Apocalyptica, 2007. november 7., PeCsa

írta Tomka | 2007.11.13.

Újfent tiszteletüket tették nálunk az instrumentális extrém metal zene trónján székelő finnek, akik a professzionalitás piedesztálra emelése ellenére sem rakták fel nehézfémmel kivert koronájukat munkásságukra ezen az estén - ám ijedtésgre semmi ok: egy í­zig-vérig profi produkciót hallhatott a közönség... A turné apropóját a Worlds Collidera keresztelt, a popularitás vizein pár csapással újfent előrébb evező produkció adta. Tovább növelve a vendégénekesek számát, és ezzel párhuzamosan a marketingfogásokat maximálisan kihasználva, egy jóval direktebb, lényegre törőbb, ám esztétikai értékeit tekintve még mindig bőven a ní­vós alkotás cí­mkéje alá besorolható korongot tettek le az asztalra. Ez persze értelemszerűen felvetette a kérdést, hogy élőben hogyan fogják prezentálni a többnyire vokális teljesí­tményekre épülő számokat, illetve hogy hoznak-e magukkal egy ismeretlen, ám ennek ellenére tehetséges énekest, aki "beugróként" pótolná a világsztárokat - akik valljuk be, nem a fentebb emlí­tett albumon feltétlen teljesí­tményükkel érdemelték ki ezt a cí­mkét (tisztelet a kivételnek). Erre a kérdésre azonban hamar kiderült a frappáns, ám talán többek számára kissé elkeserí­tő válasz - ahogy a finn srácok fogalmaztak, a koncerten "hadd tolmácsolják a csellók a számokat". Ez persze alapvetően kielégí­tő reakció kéne, hogy legyen - pláne megspékelve a zenekar profizmusból eredő hangulatteremtési képességeivel -, ám az olyan, refrénre épülő daloknál, mint pl. az I'm Not Jesus, vagy a Helden érzékelhető volt a "csonkí­tás". A vizuális befogadást megkönnyí­tve, és egyben magasabb szintre helyezve, intenzí­v fénytechnikával kápráztatták el a maximális torzí­tásra éhező rockereket: az új lemez borí­tójáról ismert, éppen aktuális koponya szemein - a megfelelő szögből - át vakí­tó fehér fény árasztotta el a nézőteret, horrorisztikus hatásokat teremtve ezzel. Mindezt kiegészí­tette a finnek nagy erőbedobással megvalósí­tott előadásmódja, akik Fekete Lacit megszégyení­tő módon lóbálták a levegőben éppenséggel nem túl kis súlyú csellóikat, mintha csak egy egyszerű csuklógyakorlatot mutatnának be. Mindemellett természetesen nem maradhatott el az ilyen "húzós" számok alatt - a feldolgozásokról nem is beszélve - az elszabadult rotor módjára pörgő headbangolás, amely a kb. 2 méteres csellók "árnyékában" igazán impozáns látványt nyújtott. Mindezek ellenére nem állí­tanám, hogy tökéletes koncertet láthattak volna a Petőfi Csarnokot megtisztelők: erre pedig leginkább az összeállí­tott számlista adott okot. Kissé az áprilisi Jorn Lande koncerthez hasonlatos érzésem támadt, amikor sorjában többedik feldolgozásnóta hallatszott el - persze más a helyzet, hiszen az Apocalyptica ebből a közegből indult, ám azt hiszem, bőven "kinőtték" már ezt a pubertás kort, nem beszélve arról, hogy milyen minőségi korongokat tettek le azóta az asztalra, amelyen szinte vég nélkül sorakoznak a jobbnál jobb dalok. Természetesen kellemes volt hallgatni élőben a finnekre jellemző interpretálásban a Nothing Else Matterst, vagy a Onet, ám az átértelmezett számok túlzott dominanciája sok olyan szerzeményt kiszorí­tott, amiknek el kellett volna hangozni ezen az estén - arról nem is beszélve, hogy a két ráadás ellenére is mindössze kb. másfél órás koncertet hallhatott a nagyérdemű. A saját produktumok közül értelemszerűen a vadonatúj nótákra helyeződött a hangsúly: elhangzott a fentebb már emlí­tett, ének nélkül kissé gyengébb I'm Not Jesus, a zseniális, számomra a Cult lemez nyersebb hangulatát idéző Grace, a cí­madó Worlds Collide, az igazán zúzósra sikeredett Last Hope, illetve a szí­vfájdí­tóan gyönyörű S.O.S. (Anything But Love). A többi albumról a leghí­resebb számokat vették elő, mint pl. a már-már túlzottan édes Bittersweetet, vagy a meglepően nagyot ütő Life Burnst, továbbá az elmaradhatatlan, és egyben felülmúlhatatlan Hall of The Mountain Kinget, amely az egyik leghevesebb reakciót váltotta ki a közönség soraiból. Azonban megbocsáthatatlan bűn, sőt, már-már az istenkáromlás határát súrolja a csellisták azon lépése, hogy az egyik - ha nem a - legjobb számukat, a gyönyörű érzelmeket reprezentáló Patht kihagyták a repertoárból. Ezen a hiányosságon még Mikko Siren turnédobos jelenléte sem tudott segí­teni - amellett, hogy abszolút pozití­vuma volt a koncertnek -, akinek még egy nagyon rövidre szabott "dobszóló" is megadatott egy szám közegébe ágyazva. A félreértések elkerülése végett érdemes előre leszögezni: szó sincs róla, hogy rossz koncertet hallhattunk volna ezen az őszies elmúlás hangulatával az előadott muzsikához passzoló estén - egyszerűen ilyen szintű együttessel szemben telhetetlen az egyszeri rajongó. Hiába adták elő egytől egyig a jól bevált paneleket és formulákat, mégis úgy éreztem, hogy az ilyenkor szükséges pluszt "mindössze" a zene minősége hordozta, nem feltétlen az előadásmód. Profi koncert, profi zenészektől - sem több, sem kevesebb. De talán ennyi is elég egy kellemes szórakozáshoz... Setlist: Worlds Collide / Refuse/Resist / I'm Not Jesus / Fight Fire With Fire / Grace / S.O.S. / One / Helden (David Bowie - Heroes) / Ion / Betrayal / Bittersweet / Last Hope / Hall of the Mountain King / Enter Sandman /// Nothing Else Matters / Life Burns / Inquisition Symphony /// Seemann Tomka A lehetőségért köszönet a Budapest Rock n' Rollnak!