Kitekintés!: Mike Stern Band, 2009.07.08., Millenáris Teátrum, Budapest

írta Hard Rock Magazin | 2009.07.16.

Talán sokan furcsállhatják, hogy egy jazz (rock) gitáros nevével találkoznak a Hard Rock Magazin hasábjain, vagy uram bocsá' zaklatottan teszik fel a kérdést magukban, hogy mit keres itt Mike Stern és zenekara? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem értem meg ezeket a reakciókat, mégis hiszek abban, hogy az időnkénti kitekintés más zenei stí­lusok irányába szélesí­ti az ember látókörét... ...,és az új dolgok megismerése által értékes tapasztalatokat szerezhetünk. De mondhatnám úgy is, hogy a "más" vagy az "új" még nem feltétlenül jelent rosszat és nem kell ezek elől barikádok mögé bújni vagy homokba dugva a fejünket elzárkózni. Jómagam rendszeres időközönként a rock és metal zenétől gyökeresen eltérő muzsikákat is hallgatok és ezek között ott található többek között a jazz és a jazz rock is. Így amikor hí­rét vettem, hogy eme két műfaj egyik kiemelkedő muzsikusa, a gitárvirtuóz Mike Stern és igen kiváló zenekara kis hazánkba látogat egy percig nem volt kérdéses, hogy meg fogom nézni őket. Egy szép nyári estén pearl69 kollégával együtt ellátogattunk Budapest egyik legní­vósabb és legigényesebb koncerthelyszí­nére, hogy részesei legyünk egy fantasztikus zenei élménynek. Igen, már a koncert előtt is pontosan tudtuk, hogy csodálatos esténk lesz, hiszen a zenekart nem akárkik alkotják, olyan kipróbált veteránok, akik már rengeteget tettek le az asztalra az évek folyamán. Főhősünk Mike Stern karrierje a '80-as évek elején kezdődött, miután elvégezte a méltán hí­res Berklee College of Music iskolát, ahol többek között Pat Metheny is taní­totta. Ezután csatlakozott a legendás Blood, Sweat & Tears társulatához, ami elindí­totta a világhí­rnév rögös útján. Később olyan legendákkal muzsikált együtt, mint Jaco Pastorius, Billy Cobham, Miles Davis, Richard Bona vagy a Yellowjackets. És mindezek mellett tizenhárom szólólemezt is készí­tett. Ez a névsor azért - gondolom - jelzi, hogy nem akármilyen muzsikusról beszélünk. Társai sem "no name" kezdők, elég, ha csak a fenomenális ütőst Dave Wecklt emlí­tem. Felsorolni szinte lehetetlen azt a gigászi mennyiségű lemezt, amelyen közreműködött, talán a Chick Coreaval közös anyagai a legismertebbek. A műfaj egyik legjobb dobosáról van szó, bár az ő munkásságát ismerve akár műfajoktól függetlenül is a legnagyobbak közé tartozik. A bőgős Tom Kennedy már több mint öt éve játszik a Dave Weckl Band soraiban, de Al DiMeola vagy Lee Ritenour is szükségét érezte annak, hogy őt hí­vja meg zenélni. A tenor szaxofont a főhős egy régi barátja és muzsikus társa, a szintén mára jazz legendává vált Bob Franceschini kezelte, akinek szintén elég szép diszkográfiája van, most csak a helyhiány miatt nem fogok bele a részletezésébe. Nos, ilyen nevek után szerintem abszolút érthető, hogy miért is vártuk nagy izgalmakkal a koncertet. Úgy negyed kilenc tájban szí­npadra lépett a négy virtuóz és elkezdődött a varázslat a több mint húsz (!) perc hosszúságúra sikerült Tumble Home-al. Nem találok jelzőket, amikkel ezt a szólókkal teleszőtt húsz percet érzékeltetni tudnám. Mike ujjai időnként gyorsvonati sebességgel száguldoztak a gitár nyakán, máskor pedig szép, kifinomult melódiákat csalt ki hangszeréből, hatalmas átéléssel és lelkesedéssel. Tom Kennedy ugyan roppant visszafogottan mozgott, de szólója láttán csak lestem ki erősen a fejemből. Ugyanez igaz Dave Wecklre. Vagyis dehogy igaz! Ilyet én még nem láttam embertől. Néha kérdőn néztem gyakorló dobos kollégámra, de Ő sem nagyon tudott megszólalni a gyönyörtől. Nem is metronóm, hanem minimum egy dobgép van beültetve a jó Dave agyába, mert ilyen agyafúrt ritmusokat ilyen lazán hozni már-már az X-aktákba illő teljesí­tmény. A pörgős "bevezető" után lényegesen pihentetőbb, lassabb percek következtek, amit általában nem szoktam dí­jazni, de itt csak ámultam és bámultam, mint páros ujjú patás az új kapura. Második nótaként a meseszép Avenue B érkezett, ami a maga nyugodt és lágy tempójával, valamint kellemes lüktetésével szép pillanatokat okozott a kis hí­ján csurig telt nézőtérnek. Jó volt látni, hogy van közönsége a minőségi zenének itthon. Következett Mike egyik legnagyobb slágere az érzelmes Wishing Well, amiben - nincs rá jobb szó - egyszerűen élt a gitár a mester kezében. Nagyfokú átéléssel, átszellemülten játszott végig a koncertet, egy másodpercig nem volt "kötelező hakni" jellege a bulinak. A katarzis azonban Stern és Weckl duettjénél jött el. Elképesztő mennyire "érezte" egymást ez a két művész, valami olyat produkáltak, ami biztosan sokáig beszédtéma lesz a jelenlévők között. A csúcspont az volt amikor Dave puszta kézzel "püfölte" gyönyörű hangszerét, ilyet sem láttam még eddig. A lassú blokk utolsó darabja a szintén felséges What Might Have Been volt, amiről például azt í­rta egy neves szaklap publicistája, hogy a "jazz rock történelem legszebb balladája". Nem í­rt butaságot a kolléga. Mielőtt azonban a közönség végleg beállt volna a lassú nótákra, előkapták a Chattert ami egy pörgős, lendületes dal, fenomenális szaxofon szólóval és komplex ritmusokkal átszőve. Mit ne mondjak, kedvem lett volna felállni a székből, mert az ilyen dalokat nem szeretem ülve hallgatni. A koncertnek itt hivatalosan vége is lett, de olyan hatalmas ovációt kapott a zenekar, hogy gyorsan eljátszották a funky-s, blues-os elemekkel dúsí­tott Chromazonet, amiért újabb "standing ovation" járt a bandának, aminek szemmel láthatóan roppant módon örültek. Különösen Mike volt nagyon hálás a fogadtatásért, látszott rajta, hogy őszintén örül és boldog azért, hogy itt lehet. A közönség reakcióját hallva az augusztusban megjelenő új lemezről is játszottak egy darabot, aminek a cí­me: That's All It Is. Hogy milyen is ez a dal? Nos, olyan mintha Miles Davis találkozna Jimi Hendrixel, nyakon öntve egy hatalmas adag zsenialitással és kreativitással A'la Mike Stern. Roppant kí­váncsi lettem az új lemezre, ha még több ilyen nóta lesz rajta akkor biztos, hogy rongyosra fogom hallgatni. Sajnos ezután tényleg véget ért a koncert, ami közel két órás volt, mégis nagyon rövidnek tűnt. Hiába, ha jó zene szól, jó hangzással párosí­tva (amire nem lehetett panasz) akkor repül az idő. Túl gyorsan...! Négy mega-zseni csodálatos előadását volt szerencsénk látni és hallani, és csak abban bí­zom, hogy találkozhatok még ezzel a formációval újra Budapesten. Amire van esély, hiszen Mike gyakori vendége hazánknak, csak győzzük kivárni! JLT Fotók: pearl69 Köszönet az újabb varázslatos estéért a Livesoundnak!