Múltidézés és jövőbetekintés: Ozone Mama, Asphalt Horsemen – Barba Negra Track, 2018. 08. 01.

Az idén februárban az A38-on tartott lemezbemutató koncert óta számos jelentős változáson ment keresztül a magyar hard rock egyik legikonikusabb, és az utóbbi időben egyre nagyobb népszerűségnek örvendő zenekara, az Ozone Mama. A Ripple Music kiadásában megjelent negyedik stúdióalbumnak köszönhetően itthon és külföldön egyaránt egyre többet turnézik a banda, azonban két fontos strukturális átalakulás is történt a közelmúltban a zenekar életében.

Egyrészt ötre bővült a tagok száma azáltal, hogy a billentyűs Lukács László – aki már korábban is több alkalommal dolgozott együtt a fiúkkal – hivatalosan is a csapat részévé vált, másrészt pedig a bővülés mellett egy fontos tagcsere is történt, hiszen Szeleczki Dávid került Székely Marci helyére a frontemberi poszton. Az új felállás alapjaiban ugyan nem feltétlenül sejtetett súlyos változásokat az OM karakterében és stílusában, viszont mindenképpen új színek, hangok és motívumok ígéretével lépett a zenekar a hazai könnyűzenében már-már legendásnak számító Barba Negra Track teraszának színpadára. Számomra a helyszín is az újdonság varázsával hatott, hiszen méreténél és jellegénél fogva is egyfajta átmenetet jelentett a zenei fesztiválok óriásprodukciói és a néhányszáz fős kis klubkoncertek hangulata között. Ugyanakkor ez az átmenetiség, amely a színpad körüli atmoszférát is belengte, valahogyan hozzákapcsolódott ahhoz az átmenetiséghez is, amely a banda pályafutásában következett be. A régi rajongók részéről így szintén hatalmas várakozás előzte meg a koncertet, hogy miként is fogja venni a megújult rockbrigád az előtte álló kihívást.

A koncert tetőpontjának bemutatása előtt viszont mindenképpen ki kell térni az előzenekar, az ugyancsak hazai Asphalt Horsemen előadására is, hiszen az ő közreműködésük ismételten bebizonyította, hogy az Ozone Mama mindig sikeresen érez rá a megfelelő partnerek kiválasztására. Első hallásra és benyomásra egy keményebb, stonerebb hangzásvilágot véltem felfedezni a csapat dalaiban, de igen hamar rácáfoltak erre, hiszen ha tartalmazta is az említett elemeket a zenekar stílusa, sokkal inkább domináltak a könnyed, olykor rádióbarát southern rock és hard rock alapok, vagyis az a vonal, amelyet utolsó korongján az OM is sikeresen kidomborított.

A zenei teljesítmény mellett az Asphalt Horsemen további érdeme, hogy rekordidő alatt bemelegítették az estét: kommunikáltak a közönséggel, interaktívvá és közvetlenné tették az előadást, az énekeltetés és az egyéb koncertkellékek mellett pedig néhány feldolgozással (Audioslave, AC/DC) is fokozták az izgalmakat. Mindezt pedig annyira természetes és őszinte módon tették, hogy semmiféle nyomás, semmilyen megfelelési kényszer nem érződött a játékukon, hanem egyszerűen élvezték és élték a zenét, úgy, ahogyan azt ez a műfaj egyébként is megköveteli. Ennek fényében kíváncsian vártam, hogy vajon a házigazdák mennyire tudják hozni ugyanezt a megszokott és pimasz lazaságot, ami rájuk általában ugyanolyan jellemző.

Az ötösfogat pedig valóban azt a formáját mutatta, amire előzetesen számítottam: nem vett vissza, nem halkult le, nem hibázott, nem finomkodott, és mindvégig hű maradt önmagához, miközben a régi és az új harmonikusan megfért egymás mellett az egész este folyamán. Amikor felléptek a zenészek a színpadra, még kissé tartottam attól, hogy mennyire fognak összeállni a dalok, hogyan fognak szólni a régi szerzemények, mi lesz más, és mi az, ami továbbra is megmarad a klasszikus darabok markáns ízéből. Talán ez volt az a néhány szempont, amin az egész koncert sikere múlott, vagyis az, hogyan lesz képes a banda az előző éra örökségét és szellemiségét folytatni a változások után.

Az Ozone Mama pedig egyáltalán nem bízta a véletlenre ezt a feladatot, és rögtön „magas oktánszámmal” nyitott, a High Octane révén ugyanis egy olyan melódia csendült fel, ami kétségtelenül a kezdeti, grunge-osabb, zúzósabb riffek világát idézi. Dávid egyértelműen méltó utódnak bizonyult mind az éneklés, mind a hangulatteremtés terén, és képes volt egyszerre megidézni a stúdiófelvételek hangulatát, ugyanakkor bele is csempészett a dalokba valami újat és szokatlant, és a saját egyéniségéhez igazította a stílust.

A repertoár véleményem szerint kifejezetten erősre sikerült, hiszen megtalált egyfajta arany középutat az utolsó album némileg eltérő, illetve az azt megelőző lemezek dallamvilága között, és gyakorlatilag az Ozone Mama minden korszakából elhangzott legalább egy-két darab. Így például a The Alchemist, a Cosmos Calling, vagy a Gregg Allman emlékére írt Straight On Till Morning Light, ami inkább a southern vonalat képviselte, miközben a Man On The Run, a Good Times Roll és a Hard Times akkordjain keresztül a nosztalgiafaktorra is találékonyan és maximálisan élezte ki a műsort a zenekar.

Nem maradtak ki ugyanakkor a nagy közönségkedvencek sem, és a legújabb album slágerének számító High Ride már a koncert első harmadában terítékre került. Ami azonban talán a legnagyobb meglepetés volt a számomra, hogy a zenekar visszaugrott pályájának egészen a kezdeti szakaszáig, és az egyik első „titkos fegyverét”, az I Really Care-t is bevetette, miközben a Fortunate Sont, a CCR legendás dalának dinamikus átdolgozását is hallhattuk, ami szintén a banda legelső korszakának egyfajta megidézése volt. A ’Cosmos Calling’ album egyik rejtett ékköve, a Freedom Fighters – ami egyébként is az egyik legemlékezetesebb és legmegkapóbb riff a számomra – szintén műsoron volt, és szépen bele tudott simulni a régebbi és ütősebb, valamint az újabb és lágyabb hangvételű darabok kavalkádjába.

Amit zárásképpen érdemes megjegyezni, hogy a koncert valóban egy mérföldkőnek tekinthető a zenekar életében, és azt a bizonytalanságot, valamint átmenetiséget, ami az előkészületeket jellemezte, egy csapásra sikerült eloszlatnia a fellépőknek. Működött a kémia a tagok között, külön-külön mindenki hozta a maga lehető legjobb teljesítményét, megvolt a kellő profizmus, a magabiztos kiállás és a csapatmunka. Ezért úgy gondolom –és valamennyi rajongó és érdeklődő nevében elmondhatom –, hogy a látottak és hallottak alapján úgy tűnik, hogy a rock ’n’ roll szekér még sokáig düböröghet tovább, és reménykedve nézhetünk az elkövetkezendő szereplések, illetve az esetleges jövőbeli újabb albumok elébe.

Setlist: High Octane / Cosmos Calling / High Ride / Good Times Roll / The Alchemist / Shout At The Sky / Freedom Fighters / Man On the Run / Hard Times / Straight On Till Morning Light / I Really Care / Feel So Alive / Fortunate Son /// Moon Pilot

Szerző: Ocsovai Ferenc
Képek: Uzseka Norbert
További fotók ITT