„Szeretném, ha még többen hallanának rólunk”: Interjú Ben Granfelttel

írta Bigfoot | 2017.01.08.

Február hatodikán az A38 Hajón játszik a kiváló finn gitáros, Ben Granfelt és zenekara. Az ötvenhárom esztendős muzsikus nem ismeretlen a magyar rajongóknak, hiszen 2015-ben és 2016-ban már részt vett a szokásos éves Gary Moore Emlékkoncerten, most azonban első önálló buliját játssza a népszerű hajó gyomrában. Természetesen április harmadikán is visszatér hozzánk, hogy játékával újra hozzájáruljon az emlékkoncerthez. Ben magazinunk interjú-felkérését örömmel vállalta.

Hard Rock Magazin: Ódivatú kategória a gitárhős a huszonegyedik században? Vannak ma még ilyenek?

Ben Granfelt: A gitárhős fogalma kissé régimódi, legalábbis szerintem. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években sok ilyen volt, de mára alig maradtak páran… talán Joe Bonamassa? A fiatalokat olyan jól nem ismerem.

HRM: Hogyan nehezebb játszani: zenekarban vagy egyedül?

BG: Mindenképpen egyedül, mert saját magam menedzselem, intézem a pénzügyeket és a magam gondnoka is vagyok. Fizetem a zenészeket, a technikusokat, és végül én vagyok a gitáros, az énekes és a dalszerző is. Persze, ha igazi gitárhős lennék, valaki intézné a dolgaimat, ebben az esetben csak a zenéléssel, a komponálással és a fellépésekkel törődnék.

HRM: Valaha a Wishbone Ashben és a Leningrad Cowboysban is játszottál. Hogy befolyásolta ez a két banda a karriered?

BG: A Leningrad Cowboys egy őrült cirkusz volt, ahol jól éreztem magam, de megtanultam, hogy nem vagyok bohóc, komolyan kell vennem, amit csinálok. A Wishbone Ash ennek szöges ellentéte volt: egy nagyszerű lehetőség arra, hogy jó zenésszé váljak, hogy megtanuljam, mi a kemény munka. Csodás időszakot éltem, sokat tanultam Andy Powelltől, és biztos vagyok benne, hogy ő is kapott valamit tőlem.

HRM: Hallgatva a 2015-ben megjelent dupla élő albumodat, a dalok közti kommentárjaidból nekem úgy hangzik, hogy a zenélés számodra egy borzasztóan személyes, emocionális tevékenység. Helyes ez a megközelítés?

BG: Pontosan így van! Sokat beszélek a színpadon, mert ez a dolog tényleg személyes, és meg akarom osztani a hallgatósággal azt, amit csinálok. Koncert után is beszélgetek az emberekkel, mert nélkülük nem tudnám csinálni.

HRM: Sok szemszögből közelíted meg a zenét, hiszen játékodban a blues, a rock és a jazz elemei is hallhatók. Ami engem illet, egyes helyeken progresszív rock ízeket is érzek. Nem lenne egyszerűbb egyféle műfajt, színtiszta hard rockot vagy bluest játszani?

BG: Megint fején találtad a szöget! Sokféle zenét szeretek, számomra jó és rossz zene létezik, remélhetőleg az enyém jó. Az új album inkább a blues-rockra fókuszál, ahogy öregszem, egyre jobban vonz ez a stílus.

HRM: Sok instrumentális témát játszol. Mit gondolsz az olyan hangszeres előadókról, mit Joe Satriani vagy Steve Vai?

BG: Nos, Joe első három-négy lemeze nagy hatást gyakorolt rám – mindegyiken három-négy nagyszerű felvétellel –, jó dallamokkal és felépítéssel, mindez instrumentális zenében. De az olyan szerzeményeket, ahol riffek próbálták ellensúlyozni a hosszú szólókat, egyáltalán nem kedveltem. Steve Vai egy fantasztikus muzsikus, azonban úgy gondolom, ő nem az én stílusom. Akiket igazán szeretek az Jeff Beck, Eric Johnson és Steve Morse korai albumai, ha már az instrumentális zenéről beszélünk. Gary Moore néhány hangszeres balladája is nagy kedvencem.

HRM: Jelenleg trióban zenélsz. Azt mondják, minél kevesebben vannak egy bandában, annál felkészültebbnek kell lenni a tagoknak. Milyen elvárásokat kell támasztani, hogy a legjobbat nyújtsátok a színpadon és a stúdióban?

BG: A legfontosabb, hogy a kémia működjön és legyen barátság a csapatban, függetlenül a létszámtól. Ha ezek megvannak, már félúton jársz a siker felé. A jó megszólalás és a hangszerek közti egyensúly is segít, hogy jobban élvezd és játszd a zenédet.

HRM: A repertoárodba bekerült a Pink Floydtól a Breathe és Gerry Rafferty Baker Street dala, ez utóbbi a hetvenes évek végének egyik legnagyobb rádióslágerévé vált. Egyik sem mondható gitárcentrikus szerzeménynek, te azonban átformáltad a saját ízlésedre őket. Mennyire vagy elégedett a végeredménnyel?

BG: A Breathe-t most is játsszuk a trióval, a Baker Streetet nem. Egy kicsit áthangszereltem őket, mint ahogy a többi feldolgozást is, amiket lemezre vettem, és a végeredmény határozottan boldoggá tett.

HRM: Mi a módszered a komponálásra? Kottát írsz vagy csak jammeltek a társakkal a próbateremben?

BG: Otthon sokat játszom akusztikus gitáron, vagy útközben is előjövök pár ötlettel. Igazából nincsenek szabályok dalíráskor.

HRM: Álmod, amit szeretnél megvalósítani?

BG: Jelenleg boldog vagyok az életemmel. Nagyon szeretem a feleségem, a gyermekeim, és a banda is sínen van. Szeretném, ha még többen hallanának rólunk, de ez a te feladatod is, nem? (nevet)

Készítette: Bigfoot