A sas leszállt!: 3.nap: Wacken Open Air Festival, 2009.07.30.-08.01., Wacken, Németország
írta Hard Rock Magazin | 2009.09.25.
Wacken kellőképp "leamortizálja" az embert! Az első nap és a második is kellemes fáradságot okozott. Nem csoda tehát, ha a harmadikon szintén - rövid alvás után - igyekeztem összeszedni magam... ..., elkészülvén, már indultam is a színpadokhoz, a W.O.A. utolsó napján. Nem sokkal érkezésem után kezdett az első fellépő együttes, az Einherjer. A norvég csapat viking metalban utazik, konkrétabban annak black metalba hajló ágában. A fiúk, noha már nem ma kezdték a zenélést, s alapvetően a stílusukat is kedvelem, nem tudtak meggyőzni. A kopasz északiak műsorát fáradtnak éreztem, produkciójukat laposnak, dalaikat pedig nem elég fogósnak. Ez alól kivételnek talán csak a záró Far Far Northot tekinteném, mely szememben, picit javított a muzsikások megtépázott becsületén. Véleményem szerint tudnak ők ennél többet is, remélem egyszer, jobb formában is elcsíphetem az Einherjert. A Rage nem tudom, hogy mennyi pluszt tervezett a wackeni fellépésére a Masters Of Rockhoz képest, mindenesetre nem sok valósult meg belőle. A 25 éves jubileumot ünneplő csapat szinte megegyező szetlistával, szinte megegyező vendégekkel, tökéletesen megegyező, magas színvonalú koncerttel várta a németeket. Nekem pedig megadatott a csoda, hogy újfent átélhessem szülinapjuk legszebb pillanatait. A cseh bulit gyakorlatilag tökéletesnek tartottam minden szempontból, egyedül egy kis pirotechnika hiányzott a show-ból. Láss csodát, Wackenben már megkapták, nem is keveset, úgyhogy az impozáns háttérvásznon túl is kedveskedtek látványossággal. A buli az új lemez címadójával, robbanásokkal és egy remek formában lévő, energiától duzzadó csapat megérkezésével indult. A Carved In Stone alatt már kialakult az alaphangulat, amely a tisztes számú hallgatóság közreműködésével csak tovább emelkedett a délután folyamán. Ami Csehországban nem, az itt megvalósult, a Blind Guardian frontember Hansi Kürsch érkezett első vendég gyanánt, hogy segítse Peaveyéket. A plusz énekes színpadra állításával Wagner mester is többet mozoghatott, bohóckodhatott, Hansi pedig végig profin vezette három számos blokkját. Szerencsére a cseh Guardian bulin tapasztalt folyamatos eltűnései a színpadról most elmaradtak, s azon kívül, hogy jókedvűen támogatta cimboráit, igazi kuriózumként értékelhettük az ő hangján hallani a Rage klasszikusait. A mindig elbűvölő Jen Mejura most sem hiányozhatott. Démoni ruhája sokat konszolidálódott pesti találkozásunk óta, de még így is tüneményes a hölgy, a Lord Of The Fliest, valamint a From The Cradle To The Gravet pedig kellően színesítette vokalizálásával. A Prayers Of Steel, Suicide, Down hármasra most is a Destructionös örök barát, Schmier érkezett. A végig látványosan és precízen játszó Victor mellé most is gyorsan felragasztották a dalszövegeket, ám a thrasher már készült, nem nézett a földre olyan sokszor, mint Csehországban. A hazaiak természetesen őt is legalább annyira éltették, mint a Rages srácokat, a Prayers Of Steel, vagy a Down pedig újfent legyalulta a jelenlévő tömeget. Sajnos a Speak Of The Deades tételek most kimaradtak, rögtön érkezett a Gib Dich Nie Auf. Ebben a Subway To Sally frontember Eric Fish segítette a triót, legalább annyira lelkesen és profin, mint pár héttel korábban Csehországban az In Extremos Einhorn. Sajnos most csak 60 perc játékidőt kaptak, ám sikerült még a programba 12.-nek benyomorítani a Soundchasert, hogy egy újabb zúzdával elégítsék ki rajongóik éhségét, s zárják le a születésnapi koncertet. Remek zenészek, remek hangulat, remek dalok. Továbbra is ez jellemzi a Rage gárdáját, akik hazai közönség előtt is újfent bizonyítani tudták, hogy nem véletlenül tagjai a metal zene elitjének már 25 éve. A látványos játékkal, energikus színpadi teljesítménnyel operáló banda újfent kitett magáért. Le a kalappal előttük! Szetlista: 1. Carved In Stone
2. Higher Than The Sky
3. Set The World On Fire (with Hansi Kürsch)
4. All I Want (with Hansi Kürsch)
5. Invisible Horizons (with Hansi Kürsch)
6. Lord Of The Flies (with Jen Majura)
7. From The Cradle To The (with Jen Majura)
8. Prayers Of Steel (with Schmier)
9. Suicide (with Schmier)
10. Down (with Schmier)
11. Gib Dich Nie Auf (with Eric Fish)
12. Soundchaser A Cathedral műsora nem tetszett. Doom metaljuk számomra egyszerűen unalmas, még úgy is, hogy műfajuk egyik legnagyobb királyának számítanak. Persze, akadtak szerethetőbb pillanatok muzsikájukban, például a Ride, vagy a Soul Sacrifice egyes részei. További pozitívumként tudom megemlíteni énekesük, teljesítményét. Lee Dorrian orgánuma hátborzongatóan passzol ehhez a muzsikához, ráadásul remek átéléssel énekel. Mégis, a szimpla, fekete lepel előtt, eléggé statikusan játszó muzsikusok nem tudtak lenyűgözni, a Cosmic Funeral alatt meg éppen, hogy csak nem aludtam el. Ez a zene sajnos nem az én világom, bár tény, hogy a produkcióról ordított a profizmus. Amit a pénteki napon a Nevermore, azt a szombatin a Testament nyújtotta számomra. A thrashereket utoljára a 2004-es Summer Rocks-on láttam, de az igazság az, hogy most újabb köröket vertek az akkori, abszolút nem gyenge teljesítményükre. Ez köszönhető egyrészt az itt teljes egészében megjelent legénységnek, másrészt a sok tízezer fanatikusnak, akik remek hangulatot teremtettek a küzdőtéren. Nem tudom, hogy a valóságban mennyire stabil most a felállás kohéziója, mindenesetre ebben a 60 percben rendkívül együtt volt a csapat. Energikusan, rendkívül élettelien tolták best-of programjukat. Hihetetlen az az intenzitás, ami ezt a formációt jellemzi. Programjukba jó érzéssel válogattak bele legutóbbi, Formation of Damnation albumuk tételei közül, melyek minőségben is, fogadtatásban is felérnek a klasszikusokkal. Sajnos két kedvencem a Low, valamint a First Strike Still Deadly most kimaradt, de sorjáztak a brutálisabbnál brutálisabb himnuszok. Micsoda dalok az Over The Wall, az Into The The Pit, vagy The New Order? Itt bizony nem volt megállás, vagy kegyelem! Csak folyamatos zúzás és száguldó tempók. Nem vagyok a csapat rajongója, de amit ezekkel a nótákkal műveltek, az könnyedén maguk mellé állított engem is. Intenzív dalok, intenzív egyéniségektől. Kérem szépen a Testament zenészei legalább annyira királyaik műfajuknak, mint a Nevermoreos társak. Ezen a délutánon számomra Alex Skolnick volt a legszimpatikusabb. Az egy dolog, hogy hihetetlen, amit művel hangszerével, de sokat bohóckodott, s zseniális szólóit nemcsak korrektül, hanem látványosan is játszotta. Féltem, hogy az utóbbi idők jazz mániája miatt nem igazán lesz élvezetes látni őt, ám erről szó sincs. Minden percét élvezte a több tízezres embertömeg szeretetének, gyakorlatilag végig fülig érő szájjal zenélt. Persze társai mellett sem mehetünk el szó nélkül. A Slayert és az Exodust is megjárt Paul Bostaph remek dobos, játékát most sem érhete panasz, s a másik gitáros, Eric Petersen, valamint a basszer, Greg Christian is remekül muzsikáltak. Külön öröm volt nézni a közös gitárszólókat, bámulatos volt, ahogy Alex és Eric összedolgozott. Chuck Billy pedig egy legenda. A bivaly küllemű rocker profi frontemberként, remek énekesként viselkedett. A közönség itta szavait, alig kellett pár szót mondania és máris moshpitek alakultak ki, vagy őrülten elkezdtek mászni a thrasherek előre, a tömeg feje fölött. Folyamatosan lobogó hajkoronája, zenésztársaival közös "headbangelései", vagy a mikrofonállványon bemutatott léggitározások elmaradhatatlan pillanatai voltak a bulinak. A lendületes órát az új lemez címadója, a Foundation Of Damnation zárta, s úgy érzem, hogy mind a zenészek, mind a publikum rendkívül elégedetten távozhatott a buli helyszínéről. Reméljük, még sokáig láthatjuk ezt az ötöst így, együtt! A Testament most nagyon jó formában van. Szetlista: 1. The Preacher
2. The New Order
3. Over the Wall
4. Practice What You Preach
5. More Than Meets the Eye
6. The Persecuted Won't Forget
7. Burnt Offerings
8. Into the Pit
9. Disciples of the Watch
10. D.N.R. (Do Not Resuscitate)
11. 3 Days in Darkness
12. The Formation Of Damnation Jaj, a Heaven Shall Burn! Már Vizovicében sem véletlenül hagytam ki őket. Gyakorlatilag semmi pozitívumot nem tudok mondani róluk. Az ő stílusuk nagyon távol áll tőlem, rettenetesen pocsékul szóltak, a piros hacukájuk is idétlennek tűnt számomra. Ellenben nagyon alaposan megdolgoztatták a legelső sort (mentősök, biztonságiak), szinte percenként vitték a különböző törésektől, vérzésektől szenvedőket az orvosi sátorba. Nem tudom, hogy itthon mekkora a fiúk rajongótábora, de az bizonyos, hogy én nem tartozom közéjük. Nekem ez a zene nem jön be. Jelentősen kicserélődött a német metalcore-osok koncertje közben a hallgatóság a "True Metal Stage" előtt. Az átlag életkor is valamelyest megnőtt, valamint megjelentek a hölgyek is az első sorok környékén. Ennek oka pedig nem más, mint, hogy a Testament után germánföld egyik legnagyobb gitárhőse, az általunk már oly régóta hiányolt Axel Rudi Pell érkezett. Töredelmesen bevallom, hogy én a húrnyűvő bandájával kapcsolatban nem okvetlenül a mester gitármunkáját kedvelem. Sokkal inkább tudott lekenyerezni emlékezetes refrénjeivel, valamint a nótáiban hallható fogós dallamokkal! No meg zenésztársaival, akik itt is bebizonyították, hogy bizony, nem akárkik. A Tear Down The Wallsal induló buli végig remekül szólt, a perzselő napsütésben az egybegyűlt tömeg sorai közt pedig az eddigieknél egy jóval barátibb, laza melodikus rock hangulat alakult ki. Ehhez persze nagyban hozzátett a remek frontember Johny Gioeli, valamin az a rövid best-of műsor amit >Rudiék prezentáltak nekünk. Nem hiányozhatott a közönséget megénekeltető Strong As a Rock, a metal himnusz Rock The Nation, valamint a Masqurade Ball sem. Utóbbi, epikusságán és fogós melódiáin túl Johny Gielly énekteljesítményével is hódít. Tudom, hogy az olvasók közt sokan rajonganak inkább Sotoért, vagy Rob Rockért, akik tényleg a rockénekesek elitjének kiemelkedő alakjai, ám ebben a bandában számomra Gioeli hangja a legszimpatikusabb. Egy olyan sötét tónust/dögöt sikerül becsempésznie melódiáiba, ami rendkívül kellemes ízt ad a hallottaknak. Igazán férfias, ámde mégis bravúrosan magas és érces a végeredmény, mely többek közt a Masqurade Ballban csúcsosodik ki leginkább. Élmény volt Johnnyt most is hallgatni, ezt a számot gyakorlatilag az íľ orgánuma biztosítja stabilan a koncertprogramban. Ezen felül végig szimpatikusan viselkedett, megnyilvánulásai, átkötői, szerény, laza, mégis vagány szövegei igazán szimpatikussá tették a tömeg számára a frontembert. Érdekes volt hallani a bemutatkozásoknál a sok "Mr." után a szimpla "I'm Johnyt", valamint azt, amikor arról mesélt, hogy náluk L.A.-ben semmi nincs! Itt Európában viszont, pl. Wackenben van csak az igazi metal élet! Az énekes párja lazaság és vidámság tekintetében a billentyűs, Ferdy Doernberg, aki azon túl, hogy zseniális dolgokat művelt hangszerén, végig vigyorgott, sőt, a buli végén még a vállára is vette "nem vállra akasztható" monstrumát. Mike Terrana a Tarja koncerten totálisan elkápráztatott. Most nem volt annyi ideje az ütések közt bohóckodni, mint júniusban Pesten, mégis látványosan, élvezetesen muzsikált. Vonzotta a tekintetet. Sajnos egy dobószólót is megengedtek neki a többiek, ami noha lélegzetelállítóra sikerült, az amúgy is rövid játékidőt fölöslegesen nyeste még tovább. Akárcsak Axel szólója! Jobban örültem volna, ha a sok instrumentális élvezkedés helyett előkapnak még néhány nótát, hisz jó lett volna hallani a Carosuelt, a Cry Of The Gipsyt, vagy a líraian csodás Forever Angelt. Helyettük megkaptuk a Fool Foolt, valamint zárásként az Eternal Prisonert. Végig remekül, feszen dolgozott a banda. Sok mozgás, valamint látványos összejátszások, király hangszerpárharcok uralták a délutánt, két emlékezetes sláger, fülbemászó refrén között. Egy remek hangulatú délutáni hard rock csemegével lehetett gazdagabb, aki Axel Rudiékat választotta, a banda jó formában van, a németek szeretik is őket, reméljük, hogy egyszer kis hazánkba is eljut a csapat. Számomra íľk nyújtották a fesztivál egyik legjobb buliját. Szetlista: Tear Down The Walls
Strong As A Rock
The Masquerade Ball/Casbah
Tales Of The Crown/Casbah/dobszóló
Rock The Nation
Mystica
Fool Fool/Eternal Prisoner Az In Extremot pár héttel ezelőtt már volt szerencsém látni, s noha szimpatikusan teljesítettek (és tudtam, látványban sem lesz hiány), fel kellett áldoznom bulijukat a délutáni étkezés, valamint a metal marketben való körülnézés miatt. Utóbbiban elvileg egy Jen Mejurát is sorai közt tudó AC/DC emlékzenekarnak kellett volna fellépnie, ám sajnos, az ő bulijuk elmaradt, hiába kerestem a csupa lány emlékbandát a színpadon. Ellenben a zsebemet égető eurókat nélkülük is el tudtam költeni néhány, eddig a gyűjteményemből hiányzó lemezre, melyeket rendkívül jó áron árultak a németek. Ráadásul sok esetben ritkaságokba, igazi különlegességekbe is belefuthat az ember, így láthattam rengeteg japán kiadást, egy első szériából való 84-es Into Glory Ride Manowar CD-t, valamint egy első szériás, még II néven napvilágot látott Twilight Time Stratovarius korongot. Huncut euróim elverése után gyorsan meguzsonnáztam, majd elindultam vissza a színpadokhoz. A Volbeatot tavaly láttam a Szigeten. Nem mondom, hogy ellenségesen viszonyulnék "Elvis metal"-jukhoz, ám különösképpen megfogni sem tudnak. Akad egy pár szimpatikusabb szerzeményük, de ez a rock'n roll-os "gengszter metal" nem az én műfajom. Az A Pool Of Boose Boose Boose dallamai alatt indultam el táborhelyemről, s pár nóta múlva már újfent a tömeg közepén találtam magam. Az első dolog, ami szembeötlött, a hihetetlen tény, hogy mennyire megnőtt a srácok népszerűsége. Hatalmas tömeg, rengeteg fiatal tombolt a dánok muzsikájára, a közönséget igen alaposan megmozgatták. Iszonyú lökdösődés, verekedés folyt az elülső régiókban, mely során nem ártott vigyázni, sajnos idén is sok zsebtolvajt kaptak el a rendezők, valamint sok elveszett tárca, pulcsi kereste gazdáját a koncertek után. De, hogy picit a bandáról is szóljunk, Volbeaték nincsenek gyenge passzban, az fix! Énekesük a nagy meleg ellenére is felöltözött példásan gengszternek, s noha szerintem mozgás terén lenne még hová fejlődni, lendületes bulit csaptak. Az elhangzó dalok közül számomra leginkább a feldolgozás tetszett. Zenészileg nem hinném, hogy különösebben kiemelkedő muzsikusokkal lenne dolgunk, de érzik ezt a feelinget az biztos, lemezen hallható témáikat pedig korrektül hozzák koncerten is. A dánoknak most igen jól megy a szénája, rajongóik pedig lelkesek és sokan vannak. Kíváncsi vagyok, hogy gyorsan fölfele ívelő karrierjük hová fog végül kilyukadni. Szetlista: 1. Guitar Gangsters & Cadillac Blood
2. Hallelujah Goat
3. Radio Girl
4. Sad Man's Tongue
5. Mr. & Mrs. Ness
6. Pool of Booze, Booze, Booza
7. The Human Instrument
8. Angelfuck (Misfits cover)
9. Still Counting
10. The Garden's Tale
11. I Only Want to Be With You (Dusty Springfield cover) 12. We Machine Head! Hát, hát! Persze, persze, tudom, hogy ők voltak a fesztivál egyik legnagyobb húzóneve, sokan várták is fellépésüket, ám én nem tartozom közéjük. Igazából csak egy dalukat szeretem, a Crashin' Around Yout, amit természetesen nem játszottak, ráadásul ahol álltam, ott a hangzás sem volt túl jó. Mindezek ellenére teljes mértékben meg tudom érteni azon rajongóikat, akik utólag áradoznak a buliról. Féltem, hogy Rob Flynn sorozatos színpadi rosszullétei miatt nem sül el majd jól a koncert, de félelmem alaptalannak bizonyult. Irdatlan tömeg, hatalmas lelkesedéssel fogadta a srácokat, egyesek 6 "circle of pit"-et számoltak össze, amelyek egyszerre, egymás mellett pörögtek. A hihetetlen fogadtatáson Rob is csak ámult, látszott rajta, hogy megjátszás nélkül esik teljesen hasra a tömeg szeretetétől, rengetegszer megköszönte a támogatást, ivott az egészségünkre, s igyekezte a szeretet általa sem várt áradatát viszonozni dalok és előadásmód tekintetében. Egyiket sem érhette panasz, munkásságuk esszenciáját sikerült beleválogatniuk műsorukba, melyet lángoszlopok, valamint szemet gyönyörködtető fények, led-ek, látványos kivetítések tettek még nívósabbá. Tény, hogy a srácok szimpatikusak, hangszereiken sem játszottak rosszul, látványvilág tekintetében sem érhette őket panasz, ám muzsikájuk nem tetszett, így inkább "turistaként" hallgattam őket végig, mint rajongóként. Az viszont biztos, hogy legközelebb is szívesen jönnek vissza Wackenbe, mert igen jól érezték magukat a színpadon. A fesztivál csúcspontja a Saxon bulija volt. Jöhettek futó vadak, gamma sugarak, mennyek, poklok vagy "soha már"-ok, kérem tisztelettel, aki ott volt az tudja, aki nem, annak meg most elmesélem, hogy a sas miként hódította meg a tehénkoponya birodalmát. Mindenek előtt egy fontos adalék: a Saxon menedzsere, valamint a W.O.A. főszervezője ugyanaz az ember, név szerint Thomas Jensen. Ennek fényében, ne tessék csodálkozni, hogy a "hazai csapat" lehetett a szombati nap "headliner"-e, ők kapták a két "rendes nap" fellépői közül a legtöbb játékidőt, valamint olyan fény, tűz és díszletarzenált, amellyel csak az előző napi In Flames buli vetekedhetett. A 2007-es Wacken 0. napján, a "Night To Remember"-ön a Saxon volt a főbanda. Akkor olyan monstre bulit toltak, mind látványvilág, mind szetlista terén, hogy a pesti koncert csak egy "light"-os matinépartinak minősült amellett, s a PeCsát is egy ravasz mosollyal hagytam el, gondolván "tudnak ám ezek többet is". Féltünk sokan, hogy most nem kényeztetik majd el a szemünket és a fülünket annyi csemegével, mint két éve, de nem így történt. A Saxon a fesztivál előtt elindított egy szavazást. Mivel 30 éve jelent meg első lemezük, megmondták, hogy a mostani összeállítás minden eddigi stúdió lemezükről tartalmazni fog egy dalt, méghozzá azt, amelyikre a weboldalukon a legtöbb szavazat esik. A voksolás lezajlott, a koncert éjjele eljött, s felcsendült a Battalions of Steel kezdése, hogy pár másodperc után irdatlan lángvihar közepette robbanjon be a deszkákra Biff és csapata. Egyszerű volt a képlet, időrendben, szépen sorban, visszafelé lépkedve játszották le egyes lemezeik legtöbb szavazatot kapott dalát, valamint a koncertlemezeket jelképezendő, minden tag választott egy-egy nótát, amit eltoltak a sorlemezeken kívül. Halkan jegyzem meg, hogy utóbbi mondat szerintem csak egy Biff által kitalált mese, ezek a "zenészek által választott dalok" olyan gigahimnuszok voltak, amelyek valamiért nem nyertek az adott lemeznél a szavazáson, viszont nem hiányozhatnak egy Saxon buliról sem. Ennek tükrében folyamatosan lépegettünk hátra, s az olyan újkori kedvencek, mint a Battalions, a Let Me Feel Your Power, a Lionheart után érkeztek a 90-es évek nem annyira kulcsfontosságú lemezeiről az olyan csemegék, amelyeket hallgatva minden Saxon rajongó csak az ujjait nyaldoshatta. Killing Ground, Metalhead, Unleash The Beast, Solid Ball Of Rock, Forever Free, Dogs Of War, csupa csupa gyöngyszem! S ha hozzáteszem, hogy közéjük belepötyögtették az olyan klasszikusokat, mint a Strong Arm Of The Law, vagy a Motorcycle Man! Kérdem én, mi kellhet még egy Saxon rajongónak? Persze, tudom ám! Bitang hangzás (ami megvolt), remekül játszó, energikus zenészek (panasz nem érhette őket), no meg valami, ami nem csak a fület, de a szemet is kényezteti. Hát, kérem! 2-3 számonként változott a színpadkép. Voltak elhúzható Saxon "függönyök", monumentális Saxon háttérvásznak, melyek az adott lemez borítóját ábrázolták egy-egy számnál. A sas leszállt, amikor kellett! Az óriási, lámpaerdőben úszó madár monumentálisan tornyosult a hatalmas színpad fölött, de csak, hogy pár dal után átadja helyét az időközben leereszkedő lámpaerdőnek. A színpadra pakolt rengeteg "okos lámpa", valamint a mennyezetről függő led-csövek teljesen elvarázsolták az embert, s egészen egyedi karaktert, mágikus köntöst kölcsönöztek az adott dalhoz. Az, amit ezen az esten a fényekkel műveltek, már-már művészi szintű volt. S persze ehhez még jöttek a tüzek, a rengetek fellobbanó lángoszlop, melyek szinte végig égtek, például a Heavy Metal Thunder alatt, de a többi számnál sem spóroltak a pirotechnikával. Sőt, még a keverőpult, a színpadtető, a hatalmas marhakoponya, s a küzdőtér egyéb pontjai is lángra-lángra kaptak, amikor kellett! Persze, hogy megőrült, s egy emberként tombolta végig a bulit a több tízezres publikum. Jelen sorok írójának is gyakorlatilag két órán át folyamatosan pörgött a feje, de ezzel mindenki így volt, hisz Saxon örömünnepé változott a wackeni szentföld. A végig remekül, dinamikusan, jókedvűen játszó zenészek pedig lassan elértek a klasszikusokhoz, Crusader, Wheels Of Steel, Heavy Metal Thunder, 747, Princess, Stallions On The Highway! Hihetetlenül jól sikerült a koncerten ritkán játszott, kuriózumdalok beépítése a legnagyobb klasszikusok közé. Külön érdekesség volt hallani Bifftíľl a szavazás végeredményének kommentálását, többször meglepődött egy-egy eredményen. Egyébként Byford végig remekül énekelt és profi frontemberként vezényelte le a műsort, ráadásul még Jensen mestert is a színpadra hívta egy kis vokalizálásra. Természetesen a totálisan őrült embertömeg a frontembert is meghatotta, többször is megköszönte a fogadtatást, nem győzte méltatni a közönséget. Többször megemlítette, hogy Wacken a kedvenc helyük, s ennek a bulinak a tükrében ezt bizony el is lehet hinni. Mivel a fesztivál után startolt a Metallicával közös angol körútjuk, megígérte, hogy beszél pár szót Larsékkal arról, hogy jövőre lépjenek fel Wackenben. Úgy legyen! Hiába volt hosszú, hiába volt látványos, hiába volt szenzációs ez a csaknem két óra, lassan ez is véget ért. Az "űber tetszetős" Heavy Metal Thunder után még visszajöttek egy kis ráadásra, de végül a Denim and Leatherrel véget ért a Saxon örömünnep. Noha a játszott dalok összetétele, valamint a látványvilág másmilyen volt, mint két éve, a Saxon ismét egy feledhetetlen estét szerzett a közönségnek. Egy biztos, rajongóik nem távozhattak elégedetlenül a színpad elől, mindent megkaptunk, amit csak remélhettünk egy Saxon koncerttől! Bánhatja, aki otthon maradt! Így kell 30 év munkáját megünnepelni, éljen soká a Saxon! Szetlista: Battalions Of Steel
Let Me Feel Your Power
Lionheart
Strong Arm Of The Law
Killing Ground
Metalhead
Wheels Of Steel
Unleash the Beast
Dogs Of War
Rock N' Roll Gypsy
Rock The Nations
Motorcycle Man
Forever Free
Solid Ball Of Rock
Crusader
Power And The Glory
Princess Of The Night
Heavy Metal Thunder
Encore:
Live To Rock
747 (Strangers In The Night)
Stallions Of The Highway
Denim And Leather Még le sem vonultak a meghajlás után a Saxon, amikor észrevettem, hogy a Korpiklaani már el is kezdte műsorát a "Party Stage"-en. Lóhalálában nyomakodtam ki a tömegből, s igyekeztem minél hamarabb átvergődni a kisszínpadra, hisz Korpiék bulijai mindig garanciát jelentenek a mókára, vidámságra. A Journey Man felénél értem nagyjából a színpad elé, s legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy csak az én lábamban jár a "boogie". A Saxonéhoz képest lazán 10 évet csökkent az átlagéletkor, s hiába nyitottak a finnek a legpörgősebb számaikkal, körülöttem csak mereven maguk elé bámuló arcokat láttam. Komolyan, úgy éreztem magam, mintha egy matek-fizika szakos gimnáziumi osztály tanulmányi kirándulásán lennék. Persze a közönség passzívságát lehet a késői időponttal, valamint az elmúlt napok kimerültségével magyarázni, de sajnos a zenészek is kicsit visszafogottnak tűntek. Leginkább a gitáros Cane, valamint a harmonikás Juho vidámkodtak, bár a többiek is azért igyekeztek, főleg programjuk vége felé, hogy megmozgassák a "népet". Noha a háttérvászon, látványvilág ugyanaz volt, mint a MOR-on, sajnos a "setlist"-be belevariáltak, és nem előnyükre. Több tempós, lendületes dalt sikerült lecserélni középtempósra, ami nem igazán nyerte el tetszésemet. Nem volt Hunting Song, megkaptuk sajnos az új lemez egyik lassúját, de a Metsamines is kimaradt. Volt viszont Toli Kukko, Korpiklaani, Cottages and Saunas, s a buli végére azért mind a színpadon, mind a küzdőtéren beindult az élet. A még friss Joudaan Viina koncerten is igen fogós, s a Happy Little Boozer, Beer Beer zárás is újfent nyerő párosnak bizonyult. Hiába a jó hangzás, hiába a szép háttér, összességében én most fáradtnak éreztem a csapatot, bár zenéjük még mindig nagyon bejön, s a már említett befejezés is remekbe szabottan sikerült. Úgyhogy alapvetően jól éreztem magam, és pozitív szájízzel hagytam el a helyszínt. De az is tény, hogy ez volt az általam látott eddigi leggyengébb Korpi produkció, remélem a Paganfestre sikerül kicsit összeszedni magukat. Ismervén a bennük rejlő potenciált, bizakodva nézek a szeptember elé. Szetlista: Vodka
Journey Man
Korpiklaani
Cottages And Saunas
Kipumylly
Huppiaa Aare
Tulli Kokko
Juodaan Viinaa
Pellonpekko
Paljon On Koskessa Kiviä
Pine Woods
Wooden Pints
Happy Little Boozer
Beer Beer Mint a villám szaladtam vissza a sátramhoz kabátért, meg pulcsiért, utána meg igyekeztem a Subway To Sally koncertjére, ám a lehetetlen nem sikerült, lecsúsztam a kezdésről. Így sajnos színpadra vonulásukat sem láttam, ami azért nem lehetett semmi látvány, ismerve Subwayéket. Német folk metal-ban utazik a csapat, sok tűzzel és középkori/népi hangszerekkel, hangulattal. A 2007-es itteni bulijuk tetszett. Remek látványvilág mellett, remek hangulatot tudtak teremteni fesztiválzáró bandaként. Sajnos most is ez a szerep várt rájuk, bár most korántsem nyűgöztek le annyira, mint 2 éve. Sajnos általam leginkább ismert/kedvelt korongjukról, a Nord, Nord, Ostról nem vettek elő sok tételt. Például a Schneekönigint jó lett volna megint hallani, ahogy nagyon tetszett a műsoruk végén elhangzó Sieben. A kései időpont ellenére igyekeztek kitenni magukért a zenészek, számomra a legnagyobb meglepetést most Bodenski nyújtotta, aki remek játékkal, sok mozgással, látványosan kezelte a népi hangszereket. De Eric Fish többi társának sem kellet szégyent vallani, s legnagyobb meglepetésemre elég sok külföldi is kíváncsi volt rájuk. Noha túlzottan nem taglóztak le, alapvetően szimpatikus volt műsoruk. Zenéjük népi jellege, dallam/hangulatvilága tetszik, a sok muzsikus pedig viszonylag látványos bulit csapott. Tavalyelőtt nagyon jó hangulatot teremtettek azzal, hogy zárásként Julia und die Rauber című dalukat játszották, melynek egyszerű kis refrénkéjét még hosszú percekkel a koncert vége után, a kempingben is énekelte a több tízezres rajongótábor. Idén sajnos nem kaptuk meg Juliát, kaptunk viszont valami mást, aminek még jobban megörültem. Kölcsönkenyér visszajár, fesztiválzárásként a színpadon termett Peavey és Victor a Rageből, hogy Subwayékkel együtt eltoljanak egy utolsó, eddig még nem hallott Wacken himnuszt, melynek szövege a kivetítőkön is megjelent, hogy együtt énekelhessünk. A jó hangulatú dalocskával, valamint a Rages srácok vendégszereplésével ért véget az idei Wacken, meghajoltak, levonultak a zenészek, majd pár perc csend után felcsendült a zongora, megszólalt a Mötley Crüe Home Sweet Homeja, mely alatt a fesztivál legemlékezetesebb pillanatai pörögtek újfent a kivetítőkön. Sokan maradtunk ott a hideg és a kései időpont ellenére is, hogy ha csak pár másodpercre is, de felidézzük a remek koncerteket. A megható befejezés után pedig dögfáradtan indultam vissza a kemping felé a nehéz gondolattal, véget ért a 20. Wacken! Mit is mondhatnék összegzésnek? Noha eredetileg úgy mentem ki, hogy ez lesz az utolsó Wacken látogatásom, már a hazafelé tartó buszúton (ami néhány szerencsétlen forgalmi dugónak köszönhetően 22 órásra sikeredett) megrendeltem a jövő évi jegyemet! A fellépőkről egyelőre nem lehet sokat tudni, több forrásból is a Metallica neve "csendül fel", mint "headliner", valamint biztos az Immortal és a Corvus Corax koncertje. A rendezők, ha valamelyik évben elmarad egy buli, a következőben megpróbálják ismét elhívni az adott bandát. Ez alapján esélyes lehet az Anthrax, a Thin Lizzy, valamint a Mago De Oz is. Aztán persze majd meglátjuk. Mindenesetre bárkik jönnek is, egy biztos; Wackenben 70.000 fanatikus, jókedvű rajongó várja őket, akik cserébe ismét olyan bulikat kaphatnak, amilyeneket sehol máshol Európában. A fesztivál 20 év alatt igazi legendává vált, s csak bíztatni tudok mindenkit, hogy látogasson el a rendezvényre. Ma már szervezett busz utakkal, könnyedén el lehet jutni ide, s noha mondjuk a Masters Of Rock olcsóbb, egy kis spórolással Wacken is megfizethető. Az a hangzás, látványvilág, azok az exkluzív bulik, amiket itt kap az ember, érdemessé teszik a fáradtságot és a terheket. Noha az első 10.000 belépő 10 óra leforgása alatt elkelt, remélem, jövőre még több magyar kerekedik útnak. Én, köztük leszek. "Meet You Wacken, rain or shine! " MMarton88 Fotók: www.metal-experience.com & www.flickr.com
Legutóbbi hozzászólások