„Azt akarom hallani, hogy mások mit kezdenek az én ötleteimmel”: Interjú Pete Trewavasszal (Marillion)

írta P.A. | 2018.05.07.

Két éve jelentkezett utoljára nagylemezzel a legendás angol progrock banda, a Marillion. Persze Steve Hogarthék nem ülnek a babérjaikon, az idei évet nagyrészt turnézással töltötték és hamarosan nekiállnak a FEAR folytatásának is. A zenekar egyesült királyságbeli turnéjának utolsó, yorki állomásán volt szerencsénk leülni egy jó beszélgetésre a banda basszusgitárosával, Pete Trewavasszal, aki lelkesen mesélt a Marillion dolgai mellett a Kino és a Transatlantic körüli történésekről is.

Hard Rock Magazin: A mai az utolsó állomása az egyesült királyságbeli turnénak. Milyen volt a körút?

Pete Trewavas: A turné remek volt. Igazából egész évben úton voltunk hosszabb-rövidebb időszakokra. Tudod, mindannyiunknak vannak elkötelezettségei a Marillionon kívül, és saját érdekünk, hogy ne vállaljuk túl magunkat, mert az csak megnehezíti a zenekar életét. Megpróbáljuk biztosítani mindenkinek a szabadságot, hogy mást is tudjon csinálni és nem akarunk túl sok időt tölteni a családunktól távol sem. Szóval ezért inkább ilyen rövid szekciókban turnézunk. Ez a mostani körút pár hetes volt, aztán lesz pár hónap szünet és ismét útra kelünk, hogy Európában játsszunk, aztán a nyáron fesztiválok, utána pedig Japánban is fellépünk, aztán október-november táján visszatérünk Európába. Sőt ezeken kívül egyéb elkötelezettségeink is vannak, és mindezek között írjuk az új dalokat is valamikor az év folyamán. Nem kell, hogy mindannyian folyamatosan írjunk, néha jobb, hogy ilyen rövidebb kreatív időszakokban dolgozunk. Máskor meg mindannyian egyszerre csináljuk.

HRM: Ha már így felhoztad a dalszerzést, meséld el, hogy pontosan hogyan is működik ez nálatok?

P.T: A kreatív munka mindig ugyanaz volt a bandában, vagyis egy jó ötlet elég a szikrához. Általában együtt jammelünk, de néha az ötletek otthonról jönnek. A szövegek terén bármi lehet, ami Steve-et arra sarkallja, hogy tollat ragadjon, valami személyes téma, vagy valami, amin sokat töpreng és ez elindít egy láncreakciót. A zene néha csak úgy véletlenül áll össze a stúdióban, vagy valakinek egy korábbi ötletét dolgozzuk ki.

HRM: Az új daloknak már nekiálltatok?

P.T.: Már van néhány témánk, de semmi konkrét nincs még. Van néhány maradék dal és ötlet az elmúlt néhány évből, mert mindent felveszünk már egy jó ideje. Szóval van egy nagy széfünk tele témákkal, amit bármikor kinyithatunk, és valószínűleg valamikor ezt meg is tesszük és elkezdjük kiválogatni a jobb ötleteket. Igazából minket jobban inspirál, hogy új dalokat írjunk, hogy tiszta lappal induljunk, de jó, ha van néhány téma tartalékban.

HRM: Mennyi idő, míg egy lemezt így összeraktok?

P.T.: Hosszú, akár 3-5 év is lehet. Látszólag néha a dolgok hamar összeállnak, de ez azért van, mert korábban már sok ötletet kidolgoztunk, amik aztán mégis lemaradtak a lemezről, vagy jó ötleteket teszünk el, amiknek a kidolgozására nem maradt időnk és ezeket vesszük elő. Máskor meg csak kreatívak vagyunk és jól megy a munka. De van olyan is, hogy nagyon keményen dolgozunk és mégis lassan haladunk. Ez a folyamat sohasem egyforma. Nem tudod előre megmondani, hogy mi fog működni, csak célokat tudsz magad elé állítani. Például mi sokat jammelünk és régebben időre dolgoztunk. Adtunk magunknak 3 hónapot a stúdióban és csak dolgoztunk majdnem minden nap 3 hónapon át. Mostanában amikor a stúdióban vagyunk, egy vagy fél órát csak jammelünk, mielőtt bárminek nekilátnánk, és ez felszabadítja az elmét és nem görcsölünk azon, hogy valamit írnunk kell.

HRM: Azt hogy döntöd el, hogy melyik ötletedet melyik zenekarodban fogod használni?

P.T.: A Marillionnal csak részese akarok lenni a kreatív munkának. Természetesen viszek ötleteket, de nem mondom meg senkinek, hogy mit játsszon, mert úgysem működne. De főleg azért nem, mert nem azt akarom hallani, hogy én mit tudok kreálni, hanem azt, hogy mások mit kezdenek az én ötleteimmel. Ez a lényege az egésznek, ezért muzsikálsz másokkal. Inkább csak javasolok ötleteket. Néha leülök a zongorához és játszom, de ami még ennél is jobb, hogy van ez a kis felvevő készülékem, amivel loopokat tudok készíteni, ahogy mindenki más is csinálja mostanában, és csak játszom az ötleteimet, aztán próbálok valami melódiát írni hozzá, és ez hozza létre egy dal alapját.

Amúgy meg egyfolytában írok. Felkelek egy ötlettel a fejemben, és amikor tudom, hogy éppen egy Transatlantic-lemezt fogunk készíteni az elkövetkező pár évben, akkor próbálom a transatlantices ötleteket félrerakni. Bármi, ami kicsit is úgy hangzik, mint a Focus, Yes vagy a Genesis, megy a Transatlantic mappába, más ötletek meg mennek az Edison's Children mappába. Van olyan is, ami sehova nem fér be. Nemrég írtam egy buta kis folk dalt és nem is tudom, hogy tudnám felhasználni. Az elmúlt 10-15 évben megismertem pár folk zenekart és ez inspirált, hogy megírjam ezt a dalt. Egyébként Derby Day a címe és arról szól, hogy egy városnak két nagy futball csapata van és amikor egymás ellen játszanak, akkor party van a városban. Általában persze rivalizálás van a két csapat drukkerei között, de amikor a saját városodban van a derby, akkor az egész egy nagy bulivá válik. Szóval ezt a dalt írtam és a telefonommal vettem fel.

HRM: Mit fogsz vele kezdeni?

P.T.: Fogalmam sincs. Egy napon szeretnék kiadni egy szólólemezt, de még nem jutottam el a megvalósításáig.

HRM: Kanyarodjunk vissza egy pillanatra a turnéra, hiszen érdekes helyeken léptek fel. Színházakban és koncerttermekben voltak a bulik klubok helyett. Honnan jött az ötlet?

P.T.: Az ötlet onnan jött, hogy a Royal Albert Hallban szerettünk volna adni egy koncertet, ami tavaly októberben össze is jött. Ennek alapján a promóter javasolta, hogy csináljunk egy turnét csak színházakban, és csináljunk hozzá egy nagyobb produkciót. Persze amúgy is sok világítást és egyéb dolgot viszünk magunkkal, de amikor ilyen helyeken játszol, akkor jobban ki tudod használni ezeket a technikákat, mert nagyobb a hely a színpad mögött. Az is közrejátszott, hogy így egy másik közönséget is meg tudunk érinteni. Például mi még sosem játszottunk Yorkban, évekkel ezelőtt, ha a környékre jöttünk, akkor Nottinghamben játszottunk vagy Leedsben. Szóval most nagyobb és puccosabb helyeket választottunk.

HRM: Más az otthoni közönségnek játszani?

P.T.: Nem igazán. Igaz, vannak olyan részei Angliának, ahol lelkesebb a közönség. Föleg az északi városok ilyenek, errefelé szeretnek bulizni az emberek. London néha fura, a déli részen pedig elég visszafogottak az emberek.

HRM: Beszéljünk egy picit erről a Royal Albert Hall koncertről, mert ez egy nagy mérföldkő volt a zenekar életében.

P.T: Hatalmas volt, egy nagyszerű teljesítmény. Egy ikonikus épület, gyönyörű helyszín, tényleg eszméletlenül nagy élmény volt. A Royal Albert Hall csak sugározza a történelmet, szinte minden jelentős zenekar és zenész fellépett már itt. Ez egy valóra vált álom igazából. Rengeteget dolgoztunk ezen a koncerten. Már bekerülni sem volt egyszerű, mert elég válogatósak, nem engednek akárkit fellépni a Royal Albert Hallban. A Kilimanjaro zenekar segített nekünk, hogy bekerüljünk. Ez egy régi épület és rengeteg egészségügyi és biztonsági előírásnak meg kell felelni. Bármit akarsz csinálni, pénzbe kerül, szóval egy drága hely, de úgy gondolom, hogy ezzel egy magasabb szintre lépett a banda. Talán a mainstream média is komolyabban fog minket venni ezután és talán az emberek is. A Marillion rajongóknak is hatalmas élmény volt. Ők is sok időt, pénzt és hitet invesztáltak a bandába és jó érzés nekik, hogy a kedvenc zenekaruk eljutott erre a pontra, és mi is így éreztük a zenekaron belül.

HRM: Ha jól tudom, a jegyek 4 perc alatt elkeltek. Őrület, nem?

P.T.: Teljesen őrült dolog. El is gondolkodtam rajta, hogy történhetett ez. Először arra gondoltam, hogy a legtöbb jegyet viszonteladók vették meg, de utánanéztünk, és ezek a cégek csak egy kis százalékát vásárolták meg a jegyeknek. Amúgy meg a Royal Albert Halltól kaptunk rá garanciát, hogy a jegyek nagy részét nem viszonteladóknak adják el. Ráadásul ezen a helyen a páholyok mind magántulajdonban vannak. Olyan családok tulajdonában, akik anyagilag támogatták a Royal Albert Hall építését. A tulajdonosok pedig bármelyik előadást megnézhetik, vagy eladhatják a jegyeiket, vagy a Royal Albert Hall visszavásárolja őket és újra értékesíti. Ezek a jegyek is mind elkeltek a mi koncertünkre.

HRM: A hosszú Marillion-diszkográfiából hogy válogatjátok ki a dalokat egy-egy koncertre?

P.T: Ez egy nagyon jó kérdés. Kiválasztani a dalokat nehéz, de van egy folyamat, amit követünk. Ezen a turnén például megnéztük, hogy mit játszottunk mostanában Anglia-szerte és próbáljuk azokat a dalokat kerülni, amiket sokat játszottunk. Persze nem akartuk az egész ’FEAR’-t sem eljátszani. Ugyan ez a legújabb lemezünk, de már annyira nem új és csillogó, mint amikor megjelent. Szóval összeraktunk egy listát, de azzal is számoltunk, hogy olyan városokban is fellépünk, ahol eddig még sosem vagy nagyon régóta nem játszottunk, és ez alapján válogattunk az elmúlt 30 év terméséből.

HRM: Ezek szerint a Fish-korszak dalaiból nem is kerül semmi terítékre?

P.T.: Nem, legalábbis úgy indult, hogy a fő műsoridőben nem, csak a ráadásban. Ugyanakkor a Sugarmice-ot elég gyakran elővesszük, aztán a Kayleigh-t is játszottuk egyik este, meg a Garden Party-t is. De mást nem. Ezeket a dalokat inkább különleges alkalmakkor vesszük csak elő. Igazából nincs rá szükség, hogy ezeket játsszuk és egy picit olcsónak is tűnne ezeket erőltetni. Csináltunk már olyan koncertet, ahol az összes kislemezes dalunkat eljátszottuk A-tól Z-ig.

HRM: Melyik dalt szereted a leginkább játszani?

P.T.: Az összes közül? (nevet) Nagyon szeretem a Gazpachót, bár elég nehéz eljátszani, de a kedvenceim a This Strange Engine, amelyben nagyszerű dallamok és basszustémák vannak és a Neverland. Aztán ezen a turnén játsszuk a Sound That Can't Be Made-et is, amit szintén nagy élvezettel játszok. Szóval a végső válaszom, hogy nem tudok erre válaszolni. (nevet)

HRM: Beszéljünk egy kicsit a projektjeidről, hiszen nemrég jött ki az új Kino-album.

P.T.: A Kino akkor indult, mikor Neal Morse kiszállt a Transatlanticből 15 éve. Thomas Waberrel beszélgettem telefonon az InsideOut kiadótól, aki kérdezte, hogy van-e valami egyéb tervem. Azt válaszoltam, hogy mindig is szerettem volna John Beckkel együtt dolgozni. Thomas erre azt mondja, hogy John Beck és John Mitchell éppen egy közös projektet raknak össze és szívesen bemutatna nekik. Szóval megkaptam Mitchell elérhetőségeit Thomastól és fel is kerestem. Meglátogattam a readingi stúdiójában és össze is barátkoztunk. Nagyjából egy éven át dolgoztunk a dalokon és vártunk John Beckre, aki elfoglalt volt ebben az időszakban. Végül aztán John is csatlakozott és vele fejeztük be a dalokat, amiből a ’Picture’ album lett. Chris Maitland játszotta fel a dobokat, aki akkoriban hagyta ott a Porcupine Tree-t. Az egy érdekes sztori volt. Chris remek dobos, ismertem már korábban, hiszen turnéztunk a Porcupine Tree-vel. Játszottunk néhány koncertet a Kinóval, aztán Chris minket is ott hagyott, hogy csatlakozzon a We Will Rock You musical társulatához. Úgy érezte, hogy akkor az egy jó váltás volt számára, amit meg is értek, hiszen a Porcupine Tree után szinte azonnal elapadt minden bevétele, és ez stabil forrásnak tűnt számára. Ezen a ponton a Kino igazából megszűnt. A két John újraindította az It Bites-ot, ami nagyon jó dolog, főleg John Beck számára. Az igazi indok, amiért mindig is szerettem volna vele együtt dolgozni, mert úgy gondoltam, hogy neki jót tenne kimozdulni és újra csinálni valamit, mint hogy csak egy beugrós zongorista legyen egy bandában, ahhoz túl tehetséges. Szóval a Kino inkább csak újraindította a két Johnt és én is eléggé elfoglalt lettem és azt hittem, hogy ennyi is volt ez a történet. Az első albumból elment pár darab, de nem fogyott túl jól, aztán az évek során amolyan ritkasággá vált és egy kis nyüzsgés alakult ki körülötte, ez is volt az oka, hogy újra összeálltunk. Fontos volt, hogy jól időzítsük a második lemezt, ezért úgy gondoltuk, hogy teszteljük a vizet és kiadtuk a ’Picture’-t vinylen, ami elég jól fogyott. Johnnak [John Mitchell] volt pár ötlete, mert akart csinálni egy új Lonely Robot-albumot, de végül ezek az ötletek a Kinónál kötöttek ki. Én is hoztam pár dalt, az egyiket például még az első lemez idején írtam a következő lemezre, mert tudtam, hogy a Spock's Bearddel fogunk turnézni és szükségünk lesz még pár dalra. Igaz, ezt a dalt sosem játszottuk, de most elővettem. Igazából korábban már párszor feldemóztam – egyébként ez az I Don't Know Why –, először az egyik Transatlantic-albumra szántam, de nem működött, aztán arra gondoltam, hogy az Edison's Children lemezre rakom fel, de oda sem volt megfelelő. De amikor kiderült, hogy készítünk még egy Kino lemezt, akkor újraélesztettem, aminek nagyon örülök, hiszen mindig is szerettem volna egy olyan Jellyfish és Queen keverék-szerű nótát, amiben megvannak a nagy Queen harmóniák, és ugyanakkor eléggé rockos is. Ráadásul egy tökéletes átmenet az új és a régi Kino között.

HRM: Fogtok ezzel az új Kino-lemezzel turnézni?

P.T.: Nagyon szeretnék, de az igazság az, hogy talán csinálunk pár fellépést itt-ott, de nem hiszem, hogy hosszabb turné lesz.

HRM: Mi újság a másik két bandád, az Edison's Children és a Transatlantic háza táján?

P.T.: Az Edison's Children jelenleg nem működik, mert nincs időnk rá. Transatlantic-lemez viszont lesz. A Cruse to the Edge fesztiválon találkoztam Neallel és Mike-kal [Neal Morse énekes és Mike Portnoy dobos] és beszéltünk egy új Transatlantic-lemezről. Persze Mike nagyon elfoglalt, míg mi a Marillionban adunk magunknak elég szabadidőt, szóval én igazából ráérek, Mike időbeosztásától függ a dolog. Valószínűleg valamikor az elkövetkező 2-3 évben összejövünk és összehozzuk az új lemezt. Addig mindenki ötletel otthon, aztán valószínűleg Neal stúdiójába megyünk és átnézzük, amink van. Általában Neal és Roine [Roine Stolt] hozza a legtöbb zenét, amiket vagy egy az egyben felhasználunk, vagy részeiket, esetleg azokból indulunk ki. Én többnyire beszállok egy félórányi anyaggal. Mike szokta koordinálni a dolgokat, Ő jól tudja, hogy mi mivel működik jól. Persze néhány héttel azelőtt, hogy összejövünk, elküldjük egymásnak az ötleteinket, hogy mindenki egy lapra kerüljön, csak aztán vesszük fel az anyag nyers verzióját, amit aztán alaposan meghallgatunk és átbeszéljük, mi maradjon és mi kerüljön ki az anyagból. Amikor pedig mindenki boldog a végeredménnyel, felvesszük a lemez vázát. A dobot, a basszust, a gitár- és vokál alapot, aztán mindenki elvonul a saját otthonába és dolgozik még rajta egy picit. Ilyenkor jönnek olyan ötletek, hogy például vegyünk fel egy trombita részt, vagy valami hasonló. Aztán az így kialakult muzsikát elküldjük Rich Mouser producernek, és ő véglegesíti és keveri készre a lemezt. Érdekes módon neki is elég nagy szerepe van a végleges dalok kialakításában, de kell is egy ilyen külső fül, mert néha elkapatjuk magunkat, főleg az énekharmóniákkal.

HRM: Menyire követed az új technológiákat a zenében? Képben vagy a legújabb stúdiós kütyükkel vagy ezt inkább meghagyod a szakembereknek?

P.T.: Követem az új dolgokat. Mi is, ahogy majdnem mindenki a zeneiparban, használunk Pro Toolst a felvételekhez. Igyekszünk mindig jó hangzást kialakítani, és ehhez használjuk az újabb technológiákat is. Használunk például virtuális hangszereket is, és némelyikük nagyon jó. Persze jó, ha tudod, mi hogy működik, mi mire való, de aztán van olyan is, hogy nem törődünk ilyesmivel, csak az a lényeg, hogy a végeredmény jól szóljon. Néha pedig a másik végletre van szükség ezért volt úgy, hogy a Marillionnal elmentünk a Real World stúdióba, ami Peter Gabriel stúdiója, mert tele van régi erősítőkkel és mikrofonokkal, amiknek különleges hangjuk van. Ezek a régi dolgok melegebb hangzást biztosítanak, amit mi nagyon szeretünk.

Készítette: Pálinkás András
Fotó: Alison Toon és InsideOut Music
Köszönet a Marillion mendzsmentnek!

Ne feledd, a Livesoundnak köszönhetően a Marillion 2018. december 7-én visszatér Magyarországra: a Barba Negra Music Club színpadán lesz látható a legendás brit zenekar.