Egy zenei áldás érintése: Evergrey & Chaoswave & The Dethroners, 2009.09.18., Dürer Kert
írta Hard Rock Magazin | 2009.09.28.
Az Evergrey azon együttesek sorába tartozik, amelyek szinte minden európai turnéjuk során útba ejtik kis hazánkat - nem véletlenül. Zenéjük ugyanis éppenséggel nem arénák megtöltésére specializálódott: a fémzene két végletét, az érzelmes és keményvonalas dallamokat összeboronáló muzsika akkor érvényesülhet igazán, ha egy kis klubban, a lelkes, ám nem túl nagyszámú rajongók és a felszabadult zenekar által közösen megteremtett intim hangulatban zajlik az előadás... Ezt a "követelményt" a gazdasági válság és a szűk rajongói kör sikeresen abszolválta, amihez a Dürer Kert is hozzájárult kellemes kerthelyiségével. Mivel az Evergrey busza legalább egy órás késéssel futott be, így a kitolt koncertkezdéseknek köszönhetően minden korán érkezőnek volt ideje elücsörögni és sörözgetni a Kultiplex szabadtéri részére emlékeztető "teraszon", miközben a Kisteremből már a Slipknot és Korn tribute zenekarok krampácsolása szűrődött ki. Tény azonban, hogy ezúttal még a legelső előzenekar is megérte a várakozást: a The Dethroners - megrövidített műsora ellenére is - remek hangulatot teremtett, amint megkapta a lehetőséget, hogy elkezdje produkcióját. Az együttes zenéjének kifinomultságát és professzionális hozzáállását jól jelzi, hogy már első nagylemezük is nagy fába vágta fémfejszéjét: Az ember tragédiájának feldolgozásába. A kezdeti gótikus doom metal helyett manapság modern metalként aposztrofálják magukat, amely a doom, sludge és némi thrash metal kombinációjaként írható le, nagymértékű hangszeres virtuozitással megfűszerezve. A Dethroners egyik adu ásza roppant karizmatikus frontembere, Szabó Ágoston, aki a Dürer Kertben elég nagy tüdőkapacitásról tett tanúbizonyságot ahhoz, hogy már önmagában elvigye a hátán a koncertet - no nem mintha erre szükség lett volna. Képzeljétek el, mi lenne ha Hetfield mester ténylegesen tudna énekelni, és teljesítményét összekevernénk BZ Wendigo-beli produkciójával: igazi unikális orgánum keletkezik így. Ágoston ráadásul a régi zúzdák kiabálás/hörgéseit is simán hozta, amellett, hogy gond nélkül leénekelt volna bárkit aznap este a színpadról - talán az egy Tom Englund kivételével. A frontembert Tormán Gábor és Verók András gitárosok könnyed ujjgyakorlatai támogatták, a klasszikus ízű szólóktól kezdve a modern metal szaggatott vagy éppen komplex riff-halmazáig. Az alapokat Csiki László dobos és Sarnay Balázs basszusgitáros adta, talán némileg háttérbe szorulva. Ezen az estén egy kisegítőjük is akadt Nagy Zsolt billentyűs személyében, akinek pár melodikus zongorabetét és néhány rudessi progresszivitás felé mutató szóló jutott. Nagy kár, hogy a késés miatt meg kellett csonkítani a repertoárt, úgy talán több idő jutott volna a The Tragedy of Man c. album felelevenítésére és a 2008-as, rendkívül erősre sikeredett Overdriven Silence "bőbeszédűbb" bemutatására. Reméljük, hogy ezúttal nem tűnnek el újfent több évre a srácok, hiszen tehetségük alapján sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének... Tomka Mielőtt az Evergrey színpadra lépett volna remek műsorával, megtekinthettük az olasz Chaoswavet. Noha a csapat a hivatalos információk szerint progresszív metalt játszik, nem hinném, hogy mondjuk a The Flower Kings, vagy a Porcupine Tree rajongók fejének főnie kéne, ha esetleg még nem hallottak róluk. Muzsikájuk progresszivitása érzésem szerint leginkább talán a Nevermoreéhoz hasonlítható, ám a seattlei csapat zenéjét átitató thrashes, deathes elemek talján hőseinknél kiszorulnak, a darkos, illetve a gótikus hatások javára. Utóbbi már csak azért is erőteljes, a két nagylemezt jegyző csapatnál, mert Giorgia Fadda személyében egy énekesnő is segíti a göndör hajú Fabio Cartat. Ennek hatására pedig bennem óhatatlanul is felötlött a honfitárs Lacuna Coil neve, még akkor is, ha "káoszhullámék" jóval progresszívebbek. Halkan jegyeznék meg egy másik hasonló, bár kevésbé heavy/power csapatot, az angol-magyar To-Merat, akikhez akár szintén lehet kötni az olaszok dolgait. Alapvetően szimpatikus volt a csapat. Egyfelől jópofa volt látni, hogy a testmagasságbeli adottságok alapján egyesek által csak élcelődően liliputinak tartott zenészek igyekeztek energikus produkcióval kiállni, sokat mozogni, headbangelni. Külön élvezetesnek tartottam, az enyhe gömbölyűsége ellenére azért relatíve csinos énekesnő, valamint Fabio közös mozgásait, koreográfiáit. Lelkesek voltak, jól játszottak, ám tény, hogy a világmegváltásig vezető igen rögös útnak barátaink még csak az elején járnak. Néha picit esetlennek, nem igazán profinak éreztem őket a deszkákon. Muzsikájuk, noha alapvetően szimpatikus, valamint kellemes volt, dalaik érzésem szerint még nem elég fogósak, s hiába táplálkozik zenéjük több stílusból is, a végeredmény még felemás, s nem igazán magával ragadó. A szintén sokat headbangelő gitárosuknak Gufnak igen csak kellett győzködni a megjelent publikumot, hogy jöjjenek már közelebb meglesni őket, vagy kezdjenek el mozogni. Ám ha másra nem, a záró March For The Dyingra beindult a tömeg, s legalább az elöl állók vad fejrázásba kezdtek a zenészekkel. Picit fülbemászóbb refrénekben, ütősebb riffekben, jobb, hangzatosabb zenei megoldásokban kellene érzésem szerint gondolkozniuk, bár tény, hogy az Evergrey elé előzenekarnak jók voltak, már csak stílusuk miatt is. Összességében pozitív élményt hagytak bennem, felvezető műsornak abszolút szórakoztató volt a produkciójuk, ám ahhoz, hogy legközelebb headlinerként térjenek vissza hozzánk, dalok tekintetében mindenképp, s talán színpadképben is fejlődniük kell egy kicsit. A buli végére kicsit már untam őket. MMarton88 Sokat kellett várni a rajongóknak erre az Evergrey koncertre. Nem azért, mintha rengeteg idő telt volna el - persze szubjektív" időszámításban de - a múltkori szeánsz óta, hanem mert turné lemondások és bizonytalanságok sora után kerülhetett végül megrendezésre a Torn lemezbemutató koncertje Magyarországon. Ám kétségkívül megérte a várakozás, hiszen talán a legjobb és leghangulatosabb hazai Evergrey koncertet láthatta az a kisszámú nagyérdemű, amely ellátogatott a Dürer Kertbe. Hogy miért is? Elsősorban azon előre nem várt, ill. tudott események miatt, amelyek unikális hangulatot teremtve emelték a "koncert" fogalom kiteljesítése felé az estét (értsd: a koncert több mint élőben előadott számok összege). Bár meg kell hagyni, hogy a kezdés azért nem volt éppenséggel problémátlan: míg a rendkívül lelkes és szórakoztató olaszok koncertje alatt nem volt ilyen jellegű gond, addig az Evergrey performansza - lehet, hogy a késésből adódó időhiány következtében, de - többször is heves összetűzésbe akadt a hangosítással. Nyitásként a muzsikájuk esszenciájaként aposztrofálható Feart húzták elő zsenialitás tekintetében feneketlen tarsolyukból, ám a nyitány érzelmi, borongós mélységeit egyértelműen szétlapította a roppantul otromba hangzás. Arról nem is beszélve, hogy a rendkívül megkapó énektémák elvesztek valahol az elektronika útvesztőjében, hiszen Tomból nem sok minden jött át a pódiumról - bár hozzá kell tenni, hogy a kissé fáradtnak tűnő énekes eleinte még keresgélte utánozhatatlan hangját. A setlist összeállításakor láthatóan az az elv uralkodott, hogy minél jobban megolvasszák a rajongók vajszívét, hiszen rengeteg slágerrel és ritkán játszott nótával kedveskedtek a kitartó fan clubnak. Jött is minden szünet nélkül az As I Lie Here Bleeding az együttes talán legjobb albumáról, és ekkor már a hullámzó hajzuhatag uralta nézőtér erőteljes vokális teljesítménye kisegítette a hangját visszanyerő énekest. A best of jelleg miatt háttérbe is szorult utolsó lemezük bemutatásának követelménye, mindössze három dal hangzott el a valamivel gyengébbre sikerült Torn c. korongjukról: többek közt az ezután következő Soaked, amely súlyos gitártémáival rögtön elnyerte a közönség tetszését, akiket aztán a More Than Everrel végképp megnyert magának az együttes. Sajnos a hangosítás továbbra sem érte el a zene tökéletességének szintjét, amin Englund mester kellőképpen fel is húzta magát: hiába mutogatott több számon keresztül hátra a keverőpulthoz, hogy gerjed a mikrofonja, a helyzet nem javult, így földhöz vágva azt, kisajátította Danhagét (csak a következő szám alatt javították meg, így egy nóta erejéig vokálok nélkül maradtunk). Henrik egyébként hozta szokásos formáját és hajlongó koreográfiáját: a Kultiplexhez hasonlatos színpad következtében pedig gyakran előremerészkedett közvetlenül az első sor arcáig, és tőlük pár centire tekerte le varázslatos szólóit. A magyar közönség előtt most mutatkozott be a veterán Jari Kainulainen, akinek tapasztalatával csak nyerhetett az Evergrey: csendes visszahúzódásban és szőke sörénye mögé rejtőzve pengette végig a koncertet, barátságos-mindentudó pillantásokat vetve a közönségre, miközben meg-meghúzta (magyar) sörét. A színpadi megjelenését továbbra is némi csap- és ásványvíz segítségével biztosító Englund a mikrofonos incidens után szerencsére hamar felengedett, és szóba elegyedett a keverőpult után a közönséggel is. Bejelentette, hogy ezen az estén több olyan nótát is elővesznek majd, amit már régen játszottak, és habár a próbateremben még borzalmas eredményekre jutottak velük, mostanra újfent finomra csiszolták technikájukat. A She Speaks To The Dead még nem ide tartozott, hiszen azon kevés számok egyike, amelyek az első két lemezről rendre előkerülnek a koncertjeiken, ám a Watching The Skies hallatán már jó pár régi rajongónak kaján mosoly ült ki az arcára. Ebben a számban megvan minden, ami egy régi Evergrey dal sajátja volt: szaggatott gitártémák, Englund emlékezetes dallamai, neoklasszikus ízű szintibetétek, érzékenység és zúzda. Ekkorra a zenekart körüllengő melankolikus atmoszféra már tobzódott a teremben, amelyet a következő In Remembrance csodálatos ortodox himnusza emelt a csúcsra, még akkor is, ha a kórusrészeket sajnos teljes egészében samplerről kellett hallgatnunk. Ezután jött el a koncert egyik különleges pillanata: a "legfiatalabb magyar Evergrey rajongó" termett a színpadon. Egy 11 éves kislány állt be Zander szintetizátora mögé, hogy eljátssza a szomorúságában gyönyörű Till Dagmart - talán mondani se kell, hogy a kissé megszeppent művésznő majdnem perfekt produkcióját hatalmas ováció köszöntötte. Ha már ováció: a késésnek megvolt az az eredménye is (vagy csak naiv vagyok, hogy erre fogom), de néhány nézőnek sikerült úgy betankolnia az Evergrey előadásának elejére, hogy még a számok alatt és között se hagyták abba az ordibálást. Ez még eleinte vicces volt, amikor az egyik nagy tüdejű részegnek Tom odanyújtotta a mikrofont, hogy produkálhassa magát - lehet, hogy nem kellett volna növelni az önbizalmát a srácnak, ugyanis egész koncerten folytatta ezt a dallamgyilkos produkciót (arról már nem is beszélve, hogy volt olyan okoska, aki hangosan végighörögte az I'm sorry líraiját...). Szerencsére nehéz lett volna mindezekkel kedvét szegni a rajongóknak, pláne, hogy Tom korrekt frontember módjára a számok között is szórakoztatta a közönséget, különféle viccekkel. Ami még fontosabb azonban, hogy ezután rendre jöttek a legjobb Evergrey dalok, így aztán senkinek nem volt ideje a negatívumokon bosszankodni: a klipes Blinded, majd a személyes hangvételű End of Your Days fokozta tovább a hangulatot. Hiába, a Recreation Day albumon nagyon eltaláltak valamit... Meg persze az In Search of Truthon is, és végre élőben is hallhattuk a fejeket letaroló The Masterplant, amelyet igazi power metalos refrén koronáz meg és tesz közönségkedvenccé. Közben Tom folyamatosan cigizett, még a roadnak is be kellett futnia a színpadra, hogy odaadja neki kint felejtett Marlboróját - a közönséget azért megnyugtatta, hogy majd ne aggódjanak, a számok alatt el fogja oltani őket. Ennek ellenére pl. a záró lírai blokk első számát, a csupán zongorával támogatott Words Mean Nothingot is parázsló cigivel a kezében nyomta el - biztos hozzátartozik a színpadképéhez, ki tudja. A ráadás előtti lezárás - amelyet a Still In The Water epikus középtempója és a Monday Morning Apocalypse gyorsvonata előzött még meg - kötelező katarzisát az I'm sorry biztosította. Kedvenc énekesünk teljes mértékben kibontakozhatott ezen balladák alatt, a maga torzításoktól és nagy hangerőtől mentes valójában csillantva meg érzelemgazdag hangját. A rövid és jelképszerű szünet után csupán két zenész szivárgott vissza a színpadra: a dobcucca mögött kevéssé látható Jonas Ekdahl és az egész koncerten "tökmosollyal" játszó Rickard Zander, akinek születésnapja alkalmából Tom korábban már elénekeltette a magyar "Happy Birthdayt" a publikummal. Ebből mindenki tudhatta mi következik: az együttes kuriózumjellegű száma, az "instrumentális" When The Walls Go Down, amelyet egy folyamatosan emelkedő drámaiságú szövegbetét vezet fel. "We have sinned" - kúszik fel a lúdbőr, majd a "megszokott" evergreyi őrlőmalom riffek vezetnek be az emóciók orgiájába. A hangulatot a Recreation Day oldotta fel, amelynek énektémáit a közönség és a zenekar együtt abszolválta. Ezután pedig a koncert egyik legszórakoztatóbb része következett. Történt ugyanis, hogy Tom megkérdezte az este folyamán nagy hangerőről tanúbizonyságot tevő publikumot arról, hogy mit is játszanak még. És akkor valaki kreativitását bizonyítva, bedobta a Rising Forcet, ám az együttes sem akart lemaradni, így rögtön bele is csaptak Malmsteen klasszikusába. Ami ezek után következett, az maga volt a szórakoztatás: hatalmas ökörködés közepette a zenekar elkezdett kvázi jammelni, és sorra kerültek előadásra a bekiabált "slágerek". Jött egy kis Pantera (amit az egész zenekar tudott, kivéve a vérbeli heavy metalos Jarit, aki ezalatt bölcsen sörözött), majd Bon Jovi Runaway-e és egy Hold The Line részlet is. A ráadásban nem csak a közönség szerzett maradandó élményeket, hanem a zenekar is, ugyanis Englund a megjelenteket gerelyhajító pózba beállítva csinált egy fényképet, ugyanis a turné során meghonosították ezt a szokást, hogy különböző pózoknak lefotózzák a megjelent fanokat. Már csak két dal volt hátra az estéből: a Torn nyitódala, amely élőben még nagyobbat szólt, mint lemezen, és a többek által folyamatosan követelt A Touch of Blessing, amely mennyországba repítő melódiáival talán az egyetlen méltó lezárása volt ennek a koncertnek. Soha rosszabbat! Setlist: Fear / As I Lie Here Bleeding / Soaked / More Than Ever / She Speaks To The Dead / Watching The Skies / In Remembrance / Till Dagmar / Blinded / End of Your Days / The Masterplan / Still In The Water / Monday Morning Apocalypse / Words Mean Nothing / I'm Sorry /// When The Walls Go Down / Recreation Day / Broken Wings / A Touch of Blessing Tomka Képek: MMarton88
Legutóbbi hozzászólások