Ragnarök's Aaskereia: TYR & Hollenthon & Alestorm & Svartsot & Gwydion; 2008.10.20, Diesel

írta Tomka | 2008.10.24.

Úgy látszik, hogy az ezredforduló tájékán virágba és sörbe boruló folk metal szí­ntér mostanra kitermelte saját, megbí­zható (törzs)közönségét: a 15-20 éves korosztály érdeklődése az esetlegesen hiteltelenné vált őszenekarok helyett a fiatal, feltörekvő együttesek felé fordult, amelyek néha kétségbe vonható szí­nvonalú csűrdöngölést, pogány népzenélést, vagy kissé műanyag, de élvezetes sramli zenét hoznak tető alá... Ez a kép várta a megújult E-Klubba, azaz a Dieselbe ellátogató relatí­v nagyszámú közönséget is, akik közül ezúttal is jó páran igyekeztek tovább mélyí­teni a folk zene és a sörkultúra közötti összefonódottságot. Tehették mindezt a változatlan kinézettel megnyitó klubban, ahol sem a terem közepén függő diszkó gömb, sem a labirintusszerű elrendezés nem változott, mindössze a szí­npad előtti tér tágult valamelyest, egy kényelmes "páhollyal". A hely amúgy hozza a magyar rock klubok átlagszí­nvonalát, tűrhető hangzással, és kvázi nullára redukált fénytechnikával, illetve némileg barátságtalan sörárakkal: ám ez legyen a legnagyobb gondja a fanyalgóknak. Sovány huszárvágás A Ragnarök's Aaskereia fesztivál bizonyára elismerendő célkitűzésének köszönhetően kapott nagyobb hangsúlyt a hí­rverések közt, miszerint a folk metal kevésbé ismert, ám tehetséges együtteseinek biztosí­t némi hí­rnévszerzési lehetőséget - ám igazság szerint csupán a közös istálló köti össze szerény viking harcosainkat. Ám dicséretükre legyen mondva, mindegyik harci elit nagy elánnal vágott neki a csatamezőnek - amelynek szí­nhelyét a precí­zebb hangzás kedvéért talán jobb lett volna "álló vizekre" tenni -: az első csapás az előzetes bejelentésben nem szereplő Gwydion harmatos rohamával kezdődött, akiknek sajnos még a meglepetés erejét sem sikerült kihasználniuk... Hiába jártak kezeik felettébb szorgosan fegyvereiken, egy műanyag késztermék egész egyszerűen nem passzol a gondos népi megmunkálás hagyományos képéhez - ezen pedig az alkalomadtán eltalált dallamos refrének sem segí­tettek az artikulálatlan csatakiáltások közepette. Fő szószólójuk hangja sokszor gyalázatos hörgésbe fulladt a látható vereség láttán, mindössze két szám esetében sikerült előhí­vnia öblös, nemes és tiszta hangját, amellyel rögtön két gyönyörű - és be kell vallani, a maradék produkció fényében: meglepő - huszárvágást is sikerült bevinniük. Sajnálatos módon elfelejtették azt az örökérvényű tényt, hogy tisztességes párbajok esetén nem szabad olyan alattomos fegyvert elővenniük, mint a szintetizátorral előadott dallamok, hiszen ha kizárólag erre bí­zzák egy buzdí­tásra hivatott énekben a melódiák felelősségének súlyát, akkor bizony még a legelvetemültebb rőzseforgató harcos is meg fog futamodni kellő kurázsi hí­ján. Némi otthoni gyakorlás erősen javallott a gárdának. Disznóvágás, baltával A megfutamodott seregek helyét a csatatér rövid felpucolása után újabb elszánt együttes vette át, akik a jól bevált, ősi fegyverek fetisizmusát hozták magukkal: Claus B. Gnudtzmann, a Svartsot hadvezére ugyanis egy kb. 1,5 méteres baltával rontott a szí­ntérre, a magyar szemlélődők számára némi Akela feelinget idézve hadonászott vele néha, hogy nyomatékosí­tsa az ellenségre szórt átkait. Sajnos ártatlan szemlélődőként őt kellett ellenségnek kikiáltani, ugyanis a Corpsegrinder mester hűséges taní­tványának bizonyuló termetes kapitány megölte gárdájának teljesí­tményét. Egyre csak röfögött, mintha egy brutális, mészárlásba torkolló disznóölés hangjait akarná reprodukálni - maximális sikerrel. Pedig társai igazán meggyőzően húzták a talpalávalót, lelkesen gyűrve le újabbnál újabb riffeket a hallgatóság torkán. Gyökereik szerencsére abba a fajta folk metalba nyúlnak vissza, ahol nem egy látványosságképpen előtérbe tolt "népi" hangszer biztosí­tja az összes élvezhető dallamot egy alapvetően sematikus metal-féle kalapácsoláshoz, hanem magában a dallamvilágban, illetve a szí­nesí­tésképpen hozzáadott, igencsak ötletes furulyatémák által teremtik meg mindezt. Ennek megfelelően akár kiválóan is szórakozhattunk volna az előadás alatt, ha szegény Claus barátunknak nem böfög bele állandóan a produkcióba, vagy pedig kézenfekvő megoldásként: elhozzák magukkal furulyásukat. Ezt a hiányt egy szám erejéig ez idáig kedvenc viking kalózunk (kár)pótolta, aki nyakba akasztott szintijével, és kivillantott csont sovány felsőtestével toppant be a szí­npadra, hogy életre hí­vjon pár folkos dallamot, ami egy igazi himnusz formájában öltött testet. A nagy húsdarálásban azonban ekkorra már mindenki elfáradt, í­gy ideje volt némi sörrel leöblí­teni a kiszáradt torkokat... Wanted! Ezúttal se teketóriáztak sokat a csapattestek átrendezésével (be kell vallani, a végső felvonásig igencsak jól koordinált este adatott a nézőknek), és máris skót kalózok burkolták önfeledt sörviharba a világot jelentő deszkákat, akik az este legellentmondásosabb előadásával rukkoltak elő. Ezen kalózok kapitányát ugyanis az egyik legrémesebb bűntett elkövetéséért keresik egyre messzibb földeken, amerre csak hajóznak: nevezetesen a közönség átejtéséért. Szegény Christopher Bowes ugyanis mindent tud, csak énekelni nem. (Legyünk jóindulatúak: lehet, hogy csak gyalázatosan megfázott a sok hideg sörtől.) Pisloghatott volna mindenki megilletődve, hogy vajon csak a tengeribetegség okozta rosszullét, a túl sok sör, vagy szimpla délibáb játszik vele, és tényleg csak némi elhaló krákogás piszmogása próbál szembeszállni a sörvihar riffjeinek robajával, ám ehelyett a - bizonyára - helyes megoldást választották. Átengedve magukat a zene eksztatikus hangulatának, egész egyszerűen élvezni kezdték a csonka előadást, és csorda vokálokkal siettek a whiskys üveget szopogató bandavezér segí­tségére. Mert hangulat, az bizony, volt jószerivel: de olyan nagyszerű csataindulók hallatán, mint a Huntmaster, vagy a közös búfeledésre biztató Nancy, senkinek sincs kedve vezérének hiányosságain szomorkodni, ahelyett, hogy faltörő kosként meneteljen előre a jókedv sűrűjében. Erről a jókedvről pedig az önmagát kiválóan eladó felállás is gondoskodott: a szí­npadra termett "gonosz törpe" basszusgitáros (Dani Evans) és egyébként a hangszálpróbán kí­vül minden követelménynek megfelelő frontember bolondozása és felszabadultsága igazán megnyerő volt, csupán a kisfiúsan lecövekelő új gitárosra, Tim Shawra fért volna rá némi önbizalom-fröccs - persze lehet, hogy csupán antialkoholista a srác. Az est egyik nagy előnyét nyújtó időbeosztás - tudniillik, hogy egyik együttesnek se engedtek annyi időt, hogy esetleg unalmassá váljon zenéjük - az ő esetükben szenvedett csorbát, talán jobb lett volna belőlük kiképezni a fő hadtestet a feröeri vendégharcosok helyett. Hisz egy kis sramli sör metal mindig jól jön egy vérbeli katonának... Számlista: Over The Seas / The Huntmaster / Nancy, The Tavern Witch / Death Before The Mast / Wenches & Mead / Captain Morgan's Revenge Ördögi pusztí­tás Ennyi mulatozás mellett ráfért némi komolykodás is a hallgatóság soraira, hogy összeszedjék magukat a szétcsúszott kalózok adrenalin felszabadí­tó koncertje után, í­gy a kultikus státuszt méltán magukénak tudható szomszédaink, a Hollenthon újjáéledt tagjai próbálták lenyűgözni jó pár kemény és súlyos csapással a nagyérdeműt. Mindez némi nézőszám fogyatkozást is előidézett, ugyanis a nehézsúlyra kevesebben voltak felkészülve, és inkább a biztos megfutamodást választották, pedig a szimfonikus elemekkel felturbózott, Venom ihlette black-thrash metal könnyed mosolyt csalhatott a pankráció szerelmeseinek sebhelyes ajkára. Az idei Opus Magnummal újra nagyot robbantó együttes főleg a régi himnuszokkal próbálta kiűzni a komló-mennyországból a közönséget, felettébb nagy sikerrel, és kiérdemelve a győztesnek járó pálmát is ebben a gladiátor küzdelemben. A körülményeknek betudható hiányosságok - szimfonikus témák háttérbe szorulása, női ének teljes nélkülözése - miatt amolyan black n' rollos riff-palossal érkeztek a helyszí­nre, ahol az olyan mázsás himnuszokkal bombázták a füleket, mint a Conspirator vagy éppen a To Kingdom Come. No meg az új hanghordozó hihetetlen erősségű tördelt gitártémáit felvonultató Once We Were Kings c. opusa, amely egyetlen vágással csorbí­totta ki az összes eddigi dallamkard élét Martin Schirenc énekes/gitáros/agytröszt vezetésével. Bizony, í­gy kell ezt csinálni: ördögi pusztí­tás, amely lényegre törő, nyí­lt és egyszerű hadviselésével gyors sikert arat. Csupán az angyali megváltás maradt el - a csekély számú közönség részéről... Unalom-fröccs Ekkorra már kezdett nagyon elhúzódni a csapatok felvonulása, í­gy mindenki kiéhezve - de nem szomjazva - várta a főprodukciót, amely a Feröer-szigetek mitikus távlatokba burkolózó ködéből érkezett, felkorbácsolva az izgalmakat, hatalmas bárdokkal, himnuszokkal és grandiózus, epikus dallamokkal. Legalábbis valami ilyesminek kellett volna történnie az eredeti forgatókönyv szerint... Ehelyett alattomosan egy unalom-fröccsöt öntöttek a közönség képébe, bár ezt jó páran élvezettel nyalogatták ajkukról: a sokadszorra hazánkba látogató TYR nem csinált mást, csak hozta saját formáját. Performanszuk igazság szerint impozáns, lelkesedésük imponáló, ám nincs mit tenni, ha szavatossága pár szám alatt lejár. Hiába az olyan jól eltalált, közönség énekeltető slágerek, mint a Dreams, a Winds of Time vagy a Hail To The Hammer (aminél kedvenc skót szoknyás törpénk is a szí­npadon termett, feltehetőleg a spiritusztól túlfűtve, hogy besegí­tsen a refrénnél), ha a lelkes tengerészek hajója garantáltan léket kap az egysí­kúság tengerén. És ilyenkor fájlalhatja a "sörivó vagyok" hitvallását követő rocker nemzedék, hogy szigetlakó barátaink kapták meg az egy óra feletti játékidőt, nem pedig az olyan együttesek, akik még a "Baj van a részeg tengerésszel" c. örökzöld slágert is előadják némi részeg kornyikálás kí­séretében... (Mindenki jól nézze meg a képeket, mert ezek a koncert izgalom mennyiségének kivonatát tartalmazzák...) Tomka A képekért köszönet a CSLP-nek - további képek itt. A lehetőségért köszönet a Hammerworldnek.

Legutóbbi hozzászólások