Mocsárszörnyek az űrlények ellen: Down, Voivod, Sunday Fury, Petőfi Csarnok, 2009. június 23.

írta Hard Rock Magazin | 2009.07.04.

Ezt is megértük! Hazánkban adott koncertet a Down, a világ legszutykosabb metálbandája! Tavaly szinte már egy lábbal érintették a magyar földet, de aztán csak meghiúsult a fellépésük - szerencsénkre most azonban semmi sem állhatta útját annak, hogy legyalulják a fejünket! Ám mielőtt belekezdenék a nagy lelkendezésbe... ...átadom a stafétát avatott kollegámnak, hiszen a főattrakció előtt azért történt egy s más. Mike Sunday Fury A váci banda, Down kompatibilis zenéjével kifejezetten jó választás volt bemelegí­tő zenekarnak. Stí­lusukat talán a Black Label Society és a Corrosion Of Conformity mentén lehet leginkább behatárolni, de - részben Márkus Levente Hetfieldes hangjának és kiállásának köszönhetően - a Metallica párhuzam sem erőltetett. Bár a finomabb részek, szólók eljátszásánál még hiányzott némi rutin vagy önbizalom (legalább is a nézőtérről í­gy tűnt, ezek a részek nem szólaltak meg úgy, ahogy kellett volna), a groove-os, döngölős témákkal nem volt gond egy szál sem. Elégséges dallam is van a zenéjükben ahhoz, hogy lekösse a figyelmet, nem is távozott nagy tömegben a közönség a sör hí­vó szavának (akár í­gy, akár úgy) engedelmeskedve. Így elmondhatják, hogy fiatal koruk ellenére nagyságrendekkel több embernek játszhattak Pesten, mint mondjuk Jon Oliva. Ha valaki némi iróniát vél felfedezni utóbbi mondatomban, az semmiképpen sem a zenekar felé irányul! Szóval egy tehetséges társaságról van szó, akikről valószí­nűleg hallunk még. Addig tessék növeszteni a sérókat és gyakorolni a léggitározást a tükör előtt, mozgáskoordinációban ugyanis van még hová fejlődni (leginkább lecövekeltek egy helyben)! Engem olyannyira meggyőztek, hogy még a napokban megjelent lemezükből is vettem, nem is emlékszem, ez mikor fordult elő velem utoljára magyar zenekar esetén. Voivod A legendás kanadai bandával már a kezdetekben, a '84-es War and Pain lemez kapcsán volt szerencsém (vagy inkább szerencsétlenségem) megismerkedni. Akkor ugyanis egyáltalán nem kápráztattak el káosz-metaljukkal, zeneileg és hangzásában is hasonlóan gyenge produkciót talán csak a Venom produkált a Possesseddel, nem csoda, hogy mindkét lemez egyetlen hallgatás után bekerült a cserealapba. Lássuk be, a Rrröööaaarrr sem lett sokkal jobb, í­gy bár a Killing Technology-ra már kezdett összeállni valami, addigra nálam sajnos kihullottak "az oda kell figyelni rájuk" zenekarok listájáról. Hja, kérem, akkoriban még komolyan meg kellett fontolni, hogy adott hónapban mire költi az ember fia azt a kevéske zsebpénzt! Velük kapcsolatban gyakran röpködnek az olyan tí­pusú jelzők, mint "különleges", "egyedi", vagy éppen a "nagy hatású". Ezért később is, egyszer-egyszer nekifutottam még valamelyik lemezüknek, nehogy szó érje a ház elejét, de őszintén szólva - talán az első találkozások okozta csalódás miatt - én sosem láttam meg bennük azt a fajta tömény zsenialitást, amit állí­tólag kellene. Szerintem kezdetben a zenei felkészültség hiányát ügyesen leplezték az űrmetál koncepcióval és némi elborultsággal, valamint egy huszárvágással a zenei koncepció részévé tették a disszonanciát, amiből aztán néha olyasmi sült ki, amire akár azt is lehet mondani, hogy művészi.... Persze az idők során sokat fejlődtek, a kvázi újjáalakulás utáni lemezeiken (Voivod, Katorz) végleg maguk mögött hagyták az őskáoszban fogant thrash metaljukat. Ezeket a lemezeket én is elhallgatom, de maximum a "kellemes" és "érdekes" jelzők jutnak az eszembe, semmiképpen sem a "zseniális". Mindezek ellenére, élőben nem szí­vesen hagytam volna ki őket! Gondolom, most egy frappáns fordulattal azt kellene kifejtenem, hogy de bezzeg ez után a koncert után! Itt kellene következnie megvilágosodásom megható és hiteles történetének, hogyan változott a hitetlen kutya igaz hí­vővé és feltétlen rajongóvá a szent mise hatására, a fémzene templomában! Nos, ha erre nem is került sor, meg kell vallanom, remekül szórakoztam a műsoruk alatt. Négykézláb ugyan most sem kerestem az államat a Pecsa padlóján, de kaptam egy első osztályú komplex thrash zúzdát, némi pszichedeliával és egyéni látásmóddal elővezetve, és az igazat megvallva aznap este pont erre vágytam! Élőben nagyot ütnek (teszem hozzá, ebben nem kis része van az újfiúnak, Dan Mongrain gitárosnak, aki kifejezetten technikás játékos) és í­gy egy röpke best of műsor alatt szépen átjön mitől is jó/egyedi a Voivod. Csak úgy mellesleg, Dan - a hivatalosan azt hiszem éppen aznap megjelenő legújabb lemezen - nem játszik, a Katorz-hoz hasonlóan ezt is Piggy (RIP) korábban rögzí­tett témáiból rakták össze. Azt is hallani, hogy sajnos ez lesz az utolsó Voivod album! Snake azonnal az ujja köré csavarta a közönséget. Na, nem a kiművelt hangjával, vagy jól kidolgozott énekdallamaival, haha! Viszont remek frontember, folyamatosan jár-kel, kommunikál a közönséggel, bohóckodik, ha kell, máskor pedig nagy átéléssel játszza el a szöveget. Ha nem tévedek, a műsorba csak olyan lemezekről kerültek be számok, amiket ő énekelt fel, í­gy az életmű közepe kimaradt. Volt viszont új szám - ez, ahogy hallottam, a Voivod és a Katorz stí­lusát követi, azaz inkább rock, mint metal, bár középtájon van benne egy jó kis fogós riff is. Érdekesség, hogy nem az albumon még közreműködő Jason Newsted basszusgitározott most, hanem Blacky, aki hosszú idő után tért vissza a zenekarba. Jól meg is röfögtette a hangszerét, időnként komoly tombolással egybekötve, nagyon dinamikusan játszott. Away pedig hozta a tőle megszokott komplex dobtémákat, ami szinte a Voivod védjegyévé vált az évek során. Egy szó, mint száz, gyakorlatilag hibátlan produkciót nyújtottak! A lemezeiket továbbra sem fogom agyonhallgatni, de élőben bármikor szí­vesen megnézem őket. Ha ne adj isten erre járnának egy önálló klubturnén, mondjuk a Coheed and Cambria-val együtt, egy nézőre bizton számí­thatnak! Elhangzott dalok: Voivod The Unknown Knows Ravenous Medicine Overreaction Tribal Convictions Global Warning Brain Scan Tornado The Prow Nothingface Astronomy Domine Kotta Down Előző nap még Loreena McKennitt kelta-folkba ágyazott finom lélekzenéjére merengtem a Margitsziget esőáztatta fái között, konkrétan ronggyá ázva, de a törékeny-szép dallamok nem sokáig duruzsolhattak fejemben, mert az emlékezet előkotort egy nagy, fekete, gonosz zajmasszát és azon nyomban kisuvickolta őket onnan. Ez volt a Bury Me In Smoke a Downtól. Ilyen király riffet a Black Sabbath Iron Man-je óta nem í­rt senki, kis túlzással persze, de talán elnézhető nekem ez a részrehajlás, tudniillik mikor '95-ben a világra szabadí­tották bemutatkozó nagylemezüket, a csaknem tökéletes "NOLA"--t, engem éppúgy rabul ejtettek, mint oly sokunkat szerte e földkerekségen. A Downt nyugodt szí­vvel nevezhetjük all star groupnak, hiszen az alappillérei nem kisebb alakok, mint Phil Anselmo énekes és Rex Brown bőgős a szerencsétlen véget ért Panterából, Pepper Keenan gitáros a Corrosion Of Conformity-ből, Jimmy Bower dobos az EyeHateGodból és Kirk Windstein gitáros a Crowbarból. A tagok anyabandáira is a zsigerből "kihányt" zene jellemző ÂŹ- mindez a Downra még hatványozottabban igaz. Ez a muzsika nem a hangszeres technikai virtuozitásra épül, a dalok komponálásakor ők sokkal inkább a bensőjükből fakadó ösztönöket, a sallangmentes emberi érzéseket hí­vják segí­tségül. Elég csak ránézni ezekre a cefreszagú, dokkmunkás-külsejű fickókra, és az ember mindjárt tudja, hogy korántsem csendes-romantikus hegedűestre invitálnak minket, hanem bizony mocskos és súlyos rock & rollt tolnak az arcunkba bele. 1991-ben azzal a szándékkal borult össze az öt úriember (akkor még a cethaltestű Todd "Sexy T" Strange basszeros domborí­tott mellettük), hogy főbandáik farvizén kiélhessék magukat egy, az eddigiektől kissé eltérő zenei környezetben, amely mélyen a hetvenes években gyökerezik, mégis igazodik valamelyest a jelen kor hangzásvilágához. Ezt lehet sokféle módon kategorizálni: stoner, sludge, doom, southern metál, a képlet mindössze annyi, hogy a hajdanvolt hard rock iskolák (úgymint Led Zeppelin, Lynyrd Skynyrd) hagyatékát házasí­tották a Sabbath által tökélyre csiszolt riffelős, kenderillatú ősmetállal, illetve a modernkor hardcore- és punk-mozgalmának acsarkodó dühével. De hogy végre a koncertről is ejtsünk szót (végtére ezért vagyunk itt, nem igaz?): embereink kijöttek a deszkákra, úgy néztek ki, mint öt szakállas csatornapatkány, és azonmód belecsaptak az elsőlemezes Hail The Leaf-be. Nekünk meg fülig ért a szánk - végre itt a Down, teljes életnagyságban! Hazánk pedig vén cowboyoknak való vidék: a közönség imádta őket! (Bezzeg a bécsi bulin az osztrák tufarockerek sörrel teli poharakat hajigáltak a zenészekhez, mire Phil Anselmo elküldte őket az anyjukba, ahogy illik, majd a földhöz cseszte a mikrofont. Ott meg sem hajolt a banda a műsor végén...) Bower dobost kevéssé figyeltem meg, de a többieket annál inkább: Rex kábé úgy fest, ahogy anno a Panterában megismertük, csak hát ugye öregedett egy kicsikét, Pepper, akár egy redneck detox-hős, a nagy Kirk kapitányhoz meg nem tudok mást odaképzelni, mint egy New Orleans-i kocsmapultot, ami mögött bőszen csapolja a habos vigasznedűt, a szakálla is belelóg - már ha épp nem a húrokon feszülnek párnaujjai. No és a Phil. A jó öreg Anselmo láthatóan kiheverte a nagyjából tí­z éven át tartó öngyilkos viszonyt a hernyóval meg a többi nyalánksággal, de azért a hangját igencsak megkoptatta mindez (például el-elcsalt néhány nehezebb énektémát, vagy közönség- énekeltetett inkább), s valószí­nűleg a sokéves üvöltözés sem tett neki jót, ezt leszámí­tva még mindig etalon-frontember, ha a metálszakmát nézzük; konkrétan a szí­npadon nem sok időt töltött, inkább a fotósárok fölé-mellé helyezett kontroll-ládákon vezényelte a jónépet, ehhez nagyon ért. Persze kicsit sok volt a körí­tés meg a közönséghergelés, a "Far Beyond Driven"-korszakos Pantera videókból ismert görnyedt hátú hardcore-ugrabugra pedig annál kevesebb, de mit várjunk ezektől a fickóktól negyvenéves fejjel? Pontosan ezt! Mi, a Mélyen Tisztelt Publikum a cserzett tenyerükből ettünk, és nem hoztunk reájuk (illetve magunkra) szégyent, megtöltöttük szépen a PeCsát, ha nem is teljesen, de úgy kétharmadáig, ezekben a nyomorult időkben ez sem kis dolog! Hát még az, ami a hangládákból gördült elő és passzí­rozott széjjel bennünket. Egy kőfejtő nem szól ilyen bitang hangerővel, mint a Down 2009-ben. Nem sokkal arrébb Dave Gahan aggódva tekingetett körbe, mi meg itt a PeCsában jóllakott vigyorral kentük szét arcunkon az olyan mocsárszagú alapvetéseket, mint a megadallamos Lifer, a betonozó New Orleans Is A Dying Whore vagy a fájdalmas-gyönyörű Nothing In Return (Walk Away), amely a zenekar legszebb száma mindközül, holott korántsem hagyományos ballada. És a végére még milyen csemege jutott nekünk? Hát persze, hogy a Down két legnagyobb klasszikusa, a füstszagú Stone The Crow és az "epikus-doomikus-metallikus" Bury Me In Smoke. Mí­g az előbbi felejthetetlen melódiáival ragadt bele a fülbe, s onnan az istennek se' akart kimászni, addig az utóbbi olyan eszelősen hipnotikus gitártémák birtokosa, hogy az ember mindenféle sodorvány nélkül utazgathatott a Nagy Stoner Hullámvasúton. A Bury... végén lett nagy fölfordulás és csinnadratta: a teljes Voivod vezérkar felmászott a szí­nre, orvul eltulajdoní­tották a gitárokat Kirkéktől, ezek a derék gyerekek pedig mi egyebet tehettek volna, minthogy ellazulnak; előkerült valahonnan egy tréfacigi és kedvükre szippantgattak belőle, állt a bál meg a füst. Fülöp még elénekelt egy strófát a Led Zep Dazed And Confused-jából, végszóra mintegy, aztán illedelmesen meghajoltak, és ki-ki ment a dolgára. Mi meg álltunk még egy kicsit, a lábak gyökeret eresztettek... Nem csoda, itt járt a Down a Voivoddal, és az űr hideg fénye alatt jól megmerí­tkeztünk a Dél fekete mocsarában. Elhangzott dalok: Hail The Leaf The Path Lifer New Orleans Is A Dying Whore Lysergik Funeral Procession On March The Saints N.O.D. There's Something On My Side Beneath The Tides Eyes Of The South Nothing In Return (Walk Away) Stone The Crow Bury Me In Smoke Mike Fotók: Kispé, a-cslp.hu Köszönet a Concertonak!