti" fejezete sosem tudott lekötni, a Kalapács Józsival fémjelzett korszak kissé direktebb, nyersebb világa nem teremtett olyan viszonyulási alapot, mint a Rudán Joe által felénekelt lemezek - ennek ellenére az első öt lemez természetesen jogosan hivatkozási alap, ha a magyar fémzenét próbálják definiálni a szakértők... Mivel nem vagyok rendszeres koncertjáró - és akkor finoman fogalmaztam -, a rajongói attitűd ellenére ez volt az első Pokolgép buli, melyen részt vettem. Hogy kezdő szavaimat igazoljam, soha nem látott tömeg fogadott a Wigwamban, olyan széles korosztály/szubkultúra-palettával, mely egy kezdő szociológusnak igazi aranybányát jelenthetne a "heavy metal és a társadalmi rétegzettség összefüggései" vizsgálati tanulmányhoz.: a fiatal gótik cicustól az öreg farmermellényes rocker-kövületig, a bőrpáncélos metal-vitéztől a sportos eleganciával öltözködő "inside metalfanig" mindenki megtalálható volt, akiről az ember egyáltalán elképzelheti, hogy külső jegyei alapján szeretheti a fémzenét (bár gondolom, a legtöbb jelenlévő csak a koncert konformitásából eredően öltözött harci gúnyába). Mivel Kotta barátom személyes, az átlag rajongói viszonyon túlnyúló ismertséget ápol Rudán Joe-val, a koncert megkezdése előtt sikerült pár szót váltanom a már termeténél fogva is szimpatikus (alig magasabb nálam, hehehe) énekessel. Jellemző módon, a buli előtt egyszer futólag megemlí­tve, hogy szí­vesen meghallgatnám a remasterizált Vedd el, ami jár lemezt, Joe a találkozásunkkor kezembe nyomta az éppen megjelent korongot, s jóllehet ezek után a paraszolvenciából adódó pozití­vumok leí­rásával vádolhat a kedves olvasó, nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a következőket semmiképpen nem befolyásolta a kedves ajándék. A fő attrakcióra a számomra teljesen ismeretlen Krí­zis zenekar melegí­tette be a nagyérdeműt. A több-kevesebb megszakí­tással, és változó felállással már lassan húsz éve zenélgető együttest, a nyújtott produktumot hallván, azt mondom, bátor dolog volt a főbandának "bevállalni": az igazán lelkes előadás ugyanis számomra olyan profi magabiztosságot sugárzott, és olyan, a magyar palettán unikumnak számí­tó zenei világot nyújtott, mely könnyen predesztinálhatta volna a zenekart akár társ-fellépőnek is. A Panterás, modern riffekre érkező, a Black Out refrénjeit idéző dallamvilággal, és a Carmenes Szizsó orgánumával előadott dalok elemi erővel döngölték földbe a közönséget, és még azokat az idősebb, "iszapszemű rájákat" is elismerésre késztette, akik számára valahol az Iron Maidennél megállt a heavy metal fejlődése. A dalok első hallásra is ütöttek, mégsem mondanám, hogy schlager zenekart sodort felénk a végzet, itt bizony a metal gyomorforgató energiája, és a jól eltalált, jellegzetes kifacsart, némi pszichedeliával átitatott dallamok mozgatták meg a hallgatókban azt a bizonyos érzelmi kódot, mely a fémzene szeretetéért felelős. Mindent összevetve, itt bizony nem kellett krí­zist átélnie azoknak sem, akik számára a Pokolgépen kí­vül nem létezik metalzenekar - s hogy a leí­rtak által keltett hangulatot még fokozni is lehetett, úgy gondolom, mindennél jobban bizonyí­thatja a főbanda tehetségét, és az eltelt évek beérett gyümölcsét. A fiúk igazán nem aprózták el a dolgokat, az előzetesen bejelentett 26 szám kissé el is rémí­tett - főleg az intenzí­v előzenekar után -, hogy vajon hogyan fogom bí­rni az elkövetkező, beí­gért zenemaratont: szerencsére a kialakult hangulat egy versenyautó sebességével szántotta végig a szerzemények által kikövezett távolságot. Együtt énekelt mellettem idős és fiatal, a régi, ős gép nótákat ugyanúgy fújta a közönség nagy része, mint a későbbi, de szintén klasszikus lemezekről felhangzó szerzeményeket. A "mágikus" légkör kialakí­tásában persze minden bizonnyal annak a fából (?) készült démonnak is szerepe volt, mely életnagyságban, amolyan csendes zenekari tagként bitorolta a szí­npad egy részét, hol adva az erkölcsi előí­rásoknak - ilyenkor letakarták az ördögfi termetes lőcsét -, hol egy csibészes kikacsintással megszellőztetve a nemes testrészt. Ennyi "infantilizmus" persze belefért a képbe, jóllehet a régi heavy metal szövegpanelekbe beletartozó ördögös kiszólások szerencsére az idők folyamán lassan kikoptak a zenekar eszköztárából. A hangszeres szekció a profizmuson átütő lelkesedéssel nyomta az ismert és klasszikus riffeket és dallamokat, Joe pedig Kukovecz Gábor mellett amolyan társ-levezető elnökként is tündökölve mutatott remek formát: itt bizony nem volt kényszeredett mosolygás, vagy erőltetett jópofizás, s nem volt szükség hangulatjaví­tó pótszerekre sem, a klasszikus dalok hatásmechanizmusuk teljes kapacitását nyújtva teremtettek szimbiózist zenekar és a megszólaló zene között. Elnézve az önfeledten szórakozó, több korosztályt képviselő embereket, elgondolkodtam, hogy a sokszor leszólt "magyar heavy metal" mégis képes olyan dolgokra, melyre modern társaik esetleg csak részlegesen: úgy megérintve az életciklusuk különböző szakaszában járó embereket, hogy azok mindannyian megszólí­tva érezzék magukat, s megszólalásra késztessenek. Ez az este pedig ilyen volt: a közös tanúbizonyságé, egy olyan együttes vezényletével, mely bőven megérdemli a kultikus jelzőt, ha mindez a mai, ideológiailag és értékeiben megosztott világban sikerült neki. Garael Utószó: Amellett, hogy mindenben maximálisan egyetértek a kolléga által leí­rtakkal, muszáj megjegyeznem a következőket, már csak azért is, mert nem először találkozom ezzel a jelenséggel 'gép koncerten. Szólni kellene a hangosí­tónak, hogy itt bizony mégis csak egy metal zenekar játszik, nem pedig a Rolling Stones... Ez a stí­lus alapvetően a gitárokról szól, ahol a riffeknek le kell(ene) csavarnia a fejeket. Ahol két ilyen képzett gitáros nyomja, jó lenne hallani is, mit játszanak tulajdonképpen. Így olyan ez, mint valami karaoke est, ahol a zenei szekció szolid középhangerőn szól a hifiből, amire jó hangosan ráénekel valaki. Az, hogy az ének ennyire elől van, akár kényelmes is lehet, hiszen nem kell kiabálni, el lehet szépen "szavalni" ezeket az időtlen rock-himnuszokat, ugyanakkor nagy felelősség is, hiszen a legkisebb hiba a vokális teljesí­tményben azonnal szemet szúr. Joe könnyedén vette ugyan az akadályt, mégis azt mondom, az igazán hátborzongató élményt akkor nyújtja, amikor ki van eresztve az a torok - erre ilyen hangosí­tás mellett pedig nemigen van lehetőség. Kotta Számlista: Maszk Pokoli szí­njáték Így szép az élet (Vad folyó) Panasz van rád Háború gyermeke Feltámadt éj Poklon is túl Adj új erőt B. S. emlékére Ítélet helyett A túlélő A lázadó Minden nap Vallomás (régi) Szökevény Éjféli harang Légiós dal Jel Az elesettekért Győzd le a gonoszt Újra születnék Tedd a kezed (J.A.) Holvan a szó Gép-induló Itt és most Mindhalálig r'n'r Köszönet a képekért a Pokolgép és a Krí­zis együtteseknek!