Amikor az álmok valóra válnak: Heart / Journey, Charlotte, North Caroline. Verizzon Wireles Amphiteatrum 2008.08.02.

írta Redneck IMI | 2008.08.10.

Mostanában igen nagy szerencsém van a jegyekkel; elképesztő módon erre az estére is a negyedik sorba sikerült jegyet szereznem. Meglehetős izgalommal foglaltam el a helyem és vártam a Heart nyitányára, mivel jó szokásomhoz hí­ven a nyitó bandáról megint lemaradtam. Így elnézést kérek a Cheap Trick otthoni rajongóitól, de erről most nincs beszámoló... Heart Kellemes félórás szauna után egyszer csak a szí­npadra sétált egy hölgy, kis bolondos copffal megáldva, aki nem volt más, mint a zenekar billentyűse, Debbie Shair. Kiintegetett felénk és belekezdett egy kis felvezető etűdbe, aztán szép lassan jöttek a srácok és ők is bekapcsolódtak a zenélésbe. Talán ekkor esett le a közönségnek, hogy elkezdődött a buli. Persze az igazi üdvözlő fogadtatást a gitáros alapí­tó tag, Nancy Wilson váltotta ki, aki egyből dallamot formált az addig csak bevezető zenéből. Jött a Wild Child és már felejtettem is a tikkasztó hőséget, mert libabőr szaladgált a hátamon. Hosszú évek óta vártam erre a pillanatra, és akkor végre ott álltam öt méterre a kedvenceimtől, és a hideg rázott ki a negyven fokos hőségben attól, ahogyan Ann Wilson az egyik kedvenc dalomat énekelte. Ahogy a nagykönyvben meg van í­rva, csodálatosan énekelt és az a kórus munka a refrénnel... Az első számtól már eleve teljesen kész voltam, de amikor Ann még fel is vitte a hangját a magasoknál, na akkor jött a padlófogás. Egyszerűen nem tudom leí­rni azt az érzést, ahogyan akkor és ott éreztem magam! Ezt az érzést még az se tudta elrontani, hogy Ann igen “furcsán" nézett ki, sajnos ez egy betegségből fakadóan van í­gy, de ennek ellenére is meglepően jó formában volt. A második szám egy ősrégi sláger a Magic Man volt. Na, talán itt csuktam be a nyitánynál nyitva maradt számat először. Milliószor hallgatott szám ez, de í­gy élőben sokkal jobb, ütősebb volt! Volt benne egy rész, ahol Ann megint eszméletlenül csodás dolgokat művelt a hangjával. "Mi jöhet még?"- gondoltam, de aztán a választ hamar megkaptam egy olyan nótával, ami eddig még sohasem szerepelt a programon. Ezen a turnén, és ezen az estén halhattuk először a Never-t. Köszönöm Istenem! Itt már énekeltem én is, pedig egy inkvizí­ciós kí­nzásnak felel meg a hangom, de nem érdekelt, csak üvöltöttem Ann-el a "Never, never, never"-t és az már külön bónusz volt, hogy néha még rám is nézett. Ebbe a dalba még egy kis herfli szólót is belecsempésztek, Nancy-nek hála. Ezért az egy nótáért, ahogy ott előadták, érdemes volt odautazni! Mestermunka volt a javából. A Kick It Out-al folytatódott a buli, ami egy húzós kis hardrock nóta és itt (jókor már) vettem észre, hogy a két bálványomon kí­vül azért mások is játszanak a bandában. Persze ehhez azért kellett egy kis dögös gityószóló, amit ebben a nótában Craig Bartock nyomott el. A többi “szürke eminenciás" is bőven hozta, ami ehhez a tökéletes koncerthez kellett. Nem volt külön dob- illetve gitárszóló sem, í­gy több idő maradt élvezni a csodás slágereket. Nancy azért megmutatta, hogy Ő is egy remek gitáros egy remekbe szabott blues-os feelingel megáldott felvezetéssel, ami a Straight On-ba torkollott, ami egy középtempós kis gyöngyszem a Heart slágergyárból. Az összes kudarcba fulladt szerelmem eszembe jutott az Alone cí­mű számnál, amit egy gitárra és egy szintire lecsupaszí­tva adtak elő, de olyan érzéssel, hogy megint csak libabőr jelentkezett a testem több részén. Sajnos nem tudom további jelzőkkel fokozni Ann teljesí­tményét, mert nincs rá szó. Fantasztikus volt! De Ő még erre is rátett egy lapáttal a Love Reign Oer Me-vel. Itt aztán kieresztette az eddig se kí­mélt hangját. Megint tátva maradt a szám egy darabig! Ez a himnikus dallamorgia amúgy is megér egy misét, de í­gy, ahogy ez a zenekar eltolta nekünk, csak szuperlatí­vuszokban tudok í­rni róla!!! A szám végén egy kaotikus összeborulást lehetett hallani, amiből egyszer csak a Barracuda megasláger bontakozott ki! Hajgumi ki, headbang és ugrálás következett részemről! Imádom ezt a számot amióta az eszemet tudom, és akkor élőben és egyenesen az arcomba nyomta a banda. Itt még Nancy is “megvadult" és előkerültek a jól ismert terpeszugrások. Azt a két perces kis gityószólóját, amit pedig a szám közepébe belevarázsolt, na, azt sem fogom egy jó darabig elfelejteni, az tuti!!! A számomra igen rövidre sikeredett programnak ezzel a kiváló hangulatban előadott nótával vége is lett. Azonban egy igen hosszúra sikeredett várakozás után még szerencsére visszajöttek a Wilson nővérek, hogy meglepjenek minket egy Led Zepp klasszikussal a Going to California-val. Talán ha mindenáron mélypontot kéne keresni a zenekar produkciójában, akkor ez lenne az. Nem igazan sikerült úgymond "heartosí­tani" a dalt, ami amúgy eredetiben jobban üt! Hála az égnek nem ez volt az uccsó szám, hanem a Crazy On You, ami megint csak prí­mára sikeredett. Az elején egy csodálatos akusztikus gitárszóló volt hallható Nancy-től, amiben hibát tálalni nem lehetett. Nem volt nyekergés az akkordváltásnál, nem csúszkált a keze a bundoknál, egyszerűen csak minden egyes hangot gyönyörűen csalt elő a gitárjából. Magába a slágerbe legálabb három rafinált kis csavart bele tettek, ami csak emelte a szí­nvonalát ennek az egyébként is csodás nótának. Persze a végén még újfent meggyőzte Ann is a kétkedőket, hogy milyen énekes is Ő! Csodálatos!!! Olyan, mint maga a koncert volt!!! Journey Ezek után kí­váncsian vártam a Journey-t, mit tudnak nyújtani nekem, de amí­g erre sor került volna, kiszaladtam még egy Heart T-shirt-ért. Mivel Charlotte-ban is van csendrendelet, nem csak Pesten a Pecsában, í­gy aránylag korán elkezdődött a koncert az addigra csordulásig telt arénában. Mellesleg a turné összes állomása sold out-os lett. A látványilag egyszerűen felépí­tett szí­npadra csak felsétáltak a fiúk és egy amolyan Neal féle instrumentális résszel kezdetét vette az utazás. Az első nóta nem is lehetett más, mint az új lemez egyik legjobban sikerült darabja, a Never Walk Away. Azt a hangulatot szinte lehetetlen leí­rni, amikor az új énekes a szí­npadra perdült, pedig akkor még egy hang se hagyta el a torkát, de a SIKER már megvolt. Mindenki felpattant és valami hatalmas hangulat és hangorkán tört ki, amikor belekezdett a nótába. Az egész zenekar feldobott állapotban nyomta végig ezt a giga nótát, ami nem is csoda, hiszen a közönség tényleg parádés fogadtatást prezentált a bandának. Kisebb csoda is történt a szí­npadon, mert Ross, aki megrögzött egyhelyben álló, még futásra is ragadtatta magát. "Mi van itt kérem?"- kérdeztem hitetlenkedve magamtól. Csak álltam és nem hittem el, hogy ott vagyok. Katarzis!!! Dean, akinek csodálatosra sikerült a dobszerkója, olyan elánnal ütötte a bőrt, mintha az élete függne tőle. Neal elégedetten legeltette a szemét az új fiún, és láthatóan jó érzéssel vette tudomásul a fogadtatást a közönség részéről. Egyedül Jonathan volt egy kicsit visszafogottabb. Arnel fantasztikus energiával és a dvd-n nem látható magabiztossággal ugrott neki a show-nak. Hihetetlen jó kedv és profizmus áradt le a szí­npadról az első percekben. Persze a szám megint tátva maradt, hogy aztán nyitva is maradjon, mert az Only The Young-nál már úgy éreztem magam, mint egy rossz Fellini filmben, futok egy pipacsokkal teli mezőn, kezem széttárva és mosolyogva fogadom be ezt a fantasztikusan felépí­tett melodikus bombát. Arnel lendületesen és érzelemmel telí­tve énekelt, a Journey pedig részemről eddig soha nem tapasztalt energiát árasztott a szí­npadról. Mintha nem is ugyanaz a banda lett volna, akit eddig háromszor láttam. Jelentem, a JOURNEY FELTÁMADT PORAIBÓL!!! A harmadik szám rögtön egy gitárszóló volt, amit azért egy kicsit korainak tartottam, de itt még ez is belefért, pláne úgy, hogy alig két percesre sikeredett. Stone In Love volt a következő remeklés, amiben folytatta a már "megkezdett" gitárszólót Nea. Itt kell megemlí­tsem, hogy Neal folyamatosan hosszí­totta a számokban tálalható szólókat, ezzel új í­zt adva a nótáknak. Persze ne gondolja senki, hogy ezzel megbontotta a nóták egységét, mert azért ne felejtsük el, hogy ez az ember a dallamos riffek Don Corleoneja! A lendületes első blokk után, amibe még belefért az Ask The Lonley is, elérkeztünk az első lassú dalhoz, az After All The Years-hez. Na, itt aztán kinyitottam lapát füleimet, hogy belekössek Arnel-ba, de ez az ember egy énekesgéniusz, nem lehetett rajta fogást találni. Gyönyörűen, érzelmekkel túlfűtötten adta elő! Mit adta? Eljátszotta szinte, mint egy szí­nész ezt a kiváló dalt!! Teste minden porcikája rezdült, ahogy követte a dal vezetését és szinte végig csukott szemmel és szí­vből énekelte nekünk a nótát! A refrénnel pedig angyali feelinget teremtett az arénában, persze ehhez kellett megint Neal csodás szólója is! A kivetí­tőn sí­ró embereket mutogattak és én is alig bí­rtam visszatartani könnyeimet. Ez az ember tud valamit, az éneklésen kí­vül is: átadni a dalban rejlő érzelmeket! Kész szerencse volt, hogy ilyen érzelem bomba után egy aktí­vabb szám következett, a Separate Ways. Csodálatos összhang volt hallható és látható a zenekarnál és hibátlanul prezentálták ezt a régi slágert! A hangzás tökéletes volt. A szám vége szinte metálosra sikeredett hála Neal virgázásának és Dean állat dob soundjának. A Change For a Better után jött egy olyan lassú blokk, amire nem lehet szavakat tálalni. Lights, Open Arms. Talán egy kis sztorival tudnám a legjobban jellemezni az ott történteket. Az Open Arms után egy középkorú úr egy eredeti Escape tour t-shirt-ben megveregette a vállamat, majd mosolyogva megkérdezte tőlem: "Ki az a Steve Perry?" A választ nem í­rom le, az ős Journey fanok miatt. Az eddig tökéletesnek mondható koncert egy leheletnyit leült a Rubicon és a Wildest Dreams nótáknál, hogy aztán végül a Don't Stop Believin-nél újból a régi mederbe térjen vissza. Ebben a számban Jonathan mutatta meg, hogy a szájharmonikán is igen jól tud játszani. Az igazat megvallva, felejthető momentum volt. Amit viszont lehetetlen lesz elfelejtenem egy jó darabig, az a Faithfully előadása volt. A publikum bevonásával előadott dal az est csúcspontja volt! Neal, kihasználva az alkalmat, itt mutatta be nekünk az új családtagot, Arnel Pineda-t, akivel még nagyon sok mindent terveznek. Jó hí­r! A koncert befejezéséig még két számra maradt idő, amit én inkább a ráadásra hagytam volna. Wheel In The Sky és a kihagyhatatlan Anyway You Want It. A lelkesedés és a jókedv egy percre sem hagyott alább, í­gy a vége felé sem. Különösen Arnel volt elemében, rengeteget futott és ugrált, ami azonban néha az ének rovására ment, hogy valami rosszat is í­rjak róla. Dean hatalmas vehemenciával kezelte a dobokat, azonban számomra sajnálatos módon kimaradt, hogy énekeljen is a koncerten. Jonathan ugyan egy kicsit a háttérbe szorult, de a billentyűs részeknél és a herfliszóló alatt azért korrektül teljesí­tett. Ross-nál a harmadik számig tartott a szokatlan lendület, aztán sétálgatva és iszonyat grimaszokat vágva bőgőzött és a kórus munkában is kivette a részét rendesen. Neal-ről meg mit is í­rhatnék? Csodálatos szólók és hibátlan játék? Ugyan már, ez nála ALAP!!! Talán csak annyit, hogy köszönjük minden rajongó nevében, hogy volt mersze egy ismeretlen "senki"-ből amerikai álmot csinálni! A ráadás két nótája az Escape és a Lovin, Touchin, Squeezin lett, és vége is volt ennek a fantasztikusan sikerült dallamorgiának. Köszönet érte a Heart-nak és a Journey-nek! Várom a folytatást!!!!! Rednek Imi Fotók: Rednek Imi