A csendes hős: 70 éves Steve Hackett

Tartózkodó, félszeg vagy nyugodt – valami ilyesmi árad belőle a színpadról. Nem gitárhős, illetve nem úgy, mint azt sokan elvárják a gitárosoktól. Nem szántja fel a deszkákat, nem pörgeti hangszerét, nem grimaszol és nem „parasztvakít” a közönségnek. Játszik, néha felpillant, halványan mosolyog. Legfőképp játszik. Lélegzetelállító módon.

„A nagy szelíd” – Göbölyös N. László így jellemzi őt a Genesisről szóló könyvében. Úgy került be a bandába, hogy elmélyült muzsikáláshoz keresett társakat. Csatlakozott, és azonnal történelmet írtak a ’Nursey Crime’, majd a ’Foxtrot’ albumokkal, utóbbin a Supper’s Ready többtételes művel. Nem dallal, művel. Mert ő is leginkább a klasszikus zenészek fejével gondolkodik, zenei mondanivalója kifejezéséhez nem elég három perc, bár a progresszív rock aranykora immáron történelmi távolságra került, ő most is ragaszkodik zenei igényeihez, legyen az a bandájával, vagy szimfonikus zenekarral.

Először szemüvegesen ült a színpadon, ahogy a többiek is, csak Peter Gabriel adott a daloknak némi színpadi körítést. Aztán szemüvegétől és szakállától is megszabadult, és ahogy a többiek, felállt székéből, és úgy ontotta gitárjátékát, tette ezt később szólóban, a fókuszpontban a deszkákon, vagy a stúdióban.

Nagy szólókat is elereszt, mert szelídsége ellenére tud ő harapósan is játszani, a progresszív műfaj ezt meg is követeli. Ennek (is) nagy mestere, mint ahogy az akusztikus gitárnak – számos albumán bizonyítja.  Visszahúzódó, mégis szuggesztív egyéniség. Mert gitárhős, ott is legnagyobbak közt a helye, úgy, hogy lemezei, fellépései nemcsak róla szólnak, hanem leginkább zenéjéről. Az én hősöm, a tietek és még sokunké, hála az égnek. Sok kortársával ellentétben jelenleg is alkot, folyamatosan a színpadon van, játéka semmit sem fakult, még öt évtized után sem. Példakép, nem egy zenészgeneráció számára.

Mindegy, hogy mit játszik, lehet ez progresszív rock, dallamos rock, jazz, blues vagy akár klasszikus zene. Mindet kipróbálta, és valamennyi műfajban bizonyította tehetségét. Zenekari tagként, szólóban, vendégként, számára mindegy, milyen titulusban kell színpadra állnia, mindig a maximumot hozza. Ő (is) az élő bizonyíték arra, hogy nincs jazz, rock vagy klasszikus zenész. Jó és rossz zenész létezik, hősünk természetesen az első kategóriában foglal helyet.

Itthon van Magyarországon, minden évben eljön zenélni hozzánk, hogy barátaival, a Djabéval egy kis jazz rockot játsszon néhány koncerten. Szereti a magyar közönséget, még egy koncertlemezt is rögzített a szép emlékű PeCsában.

Stephen Richard Hackett épp hetven éve, 1950. február tizenkettedikén látta meg a napvilágot London szívében.