Dokken, Kingdom Come: A rock védelmezői, 2007. 09.29. A38

A szeptember, általunk leginkább várt rock esménye a Defenders Of Rock cí­mű turné budapesti állomása volt. A hangzatos cí­m két "őskövületet" takar. A Dokken és a Kingdom Come ezen a szép kora őszi estén arra vállalkozott, hogy igazi rock arénává alakí­tsa az A38 hajó gyomrát... KINGDOM COME A Dokken/Kingdom Come turnéja - a hozzám hasonló negyven felé közeledő rock rajongó számára - különös jelentőséggel bí­r. Azon kí­vül, hogy egy estén két olyan csapatot is láthattunk, akik nagy betűs rock muzsikát játszanak, visszaidézhettük húsz évvel ezelőtti önmagunkat is. Jómagam ezen a szombat estén megnyugodva konstatáltam, hogy a szí­npadon látott zenészekhez hasonlóan semmit sem változtam. Ők is öregebbek lettek, én is, ők is imádják még mindig amit csinálnak és én is még mindig megemelem a kalapom előttük. Bevallom a két előadásból én a Kingdom Come-ét vártam jobban. Természetesen a Dokken munkásságát elismerem (és koncertjük is nagyon tetszett), de a KC világa mindig is közelebb állt hozzám. Annak idején a sokszor -néha elég jogosan- "le Plentezett" Lenny Wolf érzelem teli énekétől teljesen megrészegültem. Első két albumukat ronggyá hallgattam és rettentően sajnáltam, hogy a későbbiekben a vezér "egokitöréseinek" áldozatául esve a zenekar -bár folyamatosan dolgozott tovább- kissé eltűnt a homályban. A koncert előtt még csak tippelni sem mertem volna, hogy a műsor összeállí­tása Lenny munkásságának mely éráját tükrözi majd jobban vissza. Reménykedtem, hogy nem tagadja meg az első két Kingdom albumot, - melyekről egy időben elég lesújtóan nyilatkozott - és nem csak az utóbbi évek kicsit elszálltabb muzsikáját halljuk majd. A műsorhoz hasonlóan a nézőszámra sem mertem volna fogadásokat kötni. Az esélyes volt, hogy a Dokken-re sokan kí­váncsiak, de arra nem gondoltam volna, hogy milyen sokan kizárólag a Kingdom Come miatt látogatnak el a Duna partjára. A kezdéskor körülbelül háromszáz néző "tolongott" a szí­npad előtt, ami -ismerve a mai viszonyokat - elég jónak mondható. Meglepően keményen kezdődött a buli. A Gotta Move Now nyers erővel zúdult ránk. Ahogy Lenny elkezdett énekelni, azonnal kiderült, hogy hangja minősége semmit sem változott az elmúlt évek során. Talán picit karcosabb, férfiasabb lett, de az csak hasznára vált. Zenészeivel együtt hatalmas energiával vágtak bele a programjukba. A csapatból számomra -bár ez mindí­g í­gy van- a dobos játéka tűnt ki először. A Dokken dobos, Mick Brown gigászi méretű felső tomjával ellátott cucc mögött ülő Hendrik Thiesbrummel hatalmas karmozdulatokkal, időnként egész testével rásegí­tve csépelte a cájgot. Tevékenységének értékét fokozták azok a , szí­npadon ritkán látható jelenetek, amikor is ráérő, "dobmentes" idejében a szerkó mellett helyet foglaló billentyűs hangszer megszólaltatásán fáradozott. A ritmusszekció másik tagja, Frank Binke, aki 2000-ben már egyszer tagja volt a csapatnak, de családi ügyekre hivatkozva 2001-ben távozott, majd 2006-ban visszatért. Jól tette. Hátát begörbesztve, szinte ráfeküdt hangszerére, melyet erőteljesen, néha szinte brutálisan pengetve szólaltatott meg. Nemhiába, Lemmy Kilmister a példaképe. A zenekar számomra egyetlen gyengébbnek nevezhető pontja, a kopasz óriás, Eric Foerster gitáros volt. Amikor döngetni, riffelni kellett, minden rendben volt, de a szólisztikus részeknél voltak hiányosságok. Itt elsősorban nem technikai dolgokra gondolok - nálamnál szakavatottak hallgatók szerint azok is voltak bőven - hanem az érzelmekre. Amikor például végre felhangzott a Kingdom Come talán legszebb dala, a blues-ba oltott gyönyörűség, a What Can Love Be szinte elsí­rtam magam. Sajnos nem a várva várt katarzistól, hanem attól ahogyan Eric a dal szólóját értelmezte. A lehelet finom futamokat bekeményí­tve, szinte érzelemmentesen, -csúnyán fogalmazva- letolta. Szerencsére volt a zenekarban valaki, akinek viszont minden megmozdulásából áradt a finomság. A főnök, Lenny Wolf úgy énekelt, ahogyan azt vártam. Minden dalban száz százalékosan benne van a szí­ve és ez minden egyes, a torkából távozó hangon érezhető. Bár az új album Bon Scott cí­mű szerzeménye nem került terí­tékre, tiszteletét kifejezendő, Lenny egy, a nagyszerű, tragikus körülmények között távozott AC/DC énekes arcképével dí­szí­tett pólót viselt. A műsorban egyébként azok várakozása teljesült, akik elsősorban a régebbi szerzeményekre voltak kí­váncsiak. A zenekar első korongjáról négy, mí­g az In Your Face cí­mű albumról egy dal képviseltette magát. Az eddigi legutolsó Ain't Crying For The Moon cí­mű lemezről csak a remek cí­madó szerzemény hangzott el. Mellettem álló barátaim egy része sokallta a lassú, melankólikus témákat felvonultató dalokat. Az biztos, hogy a Dokken előadásának felvezetésére nem volt ideális a Kingdom Come időnként erősen lebegős muzsikája, de itt nem is klasszikus "előzenekarosdiról" volt szó. A nyolcvanas évek végének két "aranycsapata" indult útra. Lenny Wolf elhozta nekünk világát, amely -bár majd' 20 éve tündökölt igazán - még ma is megdobogtatja azok szí­vét, akik szeretik ha a hard rock sok-sok érzelemmel átitatva érkezik hozzájuk. A Kingdom Come összességében remek koncertet adott. Jókedvűen, lelkesen játszottak. Amikor az utolsó hangok is elhalltak, Lenny Wolf nagyon szimpatikusan arra kérte a közönséget, hogy fogadják hasonló szeretettel Don Dokken-t és csapatát. Volt aki e kérésnek azonnal eleget téve, már nyomult is a szí­npad felé, hogy az első sorokból láthassa a következő legendát. Így tett JLT kolléga is... A Kingdom Come koncertjén elhangzott dalok: Gotta Move On Only Rainbow Know Get It On Mother Ain't Crying For The Moon Slow Down Should I What Can Love Be Twilight Cruiser Living Out Of Touch ráadás: Pushing Hard Do You Like It Always On The Run Brinyó DOKKEN Nem is tudom leí­rni, milyen érzések kerí­tettek hatalmukba akkor, amikor megtudtam, hogy Don Dokken és csapata Budapestre látogat. Nem akartam elhinni. Olyan valószí­nűtlennek tűnt, hogy a 80-as évek vezető melodic rock csapata hazánkba látogasson - és mégis. Szeptember hó huszonkilencedik napján bekövetkezett, amire csak legszebb álmaimban mertem gondolni: Dokken koncert Budapesten. Ennek megfelelően készültem a bulit megelőző napokban. Legalább háromszor végighallgattam az első négy albumot, (hiszen azt sejteni lehetett, hogy nagyrészt erről fognak játszani), és nem is igazán tudtam másról beszélni, mint erről a koncertről. Úgy vártam a "Nagy" Don-t mint kisgyerek a Mikulást. Emlékszem, mikor először láttam Dokken klipet a tv-ben, és arra is tisztán emlékszem, hogy amikor meghallgattam első lemezem tőlük, milyen impulzusok értek. Nehéz szavakkal leí­rni, mit is jelent számomra ez a zenekar. Nálam jobban kevesen várták ezt a napot! Meg is érkeztem relatí­ve korán a koncert helyszí­néül szolgáló hajóhoz, majd Pearl barátommal úgy döntöttünk, hogy valami folyékony hangulatoldót is magunkhoz veszünk. Később a stáb többi tagja is csatlakozott hozzánk, í­gy velük kiegészülve lefáradtunk a koncert terembe. A Kingdom Come-ot végignéztem ugyan, de nem tudtam 100%-ig élvezni, mert én Don és társai miatt váltottam jegyet erre az estére. Lenny Wolf-ék bulija végén "előreverekedtem" magam az első sorba (nem volt nehéz, jó, ha 300 ember volt a hajón), hogy onnan nézhessem a csodát. Nem túl hosszú átszerelés után elkezdődött. Igen, 2007-ben, Budapesten szí­npadon a Dokken!!! Először Jon Levin gitáros lépett a deszkákra, majd a szintén "új arc" Barry Sparks basszer is elfoglalta a helyét a szí­npadon. Rájuk nagyon kí­váncsi voltam, azon okból, hogy hogyan is tudják majd pótolni neves elődeiket, név szerint a mára kissé elborult George Lynch-et, és a legendás basszusgitárost Jeff Pilson-t. A dobok mögé egy régi, alapí­tó tag "Wild" Mick Brown érkezett, akiről első látásra meg lehetett állapí­tani, hogy igencsak jó arc. És elkezdték a legendás Kiss Of Death cí­mű dalt. Az első perctől hiba nélkül szólt a cucc. Ez a hajón nem annyira újdonság, de azért mégis kicsit meglepett, hogy már a kezdő hangoknál mennyire jól be volt lőve a cucc. Ezek után eljött életem talán legnagyobb pillanata: szí­npadra lépett a mester, a 80-as évek meghatározó hangja, maga Don Dokken. Az idő őt sem kí­mélte, -hiába már 54 éves-, de azért jól tartja magát az "öreg". Hangja már nem az az elképesztően magas, mint volt fénykorában, és ehhez még hozzájön az a tény, hogy egy hónappal ezelőtt megműtötték, í­gy az is szép, hogy elvállalta a turnét. A Kiss Of Death után jött a Tooth And Nail lemez egyik remekműve, az Into The Fire. Hibátlan volt. Így egyszerűen. Majd elérkezett a perc, amikor Dokken mester felkonferálta a banda egyik halhatatlan remekművét, a Dream Warrior-t. Istenem, hányszor, de hányszor néztem a dalhoz készült klipet a tv-ben, és most élőben, 30 centire tőlem is elnyomják. Leí­rhatatlan volt a hatás. Az emberek énekeltek, a bandán látszott, hogy igencsak elégedettek a rajongókkal. Don a koncert alatt többször is hangot adott afeletti örömének, hogy ennyien szeretik. Majd jött egy másik sláger, a The Hunter. Naná, hogy ez a dal is osztatlan sikert aratott.Jon Levin gitáros semmivel sem rosszabb, mint a "tébolyult" Lynch. Nagy átéléssel játszott, lerí­tt róla, hogy élvezi, amit csinál. Jót derültem a gitárján, amely úgy nézett ki, mintha alufóliával lett volna betekerve. Érdekes látvány volt. Barry Sparks ezen az estén megmutatta azt, hogy hogyan is kell egy basszusgitárnak tökéletesen megszólalnia, és azt is, miképpen kell pontosan, precí­zen és technikásan kezelni a négyhúrost. Bátran ki lehet jelenteni, hogy Jeff Pilson méltó örököse ez az úriember. Olyan előadók lemezein szerepelt, mint Yngwie Malmsteen (az I Cant Wait és a Magnum Opus lemezeken játszott), Roland Grapow, Kaleidoscope cí­mű korongján is ő penget, akárcsak Tony Macalpine, Chromaticity remekművén. Ne feledkezünk meg a Michael Schenker mellett eltöltött időről sem, valamint az indián fenomén John West-el készí­tett két albumról sem. Tehát egy rutinos és nagyon képzett fazon került a jó Jeff helyére. Barry remek énekhanggal is rendelkezik, hibátlanul vokálozott ezen az estén. A dobos "Wild" Mick Brown-ról könyvet lehetne í­rni. Hatalmas figura! Játéka hibátlan volt, erőtől duzzadó, óramű pontosságú, és közben viccelődött, poénkodott, nagy showman. Don hangján a torok műtét erős nyomokat hagyott. A középtartományban nem voltak gondjai, a régi magas hangok viszont már nem jönnek elő. De engem ez valahogy nem tudott érdekelni. Én egy ikon-t, egy legendát láttam benne, akin meglátszott, hogy őszintén örül nekünk, és nagyon hálás azért, hogy ennyire szeretjük. Ennek sokszor hangot is adott, sőt azt is megí­gérte, hogy jövőre visszajönnek. De jó lenne! A buli pedig ment tovább. Jött az első lemez legnagyobb nótája, a Breaking The Chains. Gondolom senkinek nem kell bemutatni ezt a dalt (sem). És jöttek a nagyobbnál nagyobb slágerek. A balladák legjobbja az Alone Again, a száguldó, bivaly erős Paris Is Burning, a legfurcsább Dokken lemezről a Dysfunctional-alról a Too High To Fly, a Sunless Days, a remekmű Just Got Lucky, és zárásként az It's Not Love. Ezután a csapat elköszönt, ám tudtuk, hogy ez csak a szokásos látványelem. Vissza is jöttek, rögtön egy meglepetéssel. Az előzetes set list-tel ellentétben beszúrták a When Heaven Comes Down-t. Jó döntés volt. Forró hangulat kerekedett rá. Nem mintha addig is gond lett volna ezzel. A közönség együtt énekelt Don-al, mindenki nagyon élvezte a bulit. Nem is lehetett mást tenni, hiszen ez a négy ember mindent beleadott. Majd következett a Tooth And Nails! Ezzel a dallal sem fogtak mellé. A végén pedig a dal, amit annyira vártam. Nem akartam elhinni, hogy tényleg hallani fogom. Sokan kitalálták, hogy a zenekar legnagyobb slágeréről, az In My Dreams-ről beszélek. Maga volt a csoda. A dal végén Don megint megköszönte, hogy elmentünk, és ismét megí­gérte, hogy jövőre visszajönnek. A buli végén sikerült egy fotóra (Köszönet érte Levinek!) elcsí­pni Jon-t és Barry-t, akik nagyon kedvesek, szimpatikusak voltak, í­gy fel tudtuk tenni az "i"-re a pontot. Azzal a közhellyel zárom soraimat, hogy aki nem volt ott, az elég erősen bánhatja, aki pedig ott volt, az egy nagy élménnyel, életre szóló emlékkel lett gazdagabb. A Dokken az alábbi dalokat játszotta: Kiss Of Death Into The Fire Dream Warrior The Hunter Breakin' The Chains Paris Is Burning Alone Again Too High To Fly Sunless Days Just Got Lucky It's Not Love ráadás: When Heaven Comes Down Tooth n' Nail Im My Dreams JLT Fotó: Szakáts Tibor Külön köszönet a Livesoundnak, hogy elhozta hozzánk ezt a két remek zenekart!