Egy tornádó erejével: Overkill, Destruction, Flotsam And Jetsam, Chronosphere – Barba Negra Music Club, 2019. 03. 11.

írta Hard Rock Magazin | 2019.03.21.

Gyönyörű szép hétfői napon érkezett el hozzánk a szinte már rendeltetésszerű thrash metalkonvoj, mely csomag megint nagyon vonzóra és rajongóbarátra sikeredett. A „Killfest” névre keresztelt turné a megszokott csomagokhoz képest is kiemelkedően erős összeállítású volt, mert az eredetileg tervezett Meshiaak helyett érkezett Chronosphere-en kívül mind a három zenekar lehetett volna akár főattrakció önmagában is (egy ettől kisebb helyszínen). Persze ez az este elsősorban az Overkillről szólt, akik friss albumukat jöttek népszerűsíteni. Számomra azonban a Destruction fellépése legalább annyit nyomott a latba, mint a „zöldeké”, ezért nem volt kérdés, hogy nyakamba veszem a lábam és elindulok a Barba Negra irányába.

A korai kezdés picit kifogott rajtam, de azért sikerült még megfülelnem a Chronosphere néhány dalát. Szerencséjükre nem mindenki volt olyan trehány, mint én, mert érkezésemkor egész komoly tömeg gyűlt már össze rájuk, akik meglehetősen élvezték is a bulit és ezt megfelelő mennyiségű fejrázással adták a zenészek tudtára.

A görög thrasherek kellően felkészültek a műfajból. Helyenként régisulis megoldásokkal, darálós riffekkel operáltak. Jó volt hallgatni őket élőben. Óriási lelkesedéssel nyomták a műfajra jellemző szegeléseket, néha egy-egy agyasabb riffel kiegészítve. Otthoni körülmények között nem tudtak volna ennyire felizgatni, de élőben pazar bemelegítést nyújtottak.

Before It’s Gone / Envirusment / Warriors / Picking Up My Pieces / Brutal Decay / Ace of Spades (Motörhead cover)

Őket egy sokkal ismertebb csapat követte, az amcsi Flotsam And Jetsam. A legtöbben onnan ismerik a csapatot, hogy annak idején innen lécelt le Jason Newsted, hogy egy sokkal ismertebb csapat tagja lehessen. Ők a ’The End of Chaos’ című friss lemezüket jöttek népszerűsíteni, amely szinte minden platformon zsebeli be a rengeteg dicsérő kritikát. Ezzel a lemezzel saját fénykorukat idézik meg.

Remélem, még sokáig kitart a lendület és vénségükre a kultikus státuszból talán feljebb tudnak lépni néhány lépcsőfokot. A koncert programjában vegyesen szerepeltek dalok minden fontosabb korszakukból, de természetesen az új lemez dalait is beépítették. Ilyen volt a nyitó Prisoner of Time vagy a klipes Demolition Man, melyek valóban az amerikai vonalas thrash-power legjobb pillanatait idézik, egy kis Iron Maiden ízzel nyakon öntve.

Ezek a vén rókák kitettek magukért. Fiatalokat megszégyenítő lendülettel és lelkesedéssel játszottak. Szinte vonzotta a tekintetet Ken Mary dobjátéka. Pontosan és kellő energiával támasztotta alá a gitárosok feszes játékát. A sajnálatosan rövid programjukat a No Place for Disgrace dallal zárták, ami remek befejezésnek bizonyult.

Prisoner of Time / Desecrator / Iron Maiden / Hammerhead / Demolition Man / Suffer the Masses / Recover / No Place for Disgrace

Rövid szünet után következett a germán tharsh metal egyik legjobb csapata, a Destruction. Schmier csapatában szerencsére nem kellett csalódnom, mint tavaly a honfitárs Sodomban. Ők megfelelő magabiztossággal és feszességgel vezették elő kíméletlen muzsikájukat. Az élő teljesítményüknek és hangzásuknak nagyon jót tesz, hogy négyesben tolják arcunkba kíméletlen riffjeiket.

Schmier még a klasszikus frontemberek táborát erősíti, akiknek meg sem kell szólalni, elég a jelenléte, a karizmája ahhoz, hogy csak rá figyeljünk és önkívületi állapotban, szinte hipnózis hatása alatt kövessük vezényszavait.

Az új fiú, Damir Eskic remek választás volt. Kellő hitelességgel és tűzerővel tolta végig a bulit. Mind kiállásban, mind hangszeres tudásban méltó partnere Mike Sifringernek, akivel körülbelül fele-fele arányban osztotta meg a szólókat.

Ahogy néztem a színpadot, folyton csak az járt a fejemben, hogy így néz ki egy jó zenekar. Öröm volt nézni a feketébe öltözött lóhajú tetovált fazonokat, akik egy valódi zenekar látszatát keltették. A germán thrasherek a kezdetek óta hitelesek önmagukhoz és a műfajhoz. A koponyákkal díszített mikrofonállványok és az impozáns paravánok megfelelő hátteret nyújtottak a pusztításhoz, amit véghezvittek ebben a bő órában. Tökéletes előadás volt.

Curse the Gods / Release form Agony / Nailed to the Cross / Mad Butcher / Dethroned / Life Without Sense / Total Desaster / The Butcher Strikes Back / Thrash Till Death / Bestial Invasion

Ezek után az Overkillnek húznia kellett egy jó erőset a gatyamadzagon, hogy felül tudja múlni a „megsemmisítőket”. Persze Blitzék sem ma kezdték a szakmát, így játszi könnyedséggel vették ezt az akadályt. Tőlük megszokott energiabombaként robbantak a színpadra, hogy kifacsarják a nézőseregből a maradék kis szuszt is. Őszintén mondom, hogy szeretnék abból a cuccból, amit ezek a manusok szednek, mert valahogy elég nehéz elhinni, hogy tisztán, mindenféle gyorsító nélkül lehet ebben a korban még ilyen energiákat felszabadítani.

Szavakkal leírhatatlan az az energiaszint és lendület, amellyel képesek végigtolni a show-t. A nyitó Last Man Standing elementáris erővel robbant be és az azt követő dalokban sem engedtek a feszültségből. A legutóbbi találkozásunk óta eléggé felforgatták a dalok listáját. A gerinc maradt, de szerencsére voltak újdonságok az új dalokon kívül is.

Az Overkill azon bandák közé sorolható, akik nem akarnak rátámaszkodni a klasszikus lemezeikre, bátran játszanak az újabb kori korongokról is. Miért is ne tennék? Minden lemezükön hozzák a stabil minőséget, de a 2010-es ’Ironbound’ óta egy olyan diadalmenetet hajtottak végre, amire a színtér legtöbb résztvevője képtelen.

Mindezt olyan formában, mint mondjuk a Motörhead, hogy soha nem kellett meghazudtolniuk önmagukat. A színpadon hihetetlen lazasággal folyt a „munka”, Derek „The Skull” Tailer hozta formáját, végig kapcsolatban volt a közönséggel és szinte vödörből öntötte a pengetőket.

D.D. Verni sem volt szűkmarkú ezen a téren, bár ő végig komoly arckifejezéssel tépte a húrokat. Nem álltam túl közel, de még onnan is látszott, hogy rajta azért már kezd látszani a nagypapa kor.

Blitz pedig egymagában képes egy tornádó erejével végigüvölteni az estét. Hihetetlen egy manus, akinek a hangja szemernyit sem kopott a mögötte álló sok-sok év alatt. A nemrégiben érkezett (a Flotsam And Jetsamből elcsábított) Jason Bittner sem vallott szégyent, játéka jól illeszkedik a csapat zenéjébe, nem játszotta túl a szerepét.

Nekem az olyan ritkábban játszott dalok okoztak főleg örömöt, mint a Necroshine vagy a Deny The Cross, de persze az Elimination gyors darája is nyomot hagyott bennem. A ráadás nem is lehetett más, mint a Fuck You, ami nélkül nemigen múlhat el Overkill-koncert, de ezt sikerült egy picit megcsavarni, keretbe foglalták vele a punkos Welcome to the Garden States dalt az új lemezről.

Last Man Standing / Electric Rattlesnake / Hello From The Gutter / Elimination / Deny The Cross / Distortion / Necroshine / Under One / Bastard Nation / Mean, Green, Killing Machine / Feel The Fire / Rotten To The Core /// Ironbound / Fuck You (The Subhumans Cover) / Welcome To The Garden States / Fuck You (Reprise)

Összefoglalva egy remek estén vagyunk túl. A megszólalással sem volt baj, azt leszámítva, hogy az Overkill a végére már szinte elviselhetetlenül hangos lett. Bár az sem kizárt, hogy nem csak a derekam, hanem a fülem is elfáradt és azért éreztem ezt. Sokadszorra írom már le, hogy milyen jók ezek a minifesztiválok, hatalmas pacsi a kitalálóknak és persze a koncertszervezőknek, hogy mi sem maradunk ki belőle!

szerző: Losonczi Péter
képek: savafan
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT