A jobbra fésült Graham Bonnet – Bryan Adams, Budapest Aréna, 2016.10.09.

írta CsiGabiGa | 2016.10.22.

Bryan Adamst mindenki ismeri, még az is, aki nem. Mert ha nem is hallgattad anno rongyossá a bakelitjeit, biztos láttad az MTV-ben a Can't Stop This Thing We Started hangszergyilkos videóját, vagy hallottad a rádióban (mert a mai napig játsszák) a Summer Of '69 elcsépelt (de mennyire hatásos) riffjeit. Ha voltál a pároddal moziban romantikázni, az (Everything I Do) I Do It For Youra potyogott a könnye a Robin Hood-film alatt, és ha esetleg a gyermekedet vitted a Szilaj vetítésére, őt is függővé tetted: az újszülött kiscsikó születésekor felcsendülő Here I Am egy életre megragadt a hallójárataiban.

Divat cinkelni Bryan Adamst, hogy túl popos és slágeres, amiben van igazság, de nem csak ilyen dalai voltak. Játszott ő egész jó rockdalokat is! És az a helyzet, hogy a cinkelők kedvenceinek nagy részével ellentétben még mindig meg tud tölteni egy arénát. Ha nem is volt olyan tömegnyomor, mint az AC/DC-n, azért megtelt a küzdőtér (is). A csúcsidőszakán persze már ő is túl van, az 1983 és 1998 közötti 15 évet már nem tudja felülmúlni, de legalább elmondhatjuk, hogy ő azon sztárok közé tartozott, akik még a csúcson eljöttek hozzánk. 1992 nyarán kedvenc feleségemmel (aki akkor még csak gyűrűs menyasszony státuszban volt) együtt hallgattuk a Summer Of '69-t a Népstadion füvén. Az már csak az én külön bónuszom volt, hogy az előzenekar akkor az Extreme volt. 24 év elteltével már „csak” egy Budapest Arénát töltött meg, de azt rendesen. És előzenekar ezúttal nem volt. Az előadás ennek ellenére csúszott, a meghirdetett este 8 órás kezdéssel szemben 20:20-kor elevenedett meg a háttérfalon a 'Get Up' borítója, és ezzel kezdetét vette a show.

Kisfiús sármját sajnos az egyre sűrűsödő ráncok elnyomták, a pólós, bőrdzsekis lázadóból fehéringes, fekete zakós előadóművész lett, egyedül a farmernadrág maradt a régi. Kicsit olyan volt most, mint egy jobbra fésült frizurájú Graham Bonnet. Az új lemez Jeff Lynne produceri közreműködésének „hála” nagyon ELO-hangzású lett, de már az első nótánál levettem, hogy élőben egyáltalán nem követik ezt a vonalat. A lemezborító mozgóképpé alakult, és a Do What Ya Gotta Do-val máris bizonyította, hogy az új anyag mennyire energikus. Egy darabig megállás nélkül váltogatta a vadonatúj dalokat a régi slágerekkel, a beköszönő konferanszra is csak a Run To You után került sor. Aztán egyszer csak átszakadt a gát, és ránk zúdult egy 'Reckless'-lavina: a Heaven - Kids Wanna Rock - It's Only Love hármas alatt elszabadult a hangulat. Az egy szál akusztikus gitárral elkezdett Heaven első perce össznépi karaoke volt, tízezer ember énekelt Bryan helyett, kicsit féltem, hogy olyan lesz, mint a Judas Priest Breakin' The Law-ja a Szigeten, ahol gyakorlatilag Halford 3 perces szünetet tartott a közönség felé tartott mikrofonállvánnyal a kezében. Szerencsére itt nem ez történt.

Keith Scott gitáros és Mickey Curry dobos a kezdetek óta együtt vannak Bryannel, egy időben még trióban is nyomták (megmondom őszintén, az a korszak nem tetszett, örültem, hogy visszatértek az ötfős felálláshoz), Gary Breit billentyűs és Norm Fisher basszer „csak” 2002, a „re-kvintettizálódás” óta része a csapatnak. Egyik sem egy halhatatlan zseni, mint Ritchie Blackmore vagy Cozy Powell, de hallhatóan jól képzett és megbízható társak évtizedek óta. Így aztán nem is voltak hangszeres szólók, öncélú magamutogatások, Keith Scott-tól is csupán egy rövid közönséghergelő gitár intrót hallhattunk a Kids Wanna Rock előtt. És megérkezett az első kétkulacsos (pontosabban két poharas) furakodó. A This Time után újabb rövid konferansz, melynek során Bryan magyar tudását is gyarapította: „Hogy is mondják magyarul, hogy Shake your ass?” Majd a bekiabálások alapján beleüvöltötte a mikrofonba: „Riszáld a feneked!” És belecsaptak egy rokiba az új lemezről. A Summer Of '69 eleje megint karaoke-verzióban ment, amire még rá is segítettek a feliratos videóval. Újabb kétkulacsos... Esküszöm, a következőt elgáncsolom!

Az akusztikus blokkban az első dal, a Here I Am zongora - gitár kettőse az előző ’Bare Bones’ turné emlékét hozta vissza néhány perc erejéig, sőt, a When You're Gone alatt Bryan teljesen egyedül maradt a színpadon, de a Robin Hood-dal alatt aztán lassan visszaszállingóztak a többiek, és a második strófától már teljes zenekarral ment. Itt kell megjegyeznem, hogy a koncert nem volt túl hangos, viszont minden tökéletesen szólt az első pillanattól kezdve. Sajnálatos, hogy ezt ki kell emelnem, mert olyan ritka élmény manapság. Az If Ya Wanna Be Bad - Ya Gotta Be Good egy Bryantől ritka blues, mely alatt a kivetítőn végig az egyik széksorok közt táncoló lányt mutatta a kamera, aki a produkció végén kapott is egy ajándékcsomagot a szereplésért az énekes segítőitől. A Somebodyra egyedi klipet készített a stáb, a Bryannek elküldött rajongói fotókra vetítették rá az élőképet, így a kis képek a nagy egész pixeleivé váltak a háttérfalon. Az I'll Always Be Right There-t mindössze 18 húron, két akusztikus gitáron játszották (Keith Scott varázsolta elő 12-húrosát). A Please Forgive Me alatt jöttem rá, hogy ezen az estén még az egymás után felcsendülő balladák sem zavarnak, melyek máskor megtörik a koncert lendületét, de azért jól esett egy kis ritmusváltás a végére. A Cuts Like A Knife a középső nananázás ellenére is jelentős váltásnak bizonyult, az '18 til I Die' két dala pedig igen huszáros befejezése volt a 105 perces főműsornak. Más összesen nem játszik ennyit, de ránk várt még egy félórás ráadás!

A folytatásban még egy új dalt hallottunk – a hatodikat a 'Get Up' lemezről –, és aztán jött a partihangulat az előző album, a 'Tracks Of My Years' jegyében. Az Eddie Cochran-klasszikust én a UFO-tól ismertem meg, de feldolgozta a Led Zeppelintől a Sex Pistolson át szinte mindenki. És bár csak a 2014-es lemez japán bónusznótájaként jelent meg, már az 1992-es koncerten is játszotta a Népstadionban. Az Elvis-sláger All Shook Upra pedig nyugodtan ráragaszthatjuk a címkét: „Ami a 'Tracks Of My Years'-ről lemaradt!” Meglepetésre az előző fellépéseken nem játszott Room Service is előkerült, majd a zenekar elköszönt, s Bryan ismét egyedül maradt akusztikus gitárjával. A She Knows Me a 'Tracks' kakukktojás-dala, az egyetlen saját szerzemény a lemezen, talán épp ezért személyes kedvence az énekesnek. A Straight From The Heart szívhez szóló előadása után az All For Love dallamaival búcsúzott a maratoni hosszúságú, 135 perces és 30 dalos műsor végén. A záró nóta alatt több száz, vagy talán több ezer modernkori „öngyújtó”, azaz telefon-lámpás lengedezett a közönség kezében.

Mivel az éjjel-nappali kisbolt (közismertebb nevén Tesco) parkolójában tettem le a kocsit, hosszú séta várt rám a szemerkélő esőben. De nem számított. Ahogy egyre fogytak az emberek körülöttem, úgy fütyörésztem egyre bátrabban az All For Love dallamát, mely befészkelte magát az agyamba erre az éjszakára. Nem véletlen: Bryan Adams a zseniális dallamok nagymestere. Most is kitett magáért, állítólag ő is nagyon élvezte („The best show I've ever done in Budapest”), és a koncert alatt én is rájöttem, hogy ha az új dalokat nem az ELO-függönyön át hallgatom, akkor az új évezred legjobb Bryan Adams-albumával van dolgom.

Setlist:

Do What Ya Gotta Do / Can't Stop This Thing We Started / Don't Even Try / Run To You / Go Down Rockin' / Heaven / Kids Wanna Rock / It's Only Love / This Time / You Belong To Me / Summer Of '69 / Here I Am / When You're Gone / (Everything I Do) I Do It For You / If Ya Wanna Be Bad - Ya Gotta Be Good / Back To You / We Did It All / Somebody / I'll Always Be Right There / Please Forgive Me / Cuts Like A Knife / 18 til I Die / The Only Thing That Looks Good On Me Is You /// Brand New Day / C'mon Everybody / All Shook Up / Room Service / She Knows Me / Straight From The Heart / All For Love


Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Hajni
Köszönet a Live Nationnek!