Engem meggyőztek: Amon Amarth, Grand Magus – Barba Negra Music Club, 2016.12.06.

írta savafan | 2016.12.11.

Úgy hozta a sors, hogy Mikulás napján a magyar rock közönség két viking hordától kapott ajándékot, nem pedig a piros ruhás nagyszakállútól. Bár szakállakból nem volt hiány az este folyamán.

Sok ismerősöm nagyra tartja a svéd Grand Magus produkcióját, én viszont sosem értettem, mi az oka az ekkora hype-nak. Volt alkalmam már többször is látni a svéd triót, és egyszer sem éreztem, hogy ezt megint meg akarom nézni. Zeneileg nem is érzek bajt, bár Janne „JB” Christoffersson hangja annyira nem jön be, szóval a dalok élvezetesebbek lennének számomra egy kiváló énekessel. A másik problémám velük, hogy koncertjeik nagyon statikusak, ami sajnos ezen az estén is ilyen volt.

Meglepetésként ért, hogy a kezdetektől JB mellett tevékenykedő Mats Fox Skinner helyett egy számomra tök ismeretlen basszeros állt a színpad jobb oldalán. Míg elődje kellően karizmatikus figura volt, ugyanez nem mondható el az új fiúról, mivel a vokáltémákba rendszeresen beszállt, így mozgástere elég szűkös volt, alig hagyta el a mikrofon környékét. Azt egyáltalán nem lehet rájuk sütni, hogy az új lemezt akarták volna lenyomni a torkunkon, ugyanis az összesen egyetlen tétel képviseltette magát az este folyamán.  De a lényeg úgyis JB, aki amúgy nagyon szerethető karakter, és ahhoz képest, hogy az éneklés miatt keveset mozog, a gesztikulációival és mozdulataival gyorsan megtalálta a kapcsolatot a közönséggel. Ökölrázásai nem voltak hiábavalóak, a terem is vette a lapot, és a napközben módosított időbeosztás ellenére már a trióra is igen sokan voltak kíváncsiak. Jó koncertet nyomtak, de engem továbbra sem győztek meg, nem úgy az este headlinerei.

Setlist:
I, The Jury / Sword Of The Ocean / Varangian / Steel Versus Steel / Ravens Guide Our Way / Kingslayer / Iron Will / Like The Oar Strikes The Water / Hammer Of The North

Pár hete szintén egy Svédországból érkező zenekarnál írtam, hogy a kezdetektől fogva velük vagyok, és láttam minden egyes lépésüket egészen a naggyá válásig. Az Amon Amarth-tal viszont nagyon új keletű a kapcsolatom, igazából az ismerkedési fázisban járunk még, de meggyőzhető vagyok. Ahhoz, hogy világos legyen, mire gondolok, és hogy a mostani állapotot megértse az olvasó, egy kicsit menjünk vissza az időben. Sok-sok évvel ezelőtt egy fesztiválon a biztos kaja és merch vásárlási időpont az Amon Amarth koncertjére esett. Volt olyan német fesztivál, ahonnan konkrétan úgy jöttünk el, hogy egy kép sem készült a zenekarról, a fotósárokba sem mentem be a buli elején, aztán sok évre rá, a cseh MOR-on Gergő barátomat egyedül hagyta kis társaságunk a hajnali szakadó esőben, így mellé álltam a koncerten, de korántsem győztek meg a svéd srácok.

Pár évre rá a Winter Masters of Rockon már nem bántott annyira a zenéjük, a hörgés mellett kezdtem kihallani a jófajta muzsikát, az idei Masters of Rockon pedig már napi headliner státuszban érkeztek, aminek nem nagyon értettem a miértjét. Ekkorát ugrottak volna az utóbbi években, mióta nem láttam a bandát? És azt kell, hogy mondjam: a teljes mezőnyt lemosták a cseheknél. Igazi főzenekari státuszhoz méltó koncertet adtak, mind körítésben, mind megszólalásban, az egész produkció nagyon egyben volt, és ütött is. Szisztematikus építkezésük eredménye lehet, hogy amikor kiderült, hogy jönnek hozzánk, azonnal úgy döntöttem, ezt látnom kell. Már csak azért is, mert a cseh buli egyszeri volt, és olyan időpontban kaptak el, hogy vevő voltam egy kis látványos durvulatra, ráadásul valamit elindítottak bennem.

Most is sajnálhattuk, hogy bezárják a Pecsát, mert a turné nagyobb helyszínein felállított impozáns színpadképnek csak egy része fért fel a Barba Negra színpadára, ráadásul a pirotechnikát nem is vetették be, amit igazából nem értek, mert sok zenekar használta már ezen a helyen. A színpadra felhúztak egy viking maszkot szimbolizáló (nem is nagyon értettem a maszk miértjét, mivel a viking sisak lett volna helyénvaló) szerkezetet két hatalmas szarvval. Erre a maszkra helyezték fel Jocke Wallgren látványos dobszerkóját. A szarvak tövéhez két lépcsősor vezetett fel, ezt gyakran használta mind a zenekar, mind a látványért felelős viking harcosok, akik több szám alatt is feltűntek.

Látványos fényorgia közepette robbant a színpadra a banda, és a The Pursuit Of Vikings kezdő riffjeire már be is indult a közönség ökölrázása, a bitang jól eltalált riff megadta a kezdő lökést a bulihoz, és ahhoz is tökéletes volt, hogy a banda is beindítsa a propellerezést, ami már a védjegyükké vált. Johan Hegg még ugrálásra is elszánta magát a szám közben. (Képzelheti az olvasó, hogy milyen, amikor ez a tagbaszakadt legény – az igazi viking mintapéldánya – elkezd ugrálni.) Thor kalapácsa nem üt akkorát, mint ő.

Nagyon jól szólt a cucc, és a közönség is teljes erőbedobással énekelte a sorokat. A fotósárokban elölről és hátulról is mennydörgésszerűnek tűnt ez a páros produkció. Külön pozitívumként hatott, hogy itt nem voltak agyonsamplerezve a dalok, kiálltak a zenészek és eltolták azokat úgy, ahogy az a lemezen szerepel. Vokáloznia egyik gitárosnak sem kellett, így folyamatosan mozgásban volt az egész színpad, hatalmas kontrasztot képezve ezzel a statikus előbandához képest.

Johan Hegg végtelenül kedves embernek tűnik a színpadon, ahhoz képest, ahogy kinéz meg pláne. Folyamatosan mosolygott, nyelvet nyújtogatott, grimaszolt és persze propellerezett. Többször is magyarul szólt a közönséghez, az átkötő szövegei pedig úgy hatottak, mintha egy Manowar-szám szövegelős részei lennének, csak ott effektezve hoznak ki ilyen hangokat. Régebben azt gondoltam, csak éneklés közben ennyire hatásos a hangja, de a pali felkonfjai is ilyen mennydörgésszerű hangon szólalnak meg. (Azon morfondíroztam, hogyha Johan otthon lemegy a sarki közértbe 10 deka párizsiért, és ezen a hangon szól a pultos nénikének, az nem hogy a párizsit, de az egész boltot odaadja.) Eszméletlen hangja van, és hozzá ez a hatalmas méretű test és szőrzet… Szuggesztív pali, és a figyelem is elsősorban rá irányul a koncerten, de a zenészek mindent megtesznek azért, hogy rájuk is jusson némi figyelem.

Ahogy elnéztem a buli alatt, többnyire a két gitáros mozog együtt, és Ted Lundström basszeros az, aki Johannal mozog párban. Amikor a lépcsősor tetejére mentek, a két gitáros maradt elől, illetve amikor a maszk elé álltak párban, akkor is a két gitárosé volt a lépcsősor teteje. Amúgy Johan Söderberg és Olavi Mikkonen tökéletesen kiegészítették egymást, nem éreztem azt, hogy csak az egyikük lenne felelős a szólókért, hiszen szinte felváltva játszották azokat.

A The Way Of Vikings alatt jöttek be először a viking harcosok, és egy rövid csatajelenetet adtak elő, rendesen odab*szva néhányat a fából készült pajzsokra. Épp a fotósárokból kecmeregtünk ki – az addigra már telt házassá duzzadt tömegen keresztül –, amikor azt hallottam, hogy nagyot szólnak a pajzsok. A harcosok aztán néhány szám kihagyásával mindig előkerültek, de ezek után harci jelenetet nem adtak elő, elsősorban a vikingek fegyverarzenálját vonultatták fel.

Akiről kevés szó esik, az Jocke, akit a magas emelvény és a méretes dobcucc miatt szinte nem is láttam, így játékáról maximum annyit tudok mondani, hogy nagyon feszesen és pontosan pakolt a srácok alá.

A nyári koncerten két szám maradt meg nagyon az emlékezetemben: az egyik a buli közepe felé előadott Death In Fire, ami most is nagyon tetszett, még a hatalmas lángcsóvák nélkül is. Mikulás napjához híven többen is Mikulás-sapkában voltak jelen a koncerten, egyikőjük fel is dobta a színpadra, Johan pedig az egyik felkonf alatt egy rövid időre felpróbálta, majd visszadobta a közönségnek. A ráadás kezdetén a technikusok mindegyik gitáros elé mikrofont hoztak be, és a viking harcosok is a színpad elejére álltak, majd mindenki közös ivásba kezdett a magukkal hozott tülkökből. Persze Johannak akkora tülke volt, hogy a többiekét összerakva sem közelítették meg méretben. Miután felhörpintették a benne levő nedűt, belekezdtek a Raise Your Hornsba (mi másba), és a közönség soraiban is többen emelték a tülkeiket. A kiállásnál, az ooo-oozós résznél végre a hangszeres szekció is mikrofonhoz lépett, és a közönséggel együtt nyomták le a refrénig a közös éneklést.

Nem volt sok hátra, amikor a másik kedvencem következett, mégpedig a Guardians Of Asgaard, aminek iszonyat jó riffel kezdenek neki, a refrént pedig már együtt ordibáltam a zenekarral. A zárótételhez Johan behozott egy hatalmas kalapácsot, és ugyan robbanást nem okozott a földhöz csapása, rendesen lesújtott a súlyosnak tűnő szerkezettel, majd hanyag eleganciával kidobta a technikusoknak. A Twilight Of The Thunder God méltó lezárása volt a koncertnek.

Szerintem a jelenlegi európai mezőnyben a szűk elit mögött közvetlenül ők is ott tanyáznak, ezt pedig egy végtelenül profi, látványos, remekül kitalált és kivitelezett fényekkel megtámogatott produkcióval bizonyítottak az este folyamán. Szeretem, ha valami profin néz ki – és nem mellesleg, ha nem bántó a zene –, a koncert után pedig egy dologban biztos vagyok: új időpontok után kell néznem fesztiválokon a kaja beszerzését illetően, mert több Amon Amarth-buliról nem szeretnék lemaradni! Bízom benne, hogy mikor legközelebb jönnek, addigra olyan helyre lehet vinni a koncertet, ahol a fullos produkciót meg tudják mutatni.

Setlist:
The Pursuit Of Vikings / As Loke Falls / First Kill / The Way Of Vikings / At Dawn’s First Light / Cry Of The Black Birds / Deceiver Of The Gods / On A Sea Of Blood / Destroyer Of The Universe / Death In Fire / One Thousand Burning Arrows / Father Of The Wolf / Runes To My Memory / War Of The Gods /// Raise Your Horns / Guardians Of Asgaard / Twilight Of The Thunder God

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a Hammer Concerts-nek!
További képek ITT