Akusztikus est két felvonásban: Eric Martin, Snakebite – Analog Music Hall, 2020. 01. 31.

írta Dzsó | 2020.02.15.

Eric Martin nyolcadszor járt Magyarországon, ebből egyszer sajnos a Keleti pályaudvaron lépett fel (pontosabban le a vonatról), és onnan egyenesen Ferihegyre vezetett az útja, hogy Budapest kihagyásával folytassa L'Hospitalet de Llobregatban a 2010-es európai szólóturnéját. Persze nem jókedvéből tett így, hanem az a kurva turnébusz lerobbant Udine mellett, és emiatt törölni kellett az A38-ra meghirdetett koncertjét. Így nem igaz, hogy egyenlő arányban osztozik szólóban és a Mr. Big frontembereként a magyar deszkákon, mert a Mr. Big vezet 4:3-ra. A statisztikai tanulmány folytatása a Snakebite-szakasz után következik.

Alig egy héttel a koncert előtt derült ki, hogy lesz felvezetése az estnek és a főprodukcióhoz igazodva Lőrincz Károly akusztikus Whitesnake-tribute bandája melegíti be a közönséget. Nem állandó társulatról van szó, hanem egy profi rajongó hobbizenekaráról, aki a saját csapata mellett ezzel a formációval is fellép alkalmanként. Számomra az utolsó alkalom (meg az első is) 2009-ben történt, és engem nagyon meggyőzött, amit Jeff Scott Soto előtt műveltek a megboldogult Dieselben. Mire beértünk, Karcsi már az ölébe fektetett gitáron slide-ozta a Slow An' Easyt egymagában, aztán eldobta a gitárt, és becsatlakoztak a történetbe a zenésztársak: Herr István (Snakeheart, Conor, Tóth Gabi És A Supernova, Kiss In The Dark), illetve az igazoltan távolmaradó Kozma Tamás helyett beugró Szabó Dániel (Salvus, Mind’s Mirrors, divideD, Keeper Of Dreams, Chemical Wedding, Underdark, Rockstars Not Dead). Azt megtudtuk rögtön az elején, hogy a „szetlista a kocsiban maradt, de menni fog”, meg azt is, hogy „egy Whitesnake-buzi vagyok, és ezt a bandát mindig Snakebite-nak fogják hívni”.

A mindössze hétszámos műsor nyilván Whitesnake-klasszikusok átirataiból állt, és szándékosan írok átiratot, mert meg se kísérelték másolni se Coverdale-t, se az eredeti zenét, ez felsőligás tisztelgés volt a nagy példakép előtt ezúttal is. Karcsi karizmatikus egyénisége és karizmatikus hangja vitte a hátán az előadást, aki egy tamburinnal és shakerrel is beszállt a buliba. A két gitáros közül Herr István játéka eléggé előre volt húzva, és mellette alig érvényesült Szabó Dani a másik oldalon. Szerintem reggel szóltak neki, hogy este be kellene ugrani, és nemigen lehetett ideje a műsort begyakorolni, mert kicsit jobban odafigyelve azt vettem észre, hogy nagyon biztonsági játékra törekedett. Visszafogottan játszott, ezért lehetett hátratolva, de az élményt ez nem zavarta meg különösebben.

Azért akármekkora példakép Coverdale, kapott a pofájára óvatosan, amiért lényegében a Whitesnake aranykoráról húzza le a sokadik bőrt minden kasszacsengető „re”-megmozdulásával, lásd reunion/re-recording/remaster/reissue/stb. Meg szóba került a Hotel California, ami helyett „Eric-kel egyeztetve” inkább a Here I Go Again maradt a végére. Nagyon egyben volt a produkció, tetszett!

Slow An' Easy / Too Many Tears / The Deeper The Love / Love Ain't No Stranger / Is This Love / Fool For Your Loving / Here I Go Again

Eric Martin magyarországi szereplése 1993-ban kezdődött, amikor a Mr. Big sikerei csúcsán, a ’Bump Ahead’ világkörüli turnéjának részeként – és az Aerosmith vendégeként – teltházas bulit adott a BS-ben, aminek akkor még a neve is ez volt. Azóta se tudok megbocsájtani Pisti barátomnak, akinek olyan széles jókedve kerekedett a szomszédos szálloda sörözőjében, hogy az Istennek se sikerült indulásra bírni, nem is értünk oda csak a Mr. Big szetjének a végére. 2009-ben, a 20. évfordulós reunion-turné Dieselben megrendezett koncertjén inkább kevésbé mulatozós társaságot választottam, és így életem egyik legjobb koncertjének egyetlen percéről se maradtam le. A másodvirágzás 2011-ben elhozta a bandát a Wigwamba, majd 2018-ban a FEZEN-re is, Eric számára pedig van élet a Mr. Bigen kívül is, mert komoly szólókarriert épített fel a „nagy” szerződéses kötelezettségek szüneteiben, így jutott (volna) el hozzánk 2010-ben, aztán tényleg itt volt 2013-ban és 2017-ben is. Pillanatnyilag a Mr. Big takaréklángra van véve, Billy Sheehan leginkább a Sons Of Apollo új lemezével van elfoglalva, Paul Gilbert egyébként is termékenyebb szólóban, mint a bandával együtt, és a 2020-as lemezének már megvan a címe is, Pat Torpey pedig sajnos már soha nem fog ráérni a közös munkára, tehát Eric Martin éppen szabad. Azt elmondta egy interjúban, hogy Pat halála mindannyiukat megviselte, és bizonytalan a Mr. Big jövője. Ha valamikor fognak is együtt dolgozni, azon ott lesz a „final” címke.

Az utóbbi években akusztikus vagy legalábbis unplugged megközelítésű koncerteket adott Európában, így nem okozott meglepetést, hogy a mindössze négyállomásos közép-európai miniturnét a hangzatos ’Acoustic Duo Tour 2020’-ra keresztelte el. A duó másik tagja a horvát származású Alen Brentini gitáros, aki már fiatalon gazdag művészi pályát futott be szóló- és sessionzenészként. Érdekesség, hogy egyik szólóanyagának a wolfpakkos Michael Voss a producere, illetve ő maga is közreműködik a Wolfpakk egyik lemezén. Na, nem az újon, hanem a 2017-esen. Eric és Alen turnéi keresztezték egymást Ausztriában valamikor évekkel ezelőtt, és hamar együttműködés lett a dologból, miután Eric felfigyelt Alen játékára, és kiakadva tudta meg, hogy tökéletesen ismeri gyakorlatilag a teljes repertoárját, így már 2016-ban és 2017-ben is felléptek együtt, és így kerültek együtt az Analog Music Hall színpadára.

Szellősen megtelt a nézőtér kezdésre, aminek csak örülni lehetett a korábbi itteni koncertjei nézőszámai után, de ezzel ő egyszer sem foglalkozott, mert az számít, aki itt van, és nem az, aki nem jött el. Allűrmentes bevonulás, két gitár és két (na jó, legfeljebb másfél) hang belekezd a Water Over The Bridge-be a 2000-es album japán kiadásáról, és annyira elevenen szólt az egész, hogy azt nehéz leírni. Sokáig azt se tudtam, hogy Eric tud gitározni, a Mr. Bigben a virtuóz Paul Gilbert mellett ezzel nem nagyon lehetett kibontakozni, de itt a teljes magabiztosság volt a jellemző, és hát annak a másfél hangnak a kétharmada egyáltalán nem kopott meg, pedig az idén betölti a tulajdonosa a hatvanat. A hajában – hogy Fábryt idézzem – azért megcsillant egy kis WU-2, de a férfihajra nem találtak ki még olyan festéket, ami nem látszik, hogy az, téma meg lezárva azzal, hogy ritka az így idősödő babyface rocker. A közönséget nem kellett különösebben feltüzelni, a második Daddynek már kórusban „óóózták” a gitárszólóját, a harmadik Alive And Kickin’-nél már olyan hangulat volt, amire én igazából csak a végefelé számítottam. Nem akarok a műsoron egyesével végigmenni, de a rákövetkező Wild Worldnél elhangzott az a gyenge poén, hogy mikor felmerült ötletként a ’Bump Ahead’ készítésénél Cat Stevens 1970-es dalának a feldolgozása, azt se tudta róla, hogy kicsoda, ehhez képest meg az egyik legsikeresebb daluk lett belőle.

Amin kicsit meglepődtem, hogy a szólókarrier egyetlen dala sem fért bele a műsorba, még a 30 Days In The Hole, ami legutolsóként hangzott el Humble Pie-feldolgozásként, az is megjelent Mr. Big sorlemezen. Nincs ezzel semmi gond, mert a két említett feldolgozáson és a Shine-on kívül mindegyik dalnak társszerzője Eric Martin, tehát megvan ehhez minden (szerzői) joga. A Shine külön szót érdemel, mert ennél a dalnál vendégként színpadra lépett Lőrincz Karcsi, de sajnos méltatlanul kevés szerep jutott neki, ennek ellenére olyan hálás volt a lehetőségért, hogy szinte kezet csókolt Ericnek.  Azon is meglepődtem kicsit kb. egy óra elteltével, hogy még mindig nem kell a gitárokat hangolni. Rendben, hogy ezen a szinten nem a falra akasztós kategórián játszanak, de azért kaptak a húrok rendesen, szóval lehet, hogy láthatatlan koboldok tekergették a hangolókulcsokat a felkonfok közben a gyönyörű Gibsonon és Alen Larrivée-jén. Ez utóbbiról még nem hallottam, szóval gyorsan megnéztem egy árlistát... hát, nem tábortűz mellé való óhájózni, az biztos.

Azon kicsit sem lepődtem meg, hogy az eredeti dalok többségének akusztikus előadása teljesen más megközelítést igényelt, elsősorban Paul Gilbert – ilyen módon reprodukálhatatlan – gitárjátéka miatt, meg is kapta a magáét, hogy „all day long” csak tekert a hangszerén annak idején.

Az említett felkonfok és spontán közjátékok szellemesek voltak, a közvetlen klubhangulat azt is megengedte, hogy Eric társalogjon a közönség egy-egy tagjával. Igazi jófej a faszi, nem szállt el az agya a világsztárrá válással. Nemcsak a felkonfok és a közjátékok voltak spotánok, hanem maga a műsor is, hiába örültem a színes ceruzával felskiccelt (és persze rejtjelezett) szetlistának a kontrolláda mögött, a valójában eljátszott daloknak ez inkább a vázlata volt, aztán a végefelé már azt játszottak, ami eszükbe jutott. Ez nem egy gigaprodukció volt, ahol az előre programozott színpadi technika miatt ugyanazt nyomják minden helyszínen, én meg legalább megdolgoztam kicsit a vállalható pontosságért, ez ne legyen probléma. Problémát jelentett viszont a hangosítás, ami vélhetően sose lesz tökéletes a hely adottságai miatt, de többször rá kellett szólni a színpadról a technikai stábra, hogy ez vagy az nem jó. Gyanítom, hogy a keverőpult a lehető legrosszabb helyen van, és nem azt hallják, amit a közönség.

A 30 Days után különösebb szertartás nélkül köszi-szevasz, balra el, és szépen bekapcsolt a Procol Harum Whiter Shade Of Pale-je. Mivel a közösségi média megszellőztette, hogy lesz fotózkodás, dedikálás, meg az Analogból nem zavarja haza azonnal a népet a biztonságiak hada, mint a BS-ben, nyugodtan be lehetett állni még egyet szivattyúzni a bárpultból, és/vagy a sor végére, hogy dedikáltathassam a Tak Matsumoto Group CD-met, meg két limitált kiadású Mr. Big-lemezt. Mikor húsz perc után még mindig ugyanazt a két csajszit ölelgette Mr. Vocalist, úgy gondoltam, hogy úgyis szeret ő ide járni, meg úgyis olyan fiatal még, majd legközelebb. Én meg indulok haza, mert kezdődik a Barátok közt…

Water Over The Bridge / Daddy, Brother, Lover, Little Boy (The Electric Drill Song) / Alive And Kickin' / Wild World / Fragile / Gotta Love The Ride / Promise Her The Moon / What If We Were New? / Shine / Goin' Where The Wind Blows / Take Cover / Superfantastic / Just Take My Heart / Electrified / Dancin' With My Devils / To Be With You / 30 Days In The Hole

Szöveg: Dzsó
Képek: Török Hajni
Videók: Balázs Adrienn
Külön köszönet a Livesoundnak!