Szub-kultúra: Children of Bodom, Cannibal Corpse, 2009.02.07., SYMA Csarnok

írta Hard Rock Magazin | 2009.02.16.

Egy kellemesen hűvös téli estén kezdődött. A szerencsésebbek az előző napi Volbeat-adagjukat megkapván, gondtalan delí­riumban sétálhattak a robosztus SYMA Csarnok felé, ami az új helyszí­n izgalmaival várta a rocker szubkultúra fiatalságát. A pontosan érkezőket egy kisebb meglepetés fogadta: már ekkor párszáz fős tömeg várakozott a bejáratnál... Alexi Laiho igazi (tini)bálvánnyá nőtte ki magát: 12-18 év között minden magát "rockernek" való fiatal társadalmi presztí­zséhez hozzátartozik fényesre pucolt tornacipőben megjelenni egy Children of Bodom koncerten. Legalábbis február 7-én í­gy festett a kép. Ha valaki a piros metrótól el akart jutni a koncert helyszí­néig, útközben kétféle csoportba ütközhetett: vagy 15 éves, cigit/aprót tarháló Bodom-pólós lányokba/fiúkba, vagy 20-30 éves kannás bort vedelő halálmetálos különí­tményekbe. Hiába, ez a zenekar párosí­tás összehozza a fiatalság különböző korosztályait: kicsi és nagy együtt segí­tett azon érettségi felé közeledő öreg rókáknak és különböző szerencsétleneknek, akiknek az "alapozás" túl nagy megmérettetésnek bizonyult, és megunva a várakozást, még a koncert előtt kidobták a taccsot. Merthogy telt-múlt az idő, de a beengedés az eredetileg meghirdetett 7 órakor nem kezdődött meg. Fél óra múlva jöttek az első hí­rek, miszerint a zenekarok nem érkeztek meg időben, ezért van a csúszás, meg talán Mr. Corpsegrinder is elégedetlen valamelyik berendezéssel. Miközben a várakozók társadalmi és kulturális tevékenységek lebonyolí­tásával foglalatoskodtak, a kapuk továbbra is zárva maradtak. Lassan, kb. 19.45 tájékában kezdtek el beszivárogni, mérhetetlenül lassan az első emberek - a továbbra is kint rekedtek pedig csak reménykedtek, hogy a bentről kiszűrődő zajok maximum a lemezjátszóból jönnek, amivel a koncertkezdésig szórakoztatják a csekély számú népet. Hiszen az nem lehet, hogy a Diablo annak a pár száz embernek játsszon, akinek sikerült legelőre bepréselnie magát? Közben még egy jó háromnegyed órás sorban állás várt azon felkészületlen rajongókra, akik "csak" pontosan 7-re, a kapunyitásra érkeztek meg. Miközben egymáshoz préselődve, hátulról folyamatosan nyomva, kedves csevegésbe elegyedhetett mindenki szomszédjával, addig egyesek úgy gondolták, hogy elégedetlenségüknek is hangot adnak, és a kultúrrockerek masszí­v ku..aanyázásba kezdvén szidták a biztonsági őröket (persze, hiszen mindenről ők tehetnek...), majd néhányan focimeccs hangulatba lovallva magukat, még a rácsokat is elkezdték rázni, kb. mint majom a ketrecét, csak hogy közelebbről kommunikálhassanak kedvenc szekuritisaikkal. Mindenesetre 1,5 óra alatt sikerült a tisztelt szerkesztőségnek ilyen és még rosszabb körülmények között csendben belopakodni a Csarnokba, ahol a Cannibal Corpse már koncertje közepén tartott. A helyszí­n majdnem tele volt; több öntudatlan-részeg fanatikus szegélyezte a koncertteremhez vezető utat, akiket a dolgos karbantartók rendre eltakarí­tottak, természetesen - olyan rend volt, hogy még a fehér falhoz se lehetett hozzádőlni. Így utólag már talán nem érdemes feszegetni, hogy mi kinek a hibája és milyen mértékben, ám azon talán el kéne gondolkozni két botrányos lebonyolí­tású koncert (Bodom, Tankcsapda) után, hogy vajon akar-e még egyáltalán valaki koncertre menni a csodálatos SYMA Csarnokba... Tomka Cannibal Corpse Noha nem biztos, hogy a legtöbb korombeli ember nosztalgikus érzésekkel indul el egy koncertre - különösen egy death metal koncertre -, bennem mégis ilyen jellegű érzetek dolgoztak azóta, hogy megtudtam, hogy a death metal egyik legendás csapata, a Cannibal Corpse hazánkba látogat. Emlékszem, úgy 15 éves koromban mennyire imádtam ezt a brutális és kegyetlen zenei világot, és akkoriban csak csodálkoztam, hogy hogyan is lehetséges ilyen zenét csinálni. Azóta persze sok minden történt, a zenei í­zlésem lényegesen finomodott, ám régi önmagamat azóta sem sikerült teljesen elnyomni, és szinte már gyermeki lelkesedéssel indultam el a koncert helyszí­nére, bár lelkemben (vagyis inkább az mp3 lejátszómban) nem rőzsedalok, hanem pusztí­tásra ingerlő death himnuszok szóltak. Miután a bejutási tortúrán (mert ez tényleg az volt a legjavából) átestem, csalódottan kellett látnom, hogy Corpsegrinderék műsora már elkezdődött. Nos, finoman szólva is felment bennem a pumpa, ami ugyan az ilyesféle muzsikák befogadásához akár hasznos is lehet, mégis inkább keserűséggel töltöttek el engem. Szerencsére ebből az állapotból a szí­npadon lévő 5 fickó nagyon gyorsan kizökkentett, hiszen ilyen riffek és elképesztő módon lélektelen szövegek mellett nem nagyon lehet másra figyelni, csak a világot jelentő deszkákra. Egy barátom szerint két ismerve van a tökéletes death metalnak, avagy van két definí­ció, ami segí­t, hogy rájöjjön az ember, hogy milyen koncertre is keveredett. Első, hogy a koncertből egy tömény és bitang mód hangos zajhalmazt (kissé finomabban mondva: hangorkánt) tapasztalsz, körülbelül olyat, mint amik egy nehézfém megmunkáló üzemben keletkeznek. Nos, ezzel a teóriával sokáig hadilábon álltam, de mivel új munkahelyem szomszédságában egy a definí­ciónak megfelelő üzem található, í­gy ez a tézis megállja a helyét. Bár abba bele sem merek gondolni, hogy az üzemben mi vagy ki tud olyan hangokat produkálni, mint Corpsegrinder. A másik, jóval egyszerűbb képlet, amit drága barátom megfogalmazott pedig az, hogy a szövegekből szinte semmit nem ért meg az ember. Nos, nyugodt szí­vvel kijelenthetem, hogy ez is teljesen helytálló, hiszen szinte csak foszlányokat értettem meg a kannibálok közölnivalójából. Én egy harmadik ismérvet is hozzátennék ezekhez a gondolatokhoz, mégpedig azt, hogy tökéletes death metal csak tökéletesen profi muzsikusok tudnak játszani. Ha szereti valaki a Cannibal Corpse zenéjét, ha nem, az teljesen objektí­ven lemérhető, hogy ezek az emberek mindent tudnak a hangszerükről, ami ehhez a stí­lushoz szükséges. A mára megmaradt két alapí­tó tag, Alex Webster basszusgitáros és Paul Mazurkiewicz bizonyí­tották, hogy nem véletlenül váltak mára a stí­lus élő legendáivá. Amit Paul művelt, arra tényleg nehéz szavakat találni. Szokás néha egy nagyon gyors dobosra azt mondani, hogy géppuska-lábú, ám én úgy gondolom, hogy Paul maga egy géppuska. Ilyen elképesztően gyorsan és emellett pontosan dobolni még nem hallottam senkit. Tényleg zseniális a fickó. Ahogyan ebbe a kategóriába tartozik Pat O'Brien gitáros is. Gondolom Nevermore fanoknak ismerős a neve. Én is ott ismertem meg, és már akkor is ámuldoztam a tehetségén és hangszeres tudásán. Azonban kollégájával Rob Barrettel együtt nincs könnyű dolguk, hiszen elődeik sem akárkik voltak a Cannibal Corpse soraiban. Nagyobb összegben fogadnék rá, hogy minden death fanatikus áhí­tattal ejti ki a legendás Jack Owen nevét. Nos, őt nem egyszerű pótolni, ámde a jelenlegi kettős mégis megoldja ezt a helyzetet. Gitárjaik röfögnek, mint egy (metal) vaddisznó, riffjeikből csak úgy süt az erő és dinamika, és amikor szólózni kell, akkor sem jönnek zavarba. Röviden tehát, két remek gitárost tudhat magáénak a gárda. Természetesen szólni kell még az együttes frontemberéről George "Corpsegrinder" Fischerről is, akinek teljesí­tménye semmi kí­vánnivalót nem hagyott maga után. Tudom, hogy ez a fajta vokalizáció sokaknak nem a szí­ve csücske, de ahogy Ő csinálja, az a maga nemében kiváló. Továbbá látványnak sem utolsó a fazon lévén, hogy egy igazi óriás, hatalmas rőzsével, szóval jól mutat a szí­npadon. A dalokról is essen pár szó, hiszen a zenekar életműve nagyon gazdag és akadnak a nótáik között olyanok, amik a maguk világában igazi slágerekké váltak. Elhangzott például a bemutatkozó lemezről a Born In A Casket, aminél jobban összerakott nótát kevesen í­rtak még eme műfaj keretein belül. Nagy élmény volt hallani. Szintén nem hétköznapi dolog volt az igen bizarr cí­mű Fucked With A Knifeot hallani, a maga pusztí­tó erejével és már-már beteges szövegével együtt is. De headbangelni lehetett rá, bár ehhez eléggé fejlett nyaki izomzat szükségeltetik. Az új albumról is elővettek pár nótát, ezek közül kettő a Priests Of Sodom, valamint a cí­madó Evisceration Plague volt számomra emlékezetes. A koncert csúcspontja egyértelműen a banda leghí­resebb nótája, a Hammer Smashed Face volt. Amikor belekezdtek, rögtön megjelent lelki szemeim előtt az utánozhatatlan Jim Carrey. Aki látta az Ace Ventura cí­mű filmet, az tudja, hogy miről is beszélek. Persze a nóta önmagában is megállná a helyét, de ezzel a párhuzammal különösen emlékezetes. Emlékezetes marad ez a koncert is még akkor is, ha mára megszűnt a kamaszkori rajongás a death metal irányában, ám mégis időnként jó egy kis brutalitást is belevinni az életbe. Kizárólag zenei téren! Ha háborúskodás és egyéb szörnyűségek elkövetése helyett "csak" a Cannibal Corpse zenéjét hallgatnák a delikvensek, akkor jobban járna a világ. JLT Setlist: The Time To Kill Is Now / Death Walking Terror / Disfigured / Evisceration Plague / Pit of Zombies / Covered With Sores / Born In A Casket / Make Them Suffer / Priests of Sodom / Devoured by Vermin / Hammer Smashed Faced / Stripped, Raped and Strangled Children of Bodom A Children of Bodom megérdemelten jutott el ekkora népszerűségig: anno, 1997-ben megfelelő érzékkel tapintottak rá a stí­lusok ötvözésének mikéntjére - tették ezt úgy, hogy közben egyre makacsabbul kapaszkodtak a megfogott kommersz isten lábába. Mindez odáig jutatta őket, hogy mostanra (bár a folyamat kezdete talán 2003-ra datálható) jócskán megosztották saját rajongótáborukat is: az első 3 alapművel szemben az utóbbi 3 lemez "modernkedő" tendenciáit szokás, ha nem is blaszfémiának, de eltévelyedésnek kikiáltani. Habár ez az állásfoglalás a szubjektí­v zenei í­zlés értékí­téletét is tartalmazza, az azonban tagadhatatlan, hogy legutóbbi, Blooddrunk c. lemezük egyértelműen a szürkeség homályába vész. És ez szolgáltatja az idei koncert érdekességét: Alexiék ugyanis úgy válogatták ki a dalokat, hogy azokkal legalább egy szám erejéig mindegyik lemezüket megidézzék - természetesen a hangsúlyt az újabbak felé tolva. Ennek megfelelően felemás hangulatúra sikeredett a koncert: változott a lendület és az intenzivitás, amennyiben a Follow The Reaperről kaptak elő egy klasszikust, vagy ha éppen egy Banned From Heavent kellett kibekkelni. Az sem segí­tett sokat, hogy a Cannibal Corpse arcletépő hangzása helyére a Bodom alatt olyan arányt lőttek be, hogy a szintetizátor egyszer jobban, egyszer kevésbé hallatszódott, de inkább az utóbbi volt a meghatározó tendencia. Amellett még el lehet menni, hogy a nagy szólóhegyekben alkalomadtán félrenyúltak a tisztelt muzsikusok, az azonban már nem volt szórakoztató, hogy a keverőpult mellett sem lehetett kellő elkülönültséggel és tisztasággal élvezni az egyes hangszereket. Ennek köszönhetően pedig még jobban hasonlí­tottak egymásra a CoB szerzeményei, mint amennyire alapvetően - persze rajongók számára ez nem probléma, de azért ilyen jellegű zene esetén nem árt figyelni erre. Hangulatban ennek ellenére nem volt hiány, hiszen a Hate Crew, azaz a "gyűlöletbrigád" tagjai mind elolvadtak Laiho mester műveltségétől, akinek rendre sikerült minimum 4-5 fuck-ot belesűrí­tenie minden egyes mondatába. Az In Your Face keretében ez még csak-csak elmegy, de ha nem tud a közönséghez egy normális mondatot szólni konferálás közben, akkor igazán maradhatna a köpködésnél - amit továbbra is kiválóan abszolvál, bár azért a távolság jelentősen csökkent a Sinergy koncert óta, amikor még keresztbe átért Laiho mester nemes testváladéka a Wigwam szí­npadán... Egy szó mint száz, az egyébként kiváló zenész közönség felé közvetí­tett önképe a nevetségesség határát súrolta - persze ez a rendkí­vül ifjú célközönséget tekintve talán nem olyan meglepő. Ennek ellenére kellően lelkesen és feszesen vezényelte le a dinamikus produkciót - talán némi mozgás még ráfért volna a szí­npadot egymás között élesen felosztó tagokra, de mindenki örült volna, ha ez lett volna az este legnagyobb problémája. A zene ezzel ellentétben már sokkal szí­nvonalasabb volt: öröm volt olyan régi gyöngyszemek közül mazsolázgatni, mint a Bodom After Midnight, a Bed of Razors vagy éppen a Hate Me. Azért jellemző módon, ezek a számok kerültek közös medleybe, lerövidí­tve a nosztalgikus múltidézés kötelező érzelgősségét, hogy az olyan modern metal málhák dominálhassanak, mint pl. a Living Dead Beat. Az új lemez számaira nem is érdemes több időt vesztegetni - élőben sem meggyőzőbbek, mint lemezen: akinek ott tetszik, valószí­nűleg ezen a felemelő éjszakán is bejött, a többieknek meg kár erőltetni. Azonban mind a Hate Crew Deathroll, mind az Are You Dead Yet? c. trendhez igazodó alkotások bizonyí­tották életképességüket élőben is - még ha a körülmények nem is voltak tökéletesek. Összességében véve azonban, a setlist 80 %-ának kiváló minőségét tekintve, mégis sikerült egy jó koncertet kikerekí­teniük a finn siker-legényeknek a negatí­vumoktól terhelt estéből: láthatóan élvezték a bulit, csakúgy, mint a közönség nagy része. Reméljük a szervezők mind a közeli, mind a távoli jövőben messzire elkerülik az egyéb esetekben bizonyára kiválóan funkcionáló SYMA Csarnokot, és maradnak a jól bevált helyeknél: csak, hogy jobban élvezhesse a közönség a koncertet. Vagy, hogy egyáltalán élvezhesse. Hiszen valljuk be, azért a Diablo is piszok jó kis zenét csinál... Kár, hogy ez sokak számára nem derülhetett ki. Setlist: Hellbounds On My Trail / Living Dead Beat / Sixpounder / Smile Pretty For The Devil / Silent Night, Bodom Night / Banned From Heaven / Hate Me! / Children of Decadence & Bodom After Midnight medley / Follow The Reaper / Blooddrunk / In Your Face / Angels Don't Kill / Lake Bodom & Bodom Beach Terror / Downfall / Bed Of Razors / Hatte Crew Deathroll Tomka Képek: Kispé (www.a-cslp.hu) A lehetőségért köszönet a Concertonak!