A fantasy világ krémje vonzotta a közönséget: Gloryhammer, Nekrogoblikon, Wind Rose – Barba Negra, 2020. 02. 07.

írta savafan | 2020.02.16.

Az első meglepetés akkor ért, amikor beértem a terembe és már az előzenekarok alatt is igen nagy tömeg fogadott. Nem gondoltam volna, hogy a Gloryhammernek ekkora rajongói bázisa alakult ki itthon. Aztán, amikor rengeteg zenekaros pólós srácot/lányt láttam a tömegben, akkor leesett, hogy bizony ez már nem a véletlen műve. A második meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, hogy a „dilis” angolok tudtak maguk mellé választani még két hasonlóan dilis bagázst. Illetve a dilis talán nem is a legjobb szó, a metalt a viccesebb oldaláról megközelítő bandákról van szó. Mindkét csapat számomra teljesen ismeretlen volt és az este után a kezdő Wind Rose jobban bejött, mint a nagyobb nevű Nekrogoblikon.

Nézzük, a „törp metalosok” mit is produkáltak az estén! Senki se gondoljon a kis kék lényekre, itt bizony Tolkien törp világába kalauzolja el az embert az olasz brigád. Már megjelenésükben is hozták a Gimli ruházatára emlékeztetőt, Francesco Cavalieri énekes hatalmas gúnyájában csoda, hogy nem sült meg az este folyamán.

A többiek is figyeltek, hogy valami kiegészítő utaljon törpségükre a hagyományos ruha mellett. Belekezdtek egy baromira élvezetes folkos muzsikába, amibe azért egy kicsivel több metalos elem vegyült, mint azt általában megszoktam, így sokkal élvezetesebb volt, mint a sok autentikus folk metalban utazó zenekar produkciója.

A zene mellett nagyon rokonszenves a társaság, Cavalieri elnagyolt mozgása azt az érzetet keltette bennem, hogy tényleg egy törp az énekes. Előzenekarhoz képest meglepően jól szóltak. Azt amúgy soha nem értettem, hogy ez miért akkora truváj, miért ne szólhatna jól egy előzenekar? Nem evidens, hogy direkt szarul keverjenek egy bandát. A közönség is jól fogadta az egész produkciót, a számok közben is folyamatos taps, ének és ugrálás ment.

Ez a fajta muzsika – ha élvezetesen adják elő – ezt hozza ki a közönségből. Én jól szórakoztam és nagyon gyorsan elszaladt a rájuk kiosztott idő, ami általában annak a jele, hogy élvezetes volt, amit láttam. Nehéz korrekt értékelést adni kvázi egy számnyi teljes odafigyelés után – fotósárokban ugye három szám erejéig maradhatunk. Mire kiértem és elraktam a gépet, már egy szám lement és a törp-metal szegmenst öt dal prezentálta ezen az estén.

Wintersaga / Drunken Dwarves / Mine Mine Mine! / Diggy Diggy Hole / To Erebor

Nem voltam ennyire pozitív véleménnyel az utánuk következő amerikai csapatról. Egy fotós kolléga bízott benne, hogy az első három számban kijön a bandával „A Goblin” is. Az kijött. Elég érdekes látványt nyújtott a színpadon egy színpompás pizsamába öltözött zöld gumiszörny.

Pár perc kivételével végig a színpadon volt, amolyan amerikai Schuster Lóriként fokozta a hangulatot. Ha kellett, léggitározott ezerrel, szólóknál az adott hangszeres elé vetette magát és hajlongott, mint tették azt a srácok a ’Wayne világa’ filmben Alice Cooper előtt („Nem vagyunk hozzád méltók!!”), villázott ezerrel és egyszer csak megjelent egy felmosóval. Amit amúgy nem nagyon tudtam mire vélni, gondolom, ez akadt a kezébe a backstage-ben, amivel gitározást imitálhatott.

A zenével még annyira nem is lett volna bajom, de az a fajta „károgós” énekstílus, amit Nicky Calonne nyom, nem annyira a szívem csücske. A zenekar itt is tele van jó értelemben vett őrülttel, minden tag igazi fazon, akik egy percre sem álltak meg a buli alatt. Viszont mivel dalaik nem annyira közönségénekeltetősek, ezért a számok alatt elég visszafogott volt a tetszésnyilvánítás a közönség részéről. A dalok végén persze a megérdemelt tapsot megkapták. Utólag szívem szerint a két bandát megcseréltem volna és törpös hangulatban vártam volna az „unikornisos” srácokat. Itt inkább azt néztem, mikor jön már a főbanda.

The Many Faces Of Dr. Hubert Malbec / No One Survives / We Need A Gimmick / Darkness / Dressed As Goblins / Dragons / Nekrogoblikon / The Magic Spider / Powercore

Alaposan megerősödött a Gloryhammer utolsó találkozásunk óta. Szép csöndben – vagy talán nem is annyira csöndben – elértek arra a szintre, hogy egy Barba Negra méretű helyet headlinerként megtöltsenek. Talán pár ember híján ki lehetett tenni a megtelt táblát, amit néhány nagyobb nevű és kultikusabb státuszban lévő banda sem mindig mondhat el magáról. Úgy látszik, a magyarok (is) szeretnek szórakozni és vágynak egy magukat sem teljesen komolyan vevő zenekari produkcióra. Nem mellesleg az Alestorm-főnök Christopher Bowes olyan dalokat kreált a banda lemezeire, amik abszolút tökéletesek egy szórakoztató produkció alapjának. Már csak élvezetesen kell azt prezentálni és erre a feladatra a banda felállása tökéletesen alkalmas.

A headliner produkciónak köszönhetően a színpadkép is sokkal szellősebb, mint volt ezelőtt. Ennek köszönhetően a banda kiélhette mozgáshiányát, a hangszeres szekció tagjai rendszeresen váltogatták egymást a színpad két oldalán, és az énekes Thomas Laszlo Winkler (aki neve ellenére semennyire sem kötődik az országunkhoz) igazi frontemberként vezényelhette le a koncertet.

A színpadi show-nak kellett a hely, mert azért itt Goblinok lefejezése is terítéken volt, a méretes kalapáccsal is szabadabban lehetett hadonászni. De ne siessünk ennyire előre, mert az intrót egy illusztris sztárvendég énekelte el, majdnem személyesen. Az egyik stábtag egy teljes alakos Tom Jones kartonfigurával és mikrofonnal sétált a színpadra, pózba állította azokat és az énekes Delilah című slágere vezette fel a koncertet.

Majd, ahogy jött a sztár, úgy távozott a deszkákról és a zenekar belekezdett a friss lemez egyik tételébe. Az ázsió emelkedésének egyenes következménye, hogy a banda imidzsére is adni kell, a kosztümök is kaptak egy kis upgrade-et, csak Winkler hatalmas napszemüvege nem változott. Mikor évekkel ezelőtt először láttam, már akkor is megmosolyogtató volt a zöld lovagi páncélos szerelés – amihez mostanra már egy palást is társult – a vele szöges ellentétben álló síszemüveggel párosítva. Már megszoktam, de olyan fejet ad az énekesnek, mintha napozni indulna egy légy.

A másodiknak érkező Gloryhammer nótára előkerült a hatalmas kalapács, amit Winkler egy rövid harc során szerzett meg, és onnantól állandó visszatérő elemként vezényelte vele a közönséget. Akiket nem nagyon kellett hergelni, a buli elejétől hatalmas hangulat uralkodott, az egyből fülbe ülő refréneknek és az együtt énekelhető dallamoknak köszönhetően. Az árokban töltött utolsó nótával ismertem meg a zenekart, és azóta is egyik legnagyobb kedvencem tőlük az Angus McFife, amit a bandával együtt énekeltem én is, mint a mögöttem álló több száz ember.

Winkler személyiségének köszönhetően kevesebb figyelmet kapnak a többiek, bár azt el kell ismerni, Ser Proletius gitáros és a The Hootsman basszeros kiválóan kiegészítik egymást és nagy az összhang közöttük. Sosincs üresen tátongó űr a színpadon, figyelnek egymás mozgására, ha az egyik hangszeres a billentyű és dob közötti emelvényre tévedt, máris valaki kitöltötte a helyén keletkezett űrt.

Ki látott már olyat egy koncerten, hogy az énekes vagy valamelyik zenekartag pólót osztogat a közönségnek? Nagyon sokan, én is. Na de olyat, hogy az énekes egy feladathoz köti mindezt, nevesül az kapja meg a zenekari pólót, aki hamarabb jut el a bárig és gyorsabban visz neki egy pálinkát? Én még nem, pedig pár koncerten túl vagyok. Volt is tülekedés a bárnál hirtelenjében, de ezek után a késve érkezők piáit is elfogadta a zenekar. Ám az feltűnt, hogy sem ezt a pálinkát, sem a később kapott szeszes italokat Winkler úr nem kóstolta meg, pedig a közönség a Sabaton bulik alatt megszokott „Pálinka! Pálinka!” skandálásba kezdett. A többiek „átvállalták” a nemes feladatot tőle. Neki a dolga az éneklés volt – amit az este folyamán kiválóan teljesített –, illetve a közönséggel való kommunikáció – amiben szintén szépen helytállt. Mondjuk könnyű egy olyan pasinak, aki végig mosolyog az este folyamán, tök jó dalokat ad elő és a teljesen happy közönség a tenyeréből eszik.

A programot meglepő módon nem a friss lemez uralta, aminek a turnéján voltunk, szépen belecsempészték az újdonságokat régebbi nóták közé. A látványra is figyeltek, a fényekkel szépen bántak, szerencsére a technikus sem gondolta, hogy a tagoknak sötétbe burkolózva kell tengetniük a turné napjait, így kellő megvilágításba helyezte őket. A látványt fokozandó még pár alkalommal a CO2 szerkezeteket is bevetették a hangulat fokozására. Egy dolgot sajnálok picit, a magyar dátum a turné utolsó előtti állomása volt, kíváncsi lettem volna, három ennyire őrült bagázs mit produkál turnétemetés címen.

The Siege Of Dunkeld / Gloryhammer / Angus McFife / Magic Dragon / The Land Of Unicorn / Questlords Of Inverness, Ride To The Galactic Fortress! / The Hollywood Hootsman / Goblin King Of The Darkstorm Galaxy / Legend Of the Astral Hammer / Masters Of The Galaxy / Hootsforce /// Rise Of The Chaos Wizards / Universe On Fire / The Unicorn Invasion Of Dundee

Mesebeli lényekről szólt az este, ami a szövegvilágot illeti, bár ez nem ok a telt házra. Úgy látszik, ha olyasmit csinálsz, ami valamiért megragad az emberekben, legyen az a látvány, a szövegvilág, a zene, a kiállás vagy a következetes és sok munka, akkor az előbb-utóbb célba érhet. Szerencsére a Gloryhammer esetében is így történt és ennek eredményeképp egy nagyon szórakoztató, jó hangulatú estén vagyunk túl.

HOOTS! HOOTS! HOOTS!

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet Hammer Concertsnek!