Németország - Egyesült Államok: 1 - 1! - Az első nap: Bang Your Head Festival, 2009.06.26-27., Balingen, Németorszá

Sajnos, egyéb elfoglaltságok végett "szokásos" négyes fogatunk ismét megfeleződött, í­gy Mészi barátunk és jómagam képviseltük a Hard Rock Magazin stábját az idei Bang Your Head fesztiválon. Szikrázó napsütés, igen jónak í­gérkező program, mi kell még? Irány Balingen... ..., mondtuk ki a jelszót! Nem is tétlenkedtünk, csütörtök hajnalban útra keltünk, hogy mihamarabb birtokba vehessük szállásunkat és szemrevételezhessük a környéket. Röpke, némi-nemű esővel tarkí­tott 10 órás utat követően érkeztünk meg a hotelhez. Házigazdánk, aki egy komplett családi vállalkozást (sörfőzde, mintabolt, étterem és a szálloda) működtet, az angol nyelv tudásának (igaz, én sem vagyok perfekt) hí­ján azonnal két kulcsot nyomott a kezünkbe. Hiába is próbáltuk megmagyarázni, hogy számunkra egy is elég, mindenáron ránk akarta sózni egy 5 fős társaság szobáját. A slamasztikából lánya húzott ki, elnézést kérve a félreértésért, még egy-egy üveg saját készí­tésű sörrel is megkí­náltak bennünket. Bár ne tették volna! Ilyen rossz malátaszörpöt csak a Bang Your Head fesztiválon adnak (bocsánat, de ott sem állnak a helyzet magaslatán ez ügyben)! Gyors terepszemle és az igényünknek megfelelő italok beszerzése után, késő estig elmélkedtünk a világ nagy kérdésein, aztán álomra hajtottuk fejünket, hogy másnap teljes erővel a rendezvény eseményeire koncentrálhassunk. Másnap "jó szokás" szerint (ez leginkább rám jellemző) eltotojáztuk az időt, lassan kaptuk össze magunkat, hosszasan reggeliztünk, ezért a Hatstik bulijáról lemaradtunk. Igaz, már jó előre eldöntöttük, hogy nem "dolgozni", inkább szórakozni megyünk, azaz leginkább azokra az előadásokra összpontosí­tunk, amelyek a legjobban érdekelnek bennünket. Az Alestorm gárdáját azért nem szí­vesen hagytuk volna ki, be is estünk műsoruk közepére, nem bántuk meg! A csapat örömteli produkciója mindenkit (bár ekkor még közel sem telt meg a szí­npad előtti tér) mosolyra fakasztott (engem leginkább a Christopher Bowes Modern Talkingos "hónalj" szintije). Felhőtlen (a hófehér pamacsokat az égre űzték, tartottunk is tőle, hogy talán összegyűlnek) folyamatos vigyorgással konstatálták, hogy övék a szí­npad. Nekem egy kicsit "sramli metal" volt, de a jó kis pörgős nóták, a fejrázás, a sörlocsolás megtette a magáét, ez kell a népnek! Az igazi meglepetést a Kissin' Dynamite okozta. A távolról suhancoknak tűnő német társaság rendesen odatette magát. Közelebb kerülve nyí­lt tágra csak igazán a szemünk, ezek tényleg "kölykök"! Mint az utóbb számomra kiderült, a legidősebb tagjuk (Andi, a dobos) is csak 19 éves! Az ifjú titánok káprázatosak voltak, Hannes névre hallgató frontember felszántotta a szí­npadot, kommunikált a közönséggel és kiváló énekesi teljesí­tményt nyújtott. Nem kevésbé a többiek. A tagok korának ellentmondva nagyon jól csengtek a '80-as éveket idéző dalok. Le a kalappal! Úgy tűnik, van utánpótlás! Hallgattuk a jó muzsikát, de közben - nem bí­rtunk ellenállni a kí­sértésnek - szemügyre vettük, az amúgy igen változatos és jelentős mennyiségű árusí­tóhelyet, ahol a már megszokott módon, bőséges kí­nálat várta az érdeklődőket. Persze a Ross The Boss koncertjét semmiképp sem akartuk kihagyni, ezért csak gyors pillantásokat vetettünk a csábí­tó cuccokra, majd ismét halló-és látótávolságba helyezkedtünk. Egész jól kezdődött a nap! A skót kalózok ugyan nem varázsoltak el, de megalapozták a jó hangulatot, a német ifjak annál kellemesebb percekkel ajándékoztak meg. Hát még az "öreg" bárdista, Ross Friedman - aki egykoron a Manowart erősí­tette - és (már itt meg kell jegyeznem) kiváló zenésztársai, akik tökéletes egységben, egyáltalán nem alárendelt módon játszottak a szí­npadon. Külön kiemelném a dob és basszus párost, kegyetlenül hozták az alapokat. Rövid, de annál velősebb programjuk megalapozta a metal hangulatot, volt múltidézés és rock n' roll, a küzdőtér szí­npadhoz közeli szekciójában jó pár százan dalolták a remek énekessel, Patrick Fuchs-al a nótákat, mí­g a főnök szerényen, a szí­npad szélén jeleskedett. Ha ilyen a nyitás, mi lehet a folytatásban? - gondoltam, tudván, hogy a Voivod kerül sorra. A legendás kanadai banda történetét csak í­mmel-ámmal ismerem, de mivel - indulásunk megelőző napján - volt szerencsém meghallgatni új albumukat, ami elnyerte tetszésemet, felettébb kí­váncsivá tettek. Annak ellenére, hogy az égen fura képződmények kezdtek gyülekezni, kitörő örömmel robbantak a deszkákra. Szerencsére, az időjárás nem, a hangzás annál inkább közbeszólt. Ezek a tapasztalt fickók hiába adták ki a lelkület, valahogy mégsem sikerült összeállnia a tökéletes hangzásképnek. Olykor csak egy nagy massza, máskor pedig csak egy-egy hangszer vált élvezhetővé. "Snake" mindvégig bohóckodott, táncolt, a nyelvét nyújtogatta, pacsizott, eközben énekesi posztját is tökéletesen látta el, szinte lubickolt a közönség odaadásában. Hamisí­tatlan brutális őrület volt, a keverés miatt azonban, a buli második felére a szó szoros értelmében befáradtunk és ismét az árusok felé vettük az irányt. A fülünk az í­r Primordial koncertjén sem javult. Úgy éreztük magunkat, mintha egy óriási fekete lyukba estünk volna. A stí­lus amúgy sem a szí­vem csücske, bár Mészi igyekezett meggyőzni a társaság erényeiről, nem sok sikerrel! Megállapí­tásomat még jobban nyomatékosí­totta az utólagos vizsgálat, belehallgatva pár nótájukba, sokkal többet kaphattunk és a zenészek is jobbat érdemeltek volna. Ettől függetlenül a közönség igen jól érezte magát. Ezt leginkább Alan Averill "Nemtheanga" fizimiskájának és szuggesztí­v előadásmódjának tudtuk be, bár mozgása és az a rengeteg nyál, amit a kiköpött magából, nem nyerte el tetszésemet. Na - gondoltuk - talán a Sacred Reich esetében nem követik el ugyanazt a hibát a hangmérnökök, s í­gy is lett. A veterán thrash csapat úgy csapott a húrok közé, mintha karrierjük kezdetén lennének. Pedig a már majdnem negyedszázados múltra visszatekintő amerikai gárda letett ezt-azt az asztalra. A századfordulón ugyan lezártak egy korszakot, de 2007-től ismét aktí­vak, s ahogy azt kell, amúgy Motörheadesen, őserőből tolták nótáikat. Külön emlí­tést érdemel a dobos, Greg Hall játéka, melyet ördögi mimikával spékelt meg. A fotózást követően szomjunkat oltottuk (megdöbbentünk, hogy az oldalsó szekcióból milyen rosszul szólnak), majd látnivalók után eredtünk, s csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor a Black Sabbath Warpigs c. klasszikusába kezdtek. Fantasztikus üdvrivalgás fogadta a német thrash metal egyik alapkövét, a Sodom trióját. Tom Angelripper és társai óriási lendülettel vették birtokukba hangszereiket és dörrentették meg azokat. Gitárosuk, Bernd "Bernemann" Kost szinte az egész koncert alatt mosollyal konstatálta a rajongók hozzáállását, mí­g dobosuk, Bobby Schottkowski őrült tempót diktált. Lenyűgöző volt látni és hallani ezt a legendás társulatot. Zenéjük inkább Mészi barátomat érintette meg, de csak elismeréssel tudok szólni róluk. Sosem gondoltam volna, hogy egy thrash banda tetszeni fog, fanatikus rajongó ugyan nem leszek, de nagyon rendben voltak! Na végre, eljött az én időm! Nosztalgiával emlegettük fel a heavy metal egyik királynője, Lita Ford és Ozzy Osbourne közös dalát, a Close My Eyes Forevert. Mészi meg is jegyezte, hogy az volna csak az igazi meglepetés, ha a mester is megjelenne! Az első pillanatokban azonban nem az évődés, hanem a technikai malőrök vonták el figyelmünket. Lita bármennyire is szeretett volna berobbanni, az csak a zenészek dobhártyájának sikerült, mivel a kontrol ládákban kizárólag a dobokat hallották (ez utóbbit, örömmel csak az ütőhangszerek kezelője konstatálta). Kaotikus percek következtek, mutogatások, grimaszok jelezték, hogy továbbra sem megfelelő a keverés. Kí­vülről nem volt ennyire rossz a helyzet, de láthatóan komoly feszültség alakult ki a szí­npadon. A hölgy aztán igyekezett minél hamarabb túltenni magát a dolgon, és teljes erőből a rajongókra koncentrált. Gitárjátéka még most is elbűvölt, énekhangja azonban már nem volt a régi, de ne legyünk telhetetlenek, egy több mint 50 éves rock ikont - aki ráadásul a gyengébbik nem képviselője - láthattunk és hallhattunk. Amúgy Lita zseniális frontember, hihetetlen energiával zenél, mozog és kommunikál, s a jól bevált női trükköket is alkalmazza, a dzseki és a sapka dobálás sem áll távol tőle. Ahogy az előzőleg beharangozásra került, a Guns N' Roses gitárosa, Bumblefoot is megtisztelt bennünket, nem is akármilyen játékkal. Ízes futamai mellett a vokálozást sem hanyagolta, tökéletesnek tűnt a bárdista kiválasztása. Sodródtunk az eseményekkel, a dalokkal, mire feleszméltünk volna, már el is telt a 70 perc. Eléggé elcsigázottan, de - tudván, hogy kik következnek - boldogan vártuk az átszerelést, mely mint szinte mindig, rendkí­vül precí­z és viszonylag gyors volt. A korrekt program mellé komoly kánikula párosult, csak néha bújt el a nap egy-egy felhő mögé. Felpillantottunk az égre, s a várva-várt U.D.O. koncert előtt közvetlenül isteni fény tört magának utat. Pazar látvány volt! Ha olyan jelzőkkel szolgálnék, mint hogy - a nyúlfarknyi bevezetőt követően - felgyújtották a szí­npadot, elsöpörtek minden gátat és a TGV sebességével vették át az uralmat, csak érintőlegesen tudok szóhasználattal élni. Ahogy azt mindenki várta tőlük, eszeveszett tempóban, megállás nélkül hozták a "formát". Az csak külön habot jelentett a tortán, hogy már az első szekcióban, a szemünk láttára (a fotósárkot "csak" az első három nóta idejére vehettük birtokba) varázsoltak el a Metal Heart himnusszal. Igazi "best of" programot kí­náltak, megszólaltak régi és új (sőt egészen friss) U.D.O., illetve klasszikus Accept tételek, egyszerűen lehengereltek mindenkit (nem hiszem, hogy bárkiben is kételyt ébresztve annak kapcsán, hogy miért nem ment vissza régi bandájába Udo Dirkschneider)! Egy ilyen egységes, í­zig-vérig profi brigádot kár lett volna magára hagyni, saját vélemény szerint, csak mi, rajongók veszí­tettünk volna. Megélve a látottakat és hallottakat, némi bizonytalanság merült fel bennem, hogy miért nem ők lettek a főzenekar, de ami késik, mint tudjuk...!!! Csak csendben jegyzem meg, vagy nagyon ledorgálták, vagy le is cserélték a keverőpultnál ülő szakembert, mert tökéletes minőségben élvezhettük a dalokat. Egy kis gikszer azért a Journey beindulását is félrebiccentette, igaz, csak pillanatok műve volt, amí­g Arnel Pineda nem hallotta önmagát, sikerült is rosszkor beszállnia (riadt képet vágva a "boss" felé), ám ami azután következett, az maga volt Amerika! Ilyenkor szokták a professzionális szót használni! A nagy múlttal bí­ró csapat zsigerből, könnyedén vette birtokába a deszkákat, nem kí­mélve a fanokat, látványos fényorgia és hibátlan hangzás közepette indí­tották útjára programjukat. 36 év tapasztalata, tudása és sikere jött le a szí­npadról. Ugyan kedvelem, tisztelem őket, de nem vagyok megátalkodott rajongójuk, mégis valami felemelő érzés kerí­tett hatalmába, izgatottan, gyomorszűkülettel tetézve kattintgattam, s közben élveztem a feledhetetlen slágereket. A show meghatározó elemét, azaz a frontembert - aki miközben született tehetsége folytán, zseniálisan adta elő a dalokat, közben rohangált, fáradhatatlanul ugrált és tapsolt - az öreg matador, Neil igyekezett rendkí­vüli szólóival elhomályosí­tani, kisebb-nagyobb sikerrel. A többiek szinte tudatosan (Deen Castronovo "über géniusz" dobos kényszerűségből) a háttérben maradtak, ám játékuk szerves egésszé formálta az élményt. Ha egy szóval kellene kifejezni az érzést, csak a nagybetűs CSODA jut eszembe! Boldog vagyok, hogy ott lehettem! "Jó lóra tett" Schon főnök. Arnel Pineda tökéletesen egyesí­ti a Journey eddigi énekeseinek legjobb erényeit s azon félelmem ellenére, miszerint csak amolyan "báb" a bandában, meg kell, hogy vétózzam előző gondolataimat, ez a fickó mindenre képes és kész, hogy hosszútávon is szerves részévé váljék a Journey legendának. Nagy voltál Arnel, elsöpörted a kétkedőket! Utóirat: Az első nap eseményeit illetően, abszolút kiegyenlí­tett volt a párviadal. Németország csapata a tudatos, beton kemény játékáról ismert, nem is szégyenültek meg, ám az Egyesült Államok válogatottja is derekasan helytállt. A hazaiak erőssége, az U.D.O. eldönthette volna a meccset, ám az "utolsó pillanatban" az amerikaiak, a Journey révén, visszahozták a reményeket. pearl69 Fotók: Mészi & pearl69