Angyali ördögök és ördögi angyalok: The Nordic Noir Tour – Barba Negra, 2019. 04. 19.

A kortárs svéd hard rock egyik népszerű és meghatározó bandáját, a Thundermothert talán sok rajongónak már nem szükséges bemutatni. A 2009-ben alakult, kizárólag női tagokból álló zenekar sikerei és folyamatos turnéi ellenére számos hullámhegyen és hullámvölgyön ment keresztül az utóbbi években. A legutóbbi fejlemény, a basszusgitáros poszton történt tagcsere talán okot adott némi bizonytalanságra, viszont a Thundermother az Audrey Horne-nal, a Satan Takes A Holiday-jel és a Backyard Babies-zel karöltve Budapesten is megmutatta, hogy még mindig képes elvarázsolni a közönségét.

Már néhány évvel ezelőtt is előfordult hasonló eset: akkor az alapító szólógitároson, Filippa Nässilen kívül gyakorlatilag mindenki kilépett a bandából, ami ezáltal a széthullás szélére került. Azonban a már meglévő reputációnak hála, rekord idő alatt sikerült új tagokat toborozni, így immáron négyfős felállással dübörgött tovább rendületlenül a rock’n’roll amazonok alkotta gépezet.

A szinte teljes egészében megújult zenekar ezt követően is hiteles tudott maradni, és újabb koncertek, albumok, illetve slágerek révén bizonyította be, hogy továbbra is ugyanazt a szellemiséget viszi tovább, mint korábban. Lehengerlő stílusa, amely főként a glam rockot, a garage rockot és az AC/DC-típusú, súlyos, boogie-s riffeket ötvözi magában, kiegészítve egy csipetnyi temperamentummal, illetve egy nagy adag lelkesedéssel és lázadással, garantáltan azonnal meghódítja még a legkonzervatívabb rockrajongók szívét is.

A Thundermother hangulatos akkordmenetei és ismerős hangtechnikája ellenére zeneileg talán nem a legkiforrottabb és legprofibb banda a műfajon belül, viszont mindenképpen a legenergikusabb és legszórakoztatóbb csapatok egyike, amely ügyesen kompenzálja a kevésbé innovatív és kreatív megoldásokat látványos, szerethető és könnyedén átélhető produkcióival. A studiófelvételekhez képest már maga a muzsika is sokkal bombasztikusabb, életszerűbb és keményebb benyomást keltett élőben a hallgatóban, nem beszélve arról az autentikus szereplésről és teljesítményről, amit a színpadon nyújtottak a tagok, mindegyikük a maga módján, amely néha bájosan mesterkéltnek tűnt, néha viszont csakis határtalan dinamizmussal és határozottsággal volt jellemezhető.

Külön kuriózum, hogy jómagam közvetlenül is megtapasztalhattam a zenekar performanszában bekövetkezett fejlődést, hiszen korábban lehetőségem volt az akkor még szinte debütánsnak számító új felállást a The Dead Daises előzenekaraként látni és hallani az A38 fedélzetén, és a már akkoriban is ígéretesnek tűnő és közönségkedvencnek számító banda azóta valóban beváltotta a hozzá fűzött reményeket, nem okozva csalódást rajongótáborának. Érezhető volt a koncert alatt, hogy egy összeszokott, stabil csapatról van szó, a csajok pedig fiatal koruk és az együtt töltött relatíve kevés idő ellenére megannyi közös élményen és fellépésen vannak már túl, és egymással szinte tökéletesen szinkronban és harmóniában, maximálisan kihasználták a rendelkezésre álló kereteket.

A koncertterembe lépve mintegy forgószélként rántotta magával az embert az a nosztalgikus szenvedély és az a féktelen, őrjöngő elszántság, amelyet kisugárzott a csapat, és sokszor nem lehetett eldönteni, hogy vajon az egymásnak, vagy pedig a közönségnek való zenélést élvezik-e jobban a tagok, annyira hajszálpontosan eltalálták a kettő közti egyensúlyt. Külön figyelemreméltó az énekesnő, Guernica Mancini produkciója és személyes fejlődése, hiszen a frontember néhány éve még sokkal szolidabb, visszafogottabb, feszengőbb jelenség volt a színpadon, mostanra viszont elegáns, vad és extravagáns volt minden rezdülése. És ugyan nem volt egyszerű feladat elődje, Clare Cunningham nyomdokaiba lépni, mostanra elmondhatjuk, hogy a rock’n’roll egyik ifjú és tehetséges nagyasszonyává érett, a hangja pedig nyugodtan megállja a helyét a műfaj bármelyik másik bandájának énekeséhez képest a saját ligáján belül.

Az emlékezetes és elragadó fellépéshez viszont ugyanígy hozzátartozott a banda lelkeként és elsőszámú dalszerzőjeként jegyzett Filippa már-már fanatikus, humoros és extrovertált alakítása is. Egyszerre keltette egy női Angus Young, Gene Simmons vagy Van Halen benyomását a nézőkben koreográfiájával, noha ő nyilvánvalóan csak idézte a legnagyobbak közkedvelt mutatványait, amelyek közül a színpadon hentergő szólók, a közönség sorai közti eszeveszett rohangálás, a tömeg kedélyes, szemtelen hergelése, illetve a zenei intertextualitás, azaz a klasszikusokra való utalások sem maradhattak el. Még arra is fény derült, hogy egy cideres üveg milyen nagyszerű slide-gyűrűként szolgálhat a bluesosabb dallamokhoz, így összességében egy vidám, szédületes, és minden várakozást felülmúló show-élményben lehetett része a publikumnak.

A szetlista a Thundermother valamennyi fontosabb slágerét tartalmazta, azonban a kevésbé ismert darabok között is akadt néhány meglepetés, és világossá vált mindenki számára, hogy a zenekar védjegyévé vált It’s Just a Tease című szerzeményen kívül is bőven találhatunk olyan pörgős dalokat, amelyek eksztázisba tudják rántani a közönséget.

Ilyen volt a mély tónusokkal és zúzós felhangokkal teletűzdelt Hellevator, az Enemy és a punkosan zengő I’m the Fire riffje is például, miközben a banda egyik klasszikusának számító Shoot to Kill, és a monumentális befejezéshez elengedhetetlen We Fight for Rock’n’Roll is elhangzott, amely utóbbi a zenekar új éráját fémjelző talán legjelentősebb, egyben  rockhimnusznak is beillő nóta. A fiatalabb számok közül a kifejezetten koncerteken átütő erejű és fülbemászó Revival, a rádióbarátabb, melodikusabb, southern hangzású Fire in the Rain, és a lezser, lendületes tempójú Whatever tette teljessé a repertoárt. A válogatás mellett viszont legalább ugyanilyen lényeges volt a megfelelő időzítés, a dalok közötti átvezetés, illetve az egyes elemek és motívumok ritmikájával való játszadozás is.

Noha a Thundermothernél talán sokkal népszerűbb is fajsúlyosabb volt nemzetközi viszonylatban az utánuk fellépett három zenekar, mégis úgy éreztem, hogy a svéd lányok állnak talán a legközelebb ahhoz a szubkultúrához és ahhoz a közeghez, amely elindított engem a könnyűzene, a rock’n’roll, a dalszerzés és a zenei újságírás felé vezető úton, ezért esett a fentebb felsorolt, egyébként kimondottan erős felhozatalból éppen rájuk a választásom, hogy őket értékeljem ki a legrészletesebben. Ugyanakkor néhány rövid gondolat erejéig a többi fellépő munkáját is mindenképpen szeretném kiemelni, hiszen mindegyikük adott nekem valami pluszt az este folyamán, ami megkoronázta számomra a koncertsorozatot.

A másodikként színpadra lépő Audrey Horne egy váratlan színfolt, egy őszinte és öntudatos banda volt a szememben a maga slágergyanús, pop rockot, altert, grunge-ot és szimfonikus heavy metalt keverő dalaival, így bár nem igazán ismertem az előadót korábban, azonnal az egyik elsőszámú hazai rajongójává váltam. A zenekarra jellemző súlyos és intenzív gitártémák a hetvenes évek Rainbow-jától a Dión és a Black Sabbath-on át az Iron Maidenig rengeteg világhírű banda hatását tükrözték, miközben a Hellacoptersre és az Imperial State Electricre jellemző feszes, garázsrockos lüktetés és az erőteljes ritmusszekció könnyed kontrasztként jelentek meg a szigorú és precíz riffek mellett.

Az elhangzott dalok közül az Audrevolution, a This Is War és a Redemption Blues fogott meg leginkább, és mint később kiderült, nem is véletlenül, hiszen valóban ezek a rock- és metalvilágban igencsak tekintélyesnek számító Napalm Recordshoz szerződött zenekar talán legnagyobb slágerei. Az eleve epikus módon felépített hangzásvilág és a telt gitáreffektek, illetve a vibráló és lebegő szólók tökéletes aláfestésként szolgáltak az élőben nyújtott produkcióhoz, a zenekar tagjai pedig olyan átszellemüléssel és eufóriával játszottak, hogy a hallgatóban már-már amolyan kozmikus érzést keltették az ütemek, fények és dallamok kusza kavalkádjával, miközben külön megjegyzendő, hogy a műfaj sok más bandájához képest az Audrey Horne-dalok struktúrája tudatosan kialakított és kifejezetten történet-központú volt, amely mellőzött mindenféle öncélúságot vagy szükségtelen virtuozitást.       

Sokan egyértelműen a Backyard Babies miatt vettek részt a programon, amely kétségtelenül a legnagyobb tömeget vonzotta be jellegzetes dallamvezetésével és sokoldalú színpadi performanszával, ezáltal pedig előadásában egyesítette az összes többi szereplő esszenciáját is. Ennél fogva a szó pozitív értelmében egy óriási rapszódia volt a koncert a legkülönfélébb hangulatokkal és show-elemekkel megfűszerezve, így többek között hallhattunk hagyományos, nyers és színtiszta rock’n’rollt némi alternatív és stoner beütéssel, valamint formabontó melódiákkal elegyítve, amelyre kiváló példa lehet az A Song for The Outcast, a 44 Undead, vagy a Shovin’ Rocks, amely utóbbi talán a legmélyebben tudta megérinteni a hallgatóságot.

Máskor ehhez képest a nagy amerikai klasszikusokat idéző, akusztikus alapú szerzemények tették líraibbá a műsort, mint az Abandon, vagy éppen country- és pop punk motívumokból építkező vidám és fesztelen darabok színesítették a repertoárt, mint a Good Morning Midnight, a Minus Celsius vagy az I Got Spades. A fokozatosan váltakozó zenei légkör emellett egyúttal a hallgatóság figyelmét is folyamatosan fenntartotta, és gyakorlatilag sikeresen elérte a banda azt, hogy a résztvevők megszakítás nélkül csakis abban a drámai pillanatban éljenek, amit a zenészek közvetítettek feléjük.

Érdemes megemlékezni a Satan Takes a Holiday tagjairól is, akiknek őrületes, eredeti, és a hatvanas, valamint a kilencvenes évek lazaságát egyszerre felelevenítő bulija ugyancsak rögtön megnyerte magának a tömeget az olyan éles, elvetemült és robbanékony dallamokkal, mint a The Beat, a Hertbreaker vagy a Who Do You Voodoo. A banda hangzásvilága és stílusa az olyan előadókra emlékeztetett, mint a The Black Keys, Jack White, a The Flaming Sideburns, vagy a már említett svéd garage rock együttesek, de a magyar vonatkozású The Trousers atmoszféráját is felidézte számomra valamelyest a csapat.

Bár minden fellépő alapvetően eltérő rockzenei vonalat képviselt, a közös stílusjegyek, így a túlfűtöttség, a fáradhatatlanság, a hangulatteremtés és a fellépőkből áradó természetes oldottság találóan gyúrták össze a különböző trendeket, a koncert végére pedig mi, jelenlévők is olyanok voltunk talán, mint egyetlen hatalmas néplélek, amely egyre hangosabban, egyre nagyobb elragadtatással ünnepelt és tombolt ebben az északi hangulatú éjszakában.

Szerző: Ocsovai Ferenc
Fotók: TT
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT