Nagyon is kedvelhető szamuráj: Miyavi – Barba Negra Music Club, 2019. 10. 21.

írta savafan | 2019.10.30.

Azt hiszem, hogy sokéves koncertlátogatásaim alatt még sosem történt olyasmi, mint ami ezen az estén. Nem is magán a koncerten történt dolgok miatt, hanem már a rákészülés közben. Ténylegesen egy hangot sem hallottam ezelőtt a japán srác munkásságából, majd úgy gondoltam, a koncert előtt bele kéne fülelnem: Mi az, ami miatt már nyolcadik alkalommal jár nálunk, miért volt többször is teltházas koncertje és kíváncsi voltam, mit tud egy japán headliner, ami miatt ennyien mennek el a koncertjeire? Aztán úgy döntöttem, ha már eddig kibírtam, akkor legyen teljesen, totálisan meglepetés, mit fogok hallani a Barba Negrában.

Nagyjából a harmadik percben megértettem, miért ennyire népszerű Miyavi. Még az első szám sem ment le és már tombolt, táncolt, énekelt az egész közönség, ez a lelkesedés pedig kitartott a buli végéig. Egy igazi energiabomba a srác, tudja, miként kell bánni a közönséggel és mindezt tök lazán hozza is. Semmi görcsösség nincs az előadásában, azt csinál a színpadon, amit akar. Persze van pár előre megkoreografált mozdulata, ami tökéletesen passzol az adott dal mondanivalójához. Gondolok itt térdre rogyásokra, hanyatt fekvésre, pörgésre, ugrásra, de minden ilyen nagyon eltalált mozdulatnak pont ott van a helye, ahol azt bemutatja.

Amúgy gitáros, mi több „szamurájgitáros” a lelkem, de azért a buli egy részében a hangszere csak amolyan kellék volt a hátán, a zenei alapokat a turnén vele utazó dobos és DJ megoldotta.

Nagyon ötletes volt a gégemikrofon, így amikor ténylegesen játszott a gitáron, akkor is folyamatos mozgásban tette azt, közben énekelt. Majd mikrofont ragadott a kézbe és csak énekelt. Amúgy mindkét mikrofonja folyamatosan be volt kapcsolva, így olyan dolgokat is hallhattunk, amit általában egy koncerten nem szoktunk. Ha énekes van a zenekarban, akkor bármilyen, nem éneklési tevékenység közben a mikrofon általában a teste mellett pihen a kézben. Ha hangszeres az énekes, akkor eltávolodik a mikrofontól. Itt pont pluszt adott az estéhez, hogy Miyavi kortyolását is közelről lehetett hallani. Még szerencse, hogy nem az történt, mint Leslie Nielsennel a 'Csupasz pisztoly' című filmben.

A koncert alatti felkonfokban sok mindenről szó esett, elsősorban Miyavi zenén kívüli tevékenységeiről, amik oly módon kapcsolódnak a zenéjéhez, hogy azzal is próbál segíteni a világ problémáin. Amiben amúgy tevékenyen is részt vesz, nem az a fajta sztár, aki az otthoni kanapéból osztja az észt, hanem elmegy a tetthelyre és segít. Vagy felkelti bennünk az érdeklődést a már itthon is mozikba került filmre, amiben Angelina Jolie-val játszik együtt. Vagy szó esik arról, hogy napok óta nálunk időzött és az új klipjét forgatták. Meg is említette, hogy ha az elmúlt napokban egy fehérbe öltözött japánt láttak futni a belvárosban kamerák tüzében, akkor az ő volt. Meglátjuk, mit raknak össze az itt eltöltött időből!

Egy kis hangulatfokozónak pedig a kis tabletjére írt magyar szövegeket olvasta fel, egynémely szót meglepően jó magyarsággal, nem ragadt le a „Koszonom!” ismétléseknél. Agyonvarrt félmeztelen felsőtestére csak egy fehér zakót húzott, amihez első pillanatra furcsa volt a sportcipő, de mikor láttam, mennyit fut a buli alatt (mint egy maratoni futó, közbeiktatva a számára kihelyezett dobogót, ahol a pózok nagy részét véghezvitte), megértettem a miértjét.

A zenéjét nem ismerve nem mernék véleményt formálni, hogy mennyiben adta vissza a lemezek megszólalását, bár azt el kell ismerni, hogy egész jól szólt. Gyorsan hozzátenném azt is, hogy sok minden jött a DJ pultból, igaz, ezek elsősorban vokálok és effektek, illetve hanghatások voltak. Mivel nem pengetővel játszik a srác, gyakran szinte csak csapkodta a húrokat, de a szólóknál azért jól kivehető volt, hogy nem fakezű a csávó. A fények is profin megtámogatták az előadást, jólesett, hogy nem egy rókalyuk sötétjében kellett kiszaszerolni a főhőst.

A műsor gerincét a turné nevét is viselő ’No Sleep Till Tokyo’ lemez számai adták, és bevallom, a címadó tétel (gyorsan fülbemászó refrénnel, egy jópofa tokiói háttérvetítéssel) nagyon is tetszett, nekem is egyből beindult a mozgásom. De amúgy a számok nagy része könnyen együtt énekelhető a főhőssel, és ez így is történt az egész este folyamán. Ide tényleg a Miyavi fanatikusok jöttek el (és én), elsősorban természetesen a gyengébb nem képviseltette magát. De azért pár hazai zenészt is felfedeztem a közönség soraiban.

És hogy ne csak a magyar közönség kapjon valamit Miyavitól, hanem viszonozzák is, arról a hazai fan club gondoskodott. Mint utólag megtudtam, egy titokban szervezett projektről volt szó, az Under The Same Sky nótánál rengeteg „No Sleep Till Tokyo” feliratú hurkapálcára ragasztott színes papírból kivágott napocskát, felhőt és holdat lobogtatott a közönség. Miyavi a buli után egy bejegyzésben meg is jegyezte, hogy annyira meghatotta és meglepte ez a projekt, hogy még a dal szövegét is majdnem elfelejtette.

Szóval igazából minden adva volt egy olyan estéhez, ahol a fellépő(k) és a közönség egy közös egységet alkotva élvezte a buli minden pillanatát. Körülöttem szinte megállás nélkül táncoltak a népek és a keverőig feltömörülő tömeg kézerdeje is jól mutatott, mikor a zene ütemére rázta azt.

Megértettem hát, miért is működik ennyire Miyavi, és bevallom, én is élveztem. Nagyon tud bánni a közönséggel a srác, végig közvetlen, végig mosolyog, energikus előadásmódja pedig nem hagyja lankadni a figyelmet. A lassú, elgondolkodtató szöveggel rendelkező számok kivételével igazán dallamos, könnyen megjegyezhető és táncolható dalokból állt össze az est programja. Mostanra már itt is sikerült egy igen népes, fanatikus közönségbázist kiépítenie, akik láthatóan élvezik, amit kapnak a szamurájtól.

Setlist: Stars / Flashback / In Crowd / Rain Dance / No Sleep Till Tokyo / Tears on Fire / Other Side / Guard You / Selfish Love / What A Wonderful World / Under the Same Sky / Ha! / Strong / Fire Bird / Raise Me Up / Day 1 // Fragile / Long Nights / The Others / What’s My Name?

Szöveg és kép: Savafan
Külön köszönet a Livesoundnak!