Ahol éjfélkor nyíltak a kerti virágok: The Dead Daisies, Gépmadár – Barba Negra Music Club, 2018. 12. 12.

írta Hard Rock Magazin | 2018.12.20.

Az évek óta töretlen és kirobbanó formában lévő The Dead Daisies nevű szuperformációt talán az olvasók döntő többsége már bizonyára ismeri, ha máshonnan nem is, legalább néhány hozzá köthető feldolgozás és újonnan szerzett sláger kapcsán. A siker pedig nem véletlen, hiszen a banda tapasztalt és tehetséges nagyágyúinak a karrierje olyan korábbi előadókig nyúlik vissza, mint a Whitesnake, a Dio, a Thin Lizzy vagy a Mötley Crüe – ám közös projektjükkel mindettől függetlenül is kiérdemlik a publikum lelkesedését és figyelmét. A magyar közönség számára az idén megjelent ’Burn It Down’ névre keresztelt album mellett ugyanis külön kuriózumként szolgált, hogy a tavaly nyári A38-as fellépés és az idén áprilisban adott budapesti koncert után december 12-én ismételten hazánkba látogatott a csapat, hogy ezúttal a Barba Negra Music Clubban szórakoztasson bennünket.

 

 

Annak ellenére, hogy stílus szempontjából sohasem volt jellemző a The Dead Daisiesre a merész kísérletezés vagy a forradalmi szemlélet, néhány dolgot mindenképpen megjegyezhetünk életművükkel kapcsolatban. Egyrészt azt, hogy éppen amiatt tudnak hitelesek és szerethetőek maradni számunkra, hogy ragaszkodnak ahhoz a máig népszerű ösvényhez, amit az általuk a koncert során is említett példaképek, az AC/DC, a The Who, a KISS taposott ki előttük, és amelyet az árnyalatoktól és nüansznyi különbségektől eltekintve most is egyszerűen csak rock’n’rollnak nevezünk.

Emellett az is hozzájárul a kedvező fogadtatáshoz, hogy a saját kereteiken belül mindig is igyekezett a banda meg-megújulni, és noha kiforrott és kialakult a stílusának egy sajátos íze, valahogy mégis minden lemez egy kicsit más és más szeretne (és tud is) lenni: hol kemény, hol hagyományőrző, hol homogén, hol eklektikus, hol country-blues, hol stoner-glam elemek jellemzőek rájuk inkább. Ami pedig egy plusz záloga lehet a sikersztorinak, az az, hogy valahogyan nem fog az idő múlása az együttes egészén. Tagok jönnek és mennek, trendek változnak, tűnnek el vagy térnek vissza, haldokló rockzenéről szóló kijelentések hangzanak el, ám mindennek dacára a The Dead Daisiesnek mostanra kialakult egy olyan stabil magja és erős kohéziója, ami még jó néhány évig lehetővé teszi, hogy a zenészek közösen turnézzanak és dolgozhassanak.

A programot még a szokásos izgalmakon is túlmutató készülődés és várakozás előzte meg, ami még a kezdeti csúszás ellenére sem hagyott alább, ám a vendégek mindvégig könnyedén feltalálták magukat néhány aktuális és feltörekvő banda munkásságáról, illetve az est főszereplőiről diskurálva, vagy egyszerűen csak némi ital és közeli ismerős társaságában.

Az egymásra hangolódás szerencsére nem tartott túlságosan sokáig, hiszen az ugyancsak a hard rock műfajában utazó magyar banda, a Gépmadár mindössze néhány szám eljátszása után maximálisan megolajozta és beizzította a nézőtéri gépezetet, amely tombolva és lelkesen várta a pillanatot, amikor sokak kedvencei végre majd a húrok közé csapnak.

A pillanat pedig gyorsan elérkezett, hiszen a színpadi füst homályában derengő alakok közül elsőként a basszusgitáros Marco Mendoza jelent meg a közönség előtt, majd a bravúros szólógitáros, Doug Aldrich lépett be a másik oldalról, belekezdve a banda mindmáig talán legnagyobb slágerébe, a Midnight Mosesba. Annak ellenére, hogy a dal egy feldolgozás, valami megmagyarázhatatlan energia és varázs árad belőle akkor, amikor a Dead Daisies tónusait ölti magára, és ezzel a közönség is határozottan egyetértett, amikor a súlyos gitár riff alatt felcsendülő ,,Hey,hey,hey”-t egy emberként énekelték az utolsóként színrelépő John Corabival.

Noha a zenei paletta kifejezetten színes volt a repertoár szempontjából, néhány kötelező darab, mint a Make Some Noise, a Long Way to Go, a Song and a Prayer, vagy a szintén a feldolgozások között szereplő Join Together természetesen nem maradt ki a műsorból. Így a hűséges és régi motorosnak számító rajongók teljesen elégedettek lehettek mindenféle hiányérzet nélkül, miközben az új korong dalai közül a Resurrected és a Set Me Free örvendeztették meg a nagyérdeműt. Külön emelte az est színvonalát az az akusztikus blokk, amit a műsoridő közepe táján iktattott be a zenekar: ekkor hangzott el a The Beatles híres slágere, a Let It Be is, ami mindenképpen egy megható és különleges momentuma volt a koncertnek.

Ebben a blokkban – amellett, hogy a frontember is számot adott magabiztos gitárjátékáról – érdekes meglepetés volt a számomra, hogy az „új fiúnak” becézett, és valóban nemrégiben csatlakozott dobos, Deen Castronovo énektudásával is megajándékozott bennünket. A tagok között és a nézők felé egyaránt magabiztos, laza és spontán volt a kommunikáció, és ha nem lennének elegendőek a fent említett okok a banda népszerűségével kapcsolatban, akkor kiegészíthető még az egész azzal is, hogy olyan show-t, olyan rögtönzött hangulatot és közvetlenséget tud megteremteni a The Dead Daisies, amely mögött ott áll a rutin, de a műfaj iránti feltétlen tisztelet és szeretet is.

Érezni lehetett, hogy nem búcsúzkodásról, pénzről, hétköznapi jammelgetésről, levezető körökről, utolsó nagy bulikról van szó, hanem a bandatagok kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a munkájuknak, és rengeteg potenciált tartogatnak még magukban, különösen talán Aldrich, aki csúcstelejsítményt nyújtott az estén, és akinek minden mozdulatában ott van, hogy neki ez a zene az élete, ebben találta meg önmagát, és ezt az optimizmust sugározta át közönségének is. Nem kevésbé volt az este fenegyereke Mr. Corabi sem, aki folyamatosan lendületben tartotta a hallgatóságot, és persze azt is többször hangsúlyozta, hogy melyek azok a főbb okok, amelyek miatt annyira közel áll hozzájuk Budapest. Ennek a sornak a végén jegyezték meg humorosan, hogy a „beautiful women”, vagyis a gyönyörű nők is nyilván ezek közé tartoznak.

A program végéhez közeledve felcsendültek néhány ütem erejéig egyéb feldolgozások is a tagok bemutatásakor, így például a ritmusgitáros David Lowy esetében ausztrál származására is utalva a Highway to Hell, emellett pedig a The Rolling Stones It’s Only Rock’N’Rollja, illetve a szintén általuk jegyzett, és a Dead Daisies új albumán is helyet kapó Bitch járult hozzá ehhez a listához. Mindezt méltó módon koronázta meg az immár többszörösen visszatérő vendégként lejátszott Highway Star, ami zseniálisan követi az eredetit és alakítja át mégis valami mássá, csakúgy, mint a többi feldolgozás, amelyet hallhattunk az est folyamán.

Valahogyan kihagyhatatlannak éreztem, és reménykedtem benne, hogy a zárás előtt még a Mexico című szerzemény is kiveszi a részét a koncertből, és ez szerencsére meg is történt, ezzel pedig a szórakoztatás, a nosztalgia, az összetartozás és a féktelenség kerekeit abszolút sikerült kipörgetnie a zenekarnak véleményem szerint.

Midnight Moses / Evil / Make Some Noise / Rise Up / Dead And Gone / What Goes Around / Resurrected / Doug Aldrich gitárszóló / Last Time I Saw The Sun / Join Together / Set Me Free (Acoustic) / Maggie May (Acoustic) / Let It Be (Acoustic) / Burn It Down / All The Same / With You And I / Egyveleg (I Love Rock 'n' Roll / School's Out / Highway To Hell / Long Live Rock 'n' Roll / It's Only Rock 'n' Roll) / Leave Me Alone / Bitch / Song And A Prayer / Long Way To Go / Helter Skelter /// Mexico / Highway Star

Egy apró személyes adalékot megengedve a beszámoló végén: a koncert idejére esett a születésnapom, úgyhogy bátran elmondhatom, hogy a srácoktól kaptam így az egyik legszebb születésnapi ajándékot.

szerző: Ocsovai Ferenc
képek: Török Hajni
Köszönet a LiveSoundnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások