Karanténinterjúk: Vörös András (Ørdøg)

írta Tomka | 2020.05.11.

Interjúsorozatunkban rock- és metalzenészek mondják el, hogyan élik meg és milyen zenékkel élik túl a járványhelyzetet. Vörös András, az Ørdøg jelenlegi és a Superbutt egykori frontembere egy téliesített nyaralóban vészeli át a járványt a Szentendrei-szigeten, gőzerővel dolgozik az Ørdøg harmadik nagylemezén, és úgy véli, ha végre elindulhat, hamar magára fog találni a koncertpiac. Elmeséli azt is, miért van nagyobb kedve az anyanyelvén énekelni, mint külföld felé figyelni, miközben a Superbutt-tal ő is körbeturnézta Európát, és miért érzi úgy, hogy soha nem volt még boldogabb zenészként, mint mostanában. Ja, és kiderül az is, hogy mi az az elektromos pálinkás kenyér.

Hogyan éled meg a járványhelyzetet? Mivel telnek most a napjaid?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy telkünk egy téliesített kis házacskával a Szentendrei-szigeten, ahova már márciusban, rögtön az első pillanatban ki tudtunk költözni a családdal. És itt sokkal könnyebb, még akkor is, ha tanulni kell a már iskolás kislányunkkal és rohangálni a még óvodás után, hogy legalább ne az alapokig bontsa le a házat és ne az egész kertet hintse be sóval, csak mondjuk a felét. Közben a civil munkánk is megmaradt, feleségemé a Bábszínházban, az enyém meg a saját cégünkben, ami könyvkiadó, és ha nem is teljes gőzzel, de azért valamennyire tud működni. Szóval, azt kívánom, bárcsak mindenki megúszta volna ennyivel, miközben tudom, hogy sajnos nem így van.

Közben készül az Ørdøg harmadik lemeze is. Milyen lesz?

Jó! Ha nem lenne az, ki se hoznánk. De aki eddig szerette a zenekart, az szerintem nem fog csalódni az új dalokban sem. A karantén hetei alatt ugyan nem találkoztunk, de külön-külön is tudtunk haladni, és most már próbák is lesznek, úgyhogy elvileg őszre tényleg elkészül az album.

Miért fordultatok az elmúlt időszakban ennyire intenzíven az akusztikus zenélés felé? A Diabolus In Musicának már a 2. EP-je jelent meg, rajta egy szuper Bob Dylan-átdolgozással.

A Diabolus In Musicával, az Ørdøg akusztikus kistestvérével annyiban könnyű a dolgunk, hogy ott eddig nem írtunk saját dalt, csak meglévőket dolgoztunk át, és az sokkal gyorsabban megy. Ugyanez igaz a koncertezésre is: míg a hangos anyazenekarral van az egész országban mondjuk húsz klub és öt fesztivál, ahol egyáltalán érdemes fellépésben gondolkodni, a Diabolusszal bármilyen kocsma sarkában játszhatunk, rengeteg olyan helyen is, ahová a hangos produkcióval nem jutunk el. Élvezzük is nagyon, hogy mennyire más ez a közeg, de azért a főszerep továbbra is az Ørdøgé.

Az is igaz viszont, hogy az akusztikkal még szabadabban kísérletezhetünk, oda befér minden, ami a hangosba nem feltétlenül. És itt most nem is az All Along The Watchtower magyar nyelvű feldolgozásáról beszélek, mert azt pont meghallgatnám torzított gitárokkal is, és szerintem úgy is nagyot ütne (köszönjük egyébként, örülünk, hogy tetszik!), hanem arról, hogy Ørdøg-koncerten biztosan nem lehetne előadni mondjuk a Cserna-Szabó András regényrészletéből készült Sömmit, elmondani Örkény-egypercest vagy Varró Dani, Orbán Ottó és Faludy György limerickjeit. A két formáció az én fejemben olyan szépen egészíti ki egymást, hogy azt kell mondjam: szinte soha nem voltam boldogabb zenészként, mint mostanában.

A Superbutt-tal terveztek valamit?

Egyelőre nem, de nem a vírus miatt. Épp tegnap olvastam azt a Devil’s Trade-interjút, amit szintén te készítettél, és amiben Makó Dávid elmondja, hogy nagy hibát követ el, aki csak Magyarországra korlátozza a működését, mert lemarad a világról. Tíz éve, amikor pont annyi idős voltam, mint most ő, én is ugyanezt gondoltam. Aztán megadatott, hogy több száz koncertet lejátszva körbeturnézzuk Európát éveken át, gyerekkori ikonjainkkal álljunk egy színpadon és üljünk közös öltözőkben, és haverkodjunk össze annyira, hogy olyan zenekarok tagjainak a mobilszáma legyen a telefonomban, mint a Faith No More, a Meshuggah, a Clawfinger, a Helmet vagy a Prong. Ha egy kicsit gonoszkodni akarnék, akkor üzenném annak, akit érint, hogy egyébként nem a néven múlik, mert a Szuperpopsinál szörnyűbbet egy metalzenekarnak lámpással se lehetne keresni, aztán mégis…

De persze nem ez a lényeg, hanem hogy miközben végigéltük ezt a nagyszerű időszakot, aminek minden percére örömmel gondolok vissza, kiderült az is, hogy ha igazán alkotni szeretnél, akkor a saját kultúrádnál nincs csodálatosabb. Hiszen azt az anyatejjel szívtad magadba, az a közeg tényleg a tiéd, közös a múlt és közös a tudat azokkal, akik szintén oda tartoznak. Felemelő dolog többé-kevésbé elfogadtatni magad idegenben, jó érzés, amikor elhiszik, hogy egy magyar is tud késsel-villával enni és elmondani három értelmes mondatot angolul, de egy idő után belefáradsz, hogy századszorra is eljópofáskodd egy hollandnak vagy egy franciának, hogy is van a mi nyelvünkön, hogy „eges-she-ged-re”, miközben szövegíróként a falra hányod a borsót, mert úgyse érti senki, miről ordibálsz. Vagy ha érti is, nem figyel rá, nem érinti meg, és legyünk őszinték, olyan színvonalon el se tudod mondani, mint magyarul tudnád.

Szóval, miközben teljesen értem azokat, akik a külföld felé figyelnek, és még azt sem állítom, hogy az ő korukban és helyzetükben nincs igazuk, nekem most sokkal nagyobb kedvem van az anyanyelvemen énekelni. Magyar nyelvű Superbutt pedig van, úgy hívják, hogy Ørdøg, mert egyébként akkor is ugyanezt írnánk most, ha Superbutt-lemezt készítenénk. Az Ørdøg zeneileg a Superbutthoz képest csak azért más, ha más egyáltalán, mert most ez jön belőlünk, tökmindegy milyen néven. Ettől függetlenül persze lehet nosztalgiakoncertet játszani, mert szeretjük a régi dalainkat is, volt is két ilyen Franciaországban és Németországban az ősszel, és terveztünk Budapestre is, csak aztán valakinek az időpont nem lett jó, másnak kedve nem volt annyira hozzá, és végül azt mondtuk, akkor most ne erőltessük, majd később. De valamikor biztos lesz, ha úgy alakul.

Hat rád kreatívan is ez az időszak, írsz zenét, szövegeket?

Zenét én nem nagyon tudok, csak szöveget, meg némi énektémát, és persze, csinálom, de nem a járvány vagy a karantén miatt, hanem mert pont lemez készül, úgyhogy akkor is csinálnám, ha minden a hétköznapi mederben folyna éppen.

Mi hiányzik a legjobban a járvány előttről?

Azt nagyon sajnálom, hogy elmaradt egy erdélyi miniturnénk, meg pár itthoni koncert is olyan városokban, ahol még nem voltunk, de ezeket biztosan be lehet pótolni később. Egyébként igazán semmi, mert szerencsére nem volt olyan hosszú ez az időszak, és itt, a városon kívül tényleg jól át lehetett vészelni: szinte nem is volt más, mint amilyen egyébként is, amikor nyáron vagy szabad hétvégéken itt vagyunk. Be kell vallanom, hogy egy idő után mi már a szomszédokkal, itteni barátokkal is összejártunk, mert amúgy ők se igen mentek sehova, tehát nem volt nagy esély, hogy terjesszük a vírust, és így végképp nem éreztük magunkat elszigetelve, annak ellenére, hogy a Budapesten szokásos társadalmi érintkezéseink gyakorlatilag teljesen megszűntek.

Mi lesz az első dolgod, ha véget ér a járvány?

Elmegyek súlyzózni egyet a konditerembe, ahová le szoktam járni, mert az előbb elfelejtettem, de az tényleg hiányzik kicsit. És ha van egy kis szerencsénk, akkor ez most már hamarosan meg is történhet.

Szerinted milyen hatással lesz a zeneiparra a járvány és a vele kéz a kézben járó gazdasági válság?

Most ugyan tényleg nagyon rossz mindenkinek, de hosszabb távon szerintem semmilyennel. Ha van egy kis mázlink, akkor talán kevésbé lesz jellemző, hogy a mindenféle városi meg falunapokon a lakossági produkciók közül rengetegen a sokszorosát kérik el annak, amennyit valóban érnek (értve ez alatt azt, amennyi pénzt keresnének akkor, ha önállóan kellene fellépniük egy klubban), a kevésbé dörzsölt önkormányzati kultúrosok meg naivan ki is fizetik nekik. De minket az undergroundban még ez se érint igazán, tulajdonképpen tökmindegy, legfeljebb kívülről nézzük az ilyesmit, a klasszikus koncertpiac pedig szerintem viszonylag hamar magára talál onnantól, ha végre elindulhat.

Milyen zenéket hallgatsz most otthon, amelyek segítenek átvészelni ezt az időszakot?

Március 12-én, az utolsó szabad estén játszott egy norvég metalzenekar a Dürerben, és több barátom kérdezte, nem megyek-e el megnézni őket. Én meg azt válaszoltam, hogy bár tudom, hogy jók, de annyira nem ismerem őket, úgyhogy inkább otthon maradok, mert akkor még mindig arról volt szó, hogy a hétvégén, 13-án és 14-én is koncertünk lesz vidéken. Aztán nem lett, viszont egy ismerősöm kicsivel később kiposztolta az említett zenekar Rogaland című dalát, megjegyezve, milyen jó volt látni őket, én meg rákattintottam, hogy akkor most már kíváncsi vagyok, mit hagytam ki.

Igen, a Kvelertakot – ahogy arra már bizonyára rájött mindenki, aki képben van velük – és utólag annyira megfogtak, hogy azóta egyfolytában őket hallgatom, már amikor nem a saját félkész dalainkat, hogy szöveget írjak rájuk. Az „egyfolytában” persze így se jelent heti egy óránál többet, mert ha jobban belegondolok, amit valóban sokat hallgatok, az akarva-akaratlanul mindenféle rajzfilmek és mesék zenéje, amikor jobb híján odatoljuk a telefont a gyerekek kezébe, mint valami elektromos pálinkás kenyeret, hogy oké, akkor foglaljátok el magatokat, amíg mi megpróbálunk kicsit dolgozni vagy ebédet főzni. De hát ez legyen a legnagyobb bajunk most, nem igaz?

Leadkép: Horpáczi Dávid

Karanténinterjúk korábbi részei:

#24: Vatai Levente (Jack)

#23: Nagy Gábor „NG”

#22 Köteles Leander (Leander Kills, Amigod)

#21 Lukács Peta
(Bikini, European Mantra, Ocean Hills)

#20 Hartmann Kristóf
(Hammer Music, Hammer Concerts, RTN-Touring)

#19 Gidófalvy Attila (Karthago)

#18 Gellér Tamás (Rockstars Not Dead)

#17 Scholtz Attila (Cry Free)

#16 Medvegy László (Concerto Music)

#15 Molnár Máté (Beast In Black)

#14 Alapi István

#13 Hobo

#12 Kóbor János

#11 Török Ádám

#10 Gábor András (Ozone Mama)

#9 Dudás Ivett (Tales of Evening)

#8 Tadeusz Rieckmann (TÝR)

#7 Bogdán Gomilko (Livesound)

#6 Áron András „Apey”

#5 Simon Bálint (Ivan & The Parazol)

#4 Rudán Joe

#3 Paksi Endre

#2 Zeffer András

#1 Bátky Zoltán