Ez a skót zenész sem fér a bőrébe: Miller Anderson Band – Bécs, Reigen Live 2018. 04. 17.

írta Hard Rock Magazin | 2018.04.22.

Akárcsak tavaly, az idén is megkerülhetetlen vendégszereplő volt a Miller Anderson Band a bécsi ’Vienna Blues Spring’ programjaiban. Miller Anderson a Keef Hartley Band tagjaként a '60-as évek végén úgy teljesített, hogy az igen csak protekcionista amerikai fesztiválszervezők – akik elvétve hívtak meg idegen országból szereplőket Woodstockba – őket beválogatták. Mindössze három brit csapat, a The Who, a Ten Years After és Keef Hartley bandája került ki a legendás koncertsorozat helyszínére. A szélesebb közönség látókörébe akkor került ismét, amikor a Jon Lord Blues Project tagja lett.

A második brit blues-rock hullám sok olyan meghatározó egyéniséget hozott a felszínre, akik szupersztárok ugyan nem lettek, de a blues-rock, a hard rock és az igen igényes progresszív rock iránymutatói lettek, ekkor kiadott lemezeik pedig megkerülhetetlenek a szakma számára. Az 1968-1970 közötti időszakot a Woodstock-nemzedék korszakának nevezik. Ami meghatározta zenéjüket, az magában a rockzenében bekövetkezett önfejlődés, igényesség. A jazzből, a bluesból jött a táplálás a hosszabb lélegzetű, művészi fokú rögtönzések irányába, a bátor hangnem-, dinamikai- és ritmusváltások használatába, vagy a soulból a szólóének minőségének javulása, a jól meghangszerelt dalok fúvós- kórussal való díszítése. Chris Youlden a Savoy Brownból, Mick Abrahams a Blodwin Pigből, Victor Brox az Aynsley Dunbar Retalitionból, Clam Clampson a Colosseumból, vagy főszereplőnk, Miller Anderson a Keef Hartley Bandből ekkor került a rivaldafénybe, mindnyájan a húszas éveik elején. 

A skót származású MillerAnderson gitározott, szájharmonikán játszott, és kiválóan énekelt, amellett zeneszerzőként is termékeny volt. Akkor teljesen természetesek voltak a gyors tagcserék, a zenekarok születése, feloszlása mindennapos volt, így a liverpooli dobos csoportjának szélnek eresztése után Anderson szólókarriert indított, majd a Savoy Brown 1974-es, 3 szupergitárossal (Kim Simmonds, Stan Webb és ő) felálló korszakának szereplőjévé vált. A ’70-es évek közepén – mint Clapton is – a helyét kereste, a ’80-as években újra a blues alapú gitározáshoz tért vissza, végül a ’90-es években reaktiválódott, az újjászülető Spencer Davis Grouppal, majd az azok tagjai köré tömörödő British Blues Quintettel egy jó évtizedet dolgozott, hírnevét visszaszerezve. Az ezredforduló után 10 évvel érte az a nagy megtiszteltetés, hogy Jon Lord, a legendás Deep Purple billentyűse őt választotta gitáros-énekesévé Blues Projectjébe. A „lyukas időkben” pedig életre keltette a Miller Anderson Bandet, akikkel eddig 6 nagylemezt adott ki.

Fél kilencre a kedélyes kocsmahangulatot árasztó Reigen színház teljesen megtelt 60 feletti, hosszú hajú ősz rockerekkel, azok családtagjaival, de most a színpad elé is asztalokat telepítettek, így legnagyobb bánatunkra nem hagytak „dühöngő területet” a színpad előtti téren. Folyt a sör, a bor, mire a színpadra lépett a banda: Miller kockás skót sapkájában, fekete ingében, kis piros kendőjével a nyakában jelent meg, és vette fel három odakészített gitárjából az elsőt, egy Godint. Jobbján a kissé túlsúlyos, negyven körüli Frank Tischer ült billentyűi előtt – ő már egy évtizede nélkülözhetetlen zenésztársa Millernek –, amelyek immáron három sorban emelkedtek egymás fölé: legalul a zongora, az e- zongora, középen a jó öreg Hammond B3-as hangját tökéletesen visszaadó imitáció, legfelül pedig a szintetizátor. A főnök mögött ült a fiatal Tommy Fischer, aki szintén hosszú évek óta dobosa, balján pedig az újdonsült, fiatal basszeros, Janni Schmidt állt.

Az örök példakép, John Mayall stílusában egy kőkemény blues-rockkal, a City Blues-zal indítottak, melyben Frank friss zongora, és Miller slide gitárszólói dobták fel a hangulatot. Ezután az első – érdekes módon a legsikeresebb – Keef Hartley Band lemezről, az 1969-es ’Halfbreed’-ről nyomták el a ritmusváltásokkal tarkított Sinnin’ For You című prog-rock remeket, melyben Tischer mester két körben is óriásikat rögtönzött Hammondján. Maradtunk ennél a sikerlemeznél, mivel John Estes blues-fater örökzöldje, a Leavin’ Trunk következett, kemény ritmuslüktetésével, melyre szintén kívánkoztak a hangszerszólók. Miller mester beintésére a fantáziadús gitárrögtönzésből végül a Hey Joe ballada dallama kerekedett ki, a zenekarvezető még ma is ragyogó, telt hangján énekelte a dalt. A szám után meg is említette, hogy a hangszerelésből hiányzik a trombita, a szaxofon és a hegedű, azzal összehasonlítva, amit Woodstockban hallhattak, de így, kvartettel sem voltak lebecsülendőek a lemezről felidézett dalok. Ezután bekonferálta a Route 66 című dalt, melyet mi a Rolling Stones átiratából ismerünk, pedig az első énekes, aki sikerre vitte, Nat King Cole volt, de a Manhattan Transfertől a Depeche Mode-ig sokan feldolgozták. A jazzes hangszereléssel interpretált számban Miller, majd Tischer, végül a fiatal Schmidt is eleresztett egy-egy imprót, amelyekből az utóbbié elég gyengécskére sikerült. Mintha nem érne fel a többiekhez a szőke srác – feltételeztem –, de később ez a véleményem megváltozott. 2016-ban Anderson is kiadott egy új stúdió albumot ’Through The Mill’ címmel, melyről egy dallamos balladát, a Where Is Your Heart címűt énekelte el zongorakísérettel, de mély nyomot a dal nem hagyott bennünk.

Fanyar humora végigkísérte a koncertet: hol Bob Dylan módra énekelt-nyávogott, a Nobel-díjat is felemlegetve, hol James Brown stílusában üvöltött, amolyan soulosan, de a legtöbb derültséget a „Happy Birtday To Me” mondata keltette: tudomásunkra hozta, hogy a napokban volt a szülinapja, a hetvenharmadik. Talán ezért is vette igénybe a színpadra odakészített széket jó néhányszor a gitáros. Miután a konferálásban eljutottunk Jon Lordig, a billentyűssel duóban előadott Pictures Of Home-mal végződött a kerek egyórásra sikeredett első rész.

Szünet után a veterán zenész gitárt cserélt, harmonika-állványt szerelt szája elé, és csak egymaga ült a színpad közepére. A Rich Man, Poor Mant, majd a közismertebb Don’t Let Me Be Misunderstoodot, végül egy skót népdalt, a Moonlightot énekelte, gitározta, harmonikázta el nekünk akusztikus blokkjában, sokoldalúságáról is számot adva, ugyanakkor egy másfajta hangulatot sugározva a lecsendesedett közönségnek.

Majd ismét folytatódott a kemény vonal: harmadik gitárját, ezúttal egy Gibsont kapva nyakába a dögös koncert-sztenderdjük, a Miller szerezte Tide Water and High Water következett, mely a 2003-as ’Bluesheart’ CD-jének sikerszáma. A kőkemény zúzás után a skót bekonferálta a rocktörténelem talán egyik legszebb balladáját, a Just To Cryt. Felidézte John Mayall neki szóló tanácsát, hogy egyre vigyázzon: kétszer ugyanúgy sohase játsszon el egy számot. Az akkor fiatal gitáros ezt akkor is megígérte, és most is: a KHB nevezetesHalfbreed’ albumának megrendítő énekszólamát Miller énekelte Frank éles, tiszta tercével kísérve: még a szőr is felállt a hátunkon. A nóták hosszúsága átlagosan jó tízperces volt eddig is, de most ezen is túltettek a fiúk: a pufók fuldai német most a legfelsőbb emeletre merészkedett, és egy olyan szintetizátorszólót varázsolt elő, amelyhez hasonlót ritkán hallani ebben a műfajban. Mindhárom billentyűs hangszer másféleképpen szólal meg, más technikával, más tudással kell hozzányúlni: ezt Tischer ragyogóan megoldotta. Nagy Szabolcs, az egyik legjobb hazai blues-zongorista mondta egy interjújában, hogy „a jazzoktatásban [...] a blues három akkordjától nem esnek hasra [...] ez már lélekbeli gyengeség. Nekem élményt nyújt a háromakkordos blues, mert nem a sok hang, a virtuozitás a lényeg.” Nekünk is élményt adott a banda, és itt jön az, amiért nem húztam rá a vizes lepedőt a basszusgitárosra: ezúttal egy ragyogó szólóval örvendeztetett meg minket, benne jó kis – ujjal varázsolt – funkos menetekkel.

Időben és helyben is nagyot ugrottunk ahhoz, hogy az extázisig fokozódó hangulat a tetőfokához közeledjen: 1955-ben, a chicagói West Side Sylvio’s kocsmájában nyomta ezt a bluest, a Smokestack Lightnin’-t a blues egyik királya, Howlin’ Wolf, az Üvöltő Farkas hasonló hangulatban, mint ahogy 63 évvel később a fehér Anderson mester tette ugyanezt. A jellegzetes énekstílusban, oktávot ugró huhogással, majd több körben letekert gitár improvizációval tökéletes hangulatot korbácsolt, és a nem eléggé dicsért billentyűs barátunk ezúttal zongorán hozott rögtönzéseivel fokozta ezt. Ismét egy Keef Hartley Band korszakból szóló lassú, tizenkettes blues, a Born To Die srófolta még feljebb a hangulatot. Nem sokan, talán Pete Haycock a Climax Blues Bandből, vagy Jimmy Page a Zeppelinből tudták/tudják ezt a fehér blues gitárstílust ennyire magas fokon továbbadni, mint Miller Anderson, aki a szám főszereplője volt énekével, de leginkább gitárjátékával. A felforrósodott hangulatot egyí másik Keef Hartley nótával, az Overdoggal fokozták, ez a dal lett végül az utolsó szám is. Mind a négy zenész bedobta magát a több mint negyedórás produkcióba: Frank ismét a jó öreg Hammond B3-as hangján rögtönzött hatalmasat, de Janni is belejött az elektromos bőgőzésbe, és végül Tommy is megmutatta a nagyérdeműnek, hogyan kell egy vérbeli rock-dobosnak vastapsot generálni. Apró Hammond-beszúrásokkal még egy kis bluesos kérdezz-felelek is kikeveredett a szólóból.

Elmúlt már fél 12, amikor lekapcsolták a reflektorokat. A banda tagjai a fáradt Miller kivételével – sajnáltuk, de beláttuk – dedikáltak. Csak egy baj volt, hogy nem volt mit: egyedül az ugyanezen a helyszínen rögzített élő koncert CD-t lehetett megvásárolni, pedig van a bandának 8 nagylemeze, arról nem is beszélve, hogy a főnök régebbi bandáinak albumait is szívesen vettük volna. De nem ez volt az este története – mert ez pótolható –, hanem a zene, mert az nem felejthető!

Szerző: Tutus
Fotók: Gróf István