Jazz és blues a kastélyban: The Nova Jazz and Blues Nights Festival – Eisenstadt, Esterházy kastély, 2016.07.08.

írta Hard Rock Magazin | 2016.07.21.

Az idén új helyszínre költözött két nívós fesztivál is, amiket az elmúlt években Wiesenben rendezett meg a Barracuda Music.  A helyszínváltás oka, hogy az ottani tulajdonos egyoldalúan felmondta a további együttműködést a szervezőkkel, és egy másik programszervező céggel kötött idénre megállapodást. Ezért a Barracuda nyári programjai egy részét átvitte Bécsbe és egyéb helyszínekre.  Szerencsére Burgenland festői vidékéhez ragaszkodtak, és Eisenstadt városában az Esterházy kastély zöld parkjában meg is találták az ideális helyszínt a szabadtéri fesztiválok lebonyolításához.

 

 

Július 8-án pénteken a déli óráktól el is kezdett benépesülni a kastélypark füves domboldala és a nyári rendezvényekre épített mobil VIP lelátója, mégpedig a The Nova Jazz and Blues Nights 2016 fesztiválra érkező közönséggel.  Az időjárás is kegyeibe fogadta a szervezőket, mert napos, de nem túl forró idő volt aznap. Nagyon impozáns látvány volt a kastély hátsó, oszlopos terasza alá felépített hatalmas színpad. A vendéglátó egységek és a környezetben elrejtett higiéniai blokkok elhelyezése is profi szervezésről tanúskodik.  A park egyik oldalán a fák árnyékában pedig függőágyak várták a zene szerelmeseit. A domboldalra felkapaszkodó füves rétet egy patak szeli ketté, de az sem volt gond, mert hidakat építettek az átkeléshez.

Délután negyed háromkor aztán elkezdődött a program. Elsőként egy fiatal amerikai piszkos funk/jazz/blues zenekar, a Con Brio csapott a húrok közé, szó szerint. A San Franciscó-i banda 2009-ben alakult és a név kötelez alapon, igen energikus zenéket nyomnak.  A banda motorja a 2013-as újjáalakulás követően a karizmatikus énekes, Ziek McCanter, akit mintha Michael Jackson és James Brown keverékéből gyúrtak volna össze.  Kiváló hang- és mozgásadottságokkal, valamint nagy energiával rendelkező fickó. Egy igazi időutazó, olyan volt, mintha a ’60-as évek végéről toppant volna elő a színpadra.

A koncerten bemutatott legújabb albumuk, a ’Paradise’ anyaga is az ő egyik látomásán, álmán alapszik, amiben a már meghalt háborús veterán apjától kapott meghívást egy látogatásra, a Paradicsomba. A lemez egy nagy utazás az élet és halál között, beleszőve a szerelmet, szenvedélyt, küzdelmet, a kiszolgáltatottságot, a feketék elleni rendőri brutalitást, örömöt, bánatot és a szabadság vágyat.

Valami ilyesmit mondott Mc Canter a zenekar küldetéséről: „We don’t want to walk, we don’t want to drive. We want to fly. We want to levitate.” [Nem sétálni és vezetni akarunk, hanem repülni és lebegni. – szerk.] A zenét hallgatva azt gondolom, ezt bizonyítják is, nem véletlenül választotta őket a Pop Matters 2015 legjobb élő zenét játszó fiatal zenekarának. Egytől egyig virtuóz hangszeres tudással megáldott fickók, akik egy remek producer, Mario Caldato Jr. irányításával meg fogják hódítani a világ zeneértő közönségét.

Rövid átszerelést követően pedig már a Stereo MC’s dallamai hívogatták a gyülekező, söröző, napozgató rajongókat. Kérdezhetnénk, hogy mit keres egy jazz/blues fesztiválon a hip-hop és elektronikus tánczenében nyomuló brit zenekar. Valószínűleg a kétkedőknek a választ maguk a zenészek adták meg, mert régi motorosok ők, ahogy a közönség nagy része is az 40-50-es korosztályból került ki.

A nyolcvanas évek közepén Londonban alakult zenei formáció meghatározó figurái a DJ/ Producer 'The Head' – Nick Hallam, valamint az énekes 'Rob B' – Robert Charles Birch és a kiváló dobos, ütőhangszeres 'Owen If' – Ian Frederick Rossiter. Ők hárman kiegészülve vokalistákkal, az elektronikus zene igényesebb ágát művelik, bizonyítják a műfajok közötti átjárhatóságot, a dalok szövegvilága sem csöpög a sziruptól. Nagy a hálójuk a zene óceánján és bátran merítenek a jazz, a blues és a rock világából is szerzeményeikhez. Talán ezért is koncerteztek, zenéltek sikeresen többek között a U2, Peter Gabriel,  Happy Mondays és Lenny Kravitz társaságában. Több zenei díj nyertesei.

Az élő produkciókat pedig nagyon komolyan veszik, remek ritmushangszerekkel és kitűnő torkú énekesnőkkel kiegészülve. Az énekes, Rob B egy fáradhatatlan örökmozgó, a tűző nap ellenére keresztül-kasul cikázta a számok alatt a színpadot. A talán leghíresebb dalra a 92’-es Connectedre – ami az áttörést is meghozta a zenekarnak – már a fűben heverészők is elkezdtek mocorogni.  A közönség aktívabb magja pedig nagyon jót riszált az énekes lányok farmozgásait követve. Vidám kis műsor volt ebben a kellemes környezetben, főleg a régebbi szerzemények újragondolt változataival. Méltán szerepelnek már 25 éve a nagyobb fesztiválok programjában.

Setlist:

Fade Away / Black Gold / Everything / Pressure / Connected / Lost in Music / On 33/ Tell Me Why / Elevate / Step It Up // Running / Creation

Kis átszerelés és a közönség itatása után következett a nagyszínpadon az általam legjobban várt előadó és zenekara. A basszusgitár húrjai közé a New York-i születésű Marcus Miller csapott, a szemből sütő nap ellenére fekete kalapban. Ő az, aki Miles Davis basszuskísérőjeként került be a jazz világába. Játékára nagy hatással volt a legendás Jaco Pastorius, az általa elterjesztett pengetési technikát fejlesztette tovább. Sok világsztárral dolgozott együtt különböző formációkban, de közben saját stílust is teremtett. Mostanában főleg a fúziós jazz és funky hatások érződnek szerzeményein.

A Fender-basszuson kívül több hangszeren is megtanult játszani, mint például a klarinét, a szaxofon, a zongora és a gitár, valamint zenei producerként is aktív. Saját zenekarát fiatal tehetséges jazz zenészekből válogatja össze. Nagyon jó volt látni, hogy mennyire szerényen instruálta koncert közben a társakat.

Öröm lehet egy ilyen mentalitású emberrel együtt dolgozni. Kétszeres Grammy-díjas, Edison-életmű és Victoires du jazz-kitüntetett, 2013-tól UNESCO Béke-nagykövet, 2015-től kezd el új zenei elképzeléseken dolgozni és visszatérni a világ koncertpódiumaira. Nagyon élt a színpad a zenétől, na és ezek a fiatal figurák nagyon értették a mester kiszolgálását. Időnként nagyzenekaros hangzást varázsolt a fülünkbe ez az öt hangszeres virtuóz (basszus, billentyű, dob, szaxofon, trombita).

18 óra után belépett a fesztivál másik helyszíne, a Haydn-szalon, a kastély koncertterme. Impozáns belmagasságú festett falakkal, stukkókkal.  A kastély hátsó teraszán gyülekezett a Mardi Grass BB fúvósokból és ütősből álló zenekara, majd hozzákezdtek a közönség beinvitálásához a parkból. Már a délelőtt folyamán is népszerűsítették a fesztivált a kastély főbejárata előtti téren, nem kis hangulatot teremtve a járókelők, turisták között. Egy német zenekar az osztrákoknál egy magyar kastély udvarán New Orleans-i zenével riogatja a jónépet.

Persze már beépültek ebbe az eredetileg amerikai fúvós zenébe az európai, dél-balkáni dallamok is. Mikor már elég sokan bementek a szalonba, a banda is bevonult és nagy vonatozásba kezdett a közönség között. Sok fény nem volt és időnként a vidám traktusok hírtelen átváltottak valami szürreális kicsit Twin Peaks-es hangulatúra, hogy aztán ismét előtörjenek az energiák, a jókedv és a mámor. A színpadra vonuló zenekar a sejtelmes fényekben még inkább úgy nézett ki, mintha valami David Lynch-filmből lépett volna ki. Nekem főleg a tubás úriember játéka és színpadi jelenléte tetszett. Persze ebben a zenekarban is mindenki nagyon jól bánik a hangszerével.

Kicsit fájó szívvel hagytam ott a bulit, de a nagyszínpadon meg már javában énekelt az est másik Grammy-díjasa, a 44 éves Gregory Porter Kaliforniából. Első benyomásra a téli füles sapkában inkább valami rappernek tűnik, de a füleimet elérő hangzás az helyre tette a dolgokat bennem. Tényleg kellemes tónusú bariton hangja van, és a szerzemények is igényesen komponáltak. A zenészei pedig igazán jópofák és képzettek. A zongorista, Chip Crawford és a szaxofonos, Tivon Pennicott finom kiállásokkal színesítették a műsort.

A sapkaviseletről azt mondta, hogy voltak valamilyen műtétek a bőrén, és először azt takarta el vele, mára viszont már hozzátartozik az arculathoz. Nagyon jól felépített műsor volt, hagyott teret a hangszeresek csillogásához is. A dobos, Emanuel Harrold és a nagybőgős, Jahmal Nichols is nagyon jó figura volt, ki-ki a maga egyedi kalapjában, és nagyszerűen adták az alapritmusokat a nótákhoz. A zárószámban pedig Chip felállva zongorázott, hatalmas örömzenével zárva a fellépésüket. Méltán szólt a vastaps.

Ismét vissza a Haydn-szalonba, ahol a színpadot most mély bíborrá festették a fénytechnikusok. Nagyon finom blues hallatszott egy számomra kicsit szokatlan felállású triótól. Az emelvényen egy igazi jazz/blues ikon pengette a gitárt, mégpedig Dél-Karolina szülötte, James Blood Ulmer a James Blood Ulmer Trio Odyssey Trio névadó vezetőjeként.

A mester immár 76 éves, de a színpadon ez nem igazán volt érezhető. A doboknál Warren Benbow adta a ritmust, a csipkét pedig Charles Burnham hegedűjátéka tette hozzá a dalokhoz. 1983 óta játszik ebben a felállásban a zenekar. Már a kezdetekkor is a kísérletezés vezérelte őket. Zenéjükkel képeket varázsolnak a szemünk elé a Mississippi-deltavidékéről, annyira átjön az életérzés, amit fiatalként a vérébe szívhatott a főnök.

Komoly életpálya az övé, a kezdetekben Pennsylvania és Ohio környékén penget különböző zenekarokban jellegzetes jazz gitárján. Első rögzített improvizációi Hank Marr orgonista lemezén hallgathatók meg, amit 64’-ben vettek fel. 1971-ben New Yorkba költözik és Art Blakey, Joe Henderson, Paul Bley, Rashied Ali és Larry Young társaságában zenélget. Abban az időben csatlakozott Ornette Coleman szaxofonoshoz és komolyabban belekóstolt a free jazz világába, ekkor készültek az első villanygitáros felvételei. Gyorsan el is terjedt a hír zenei berkekben, hogy a legeredetibb gitáros Hendrix óta. Később közösen vezeti David Murray társaságában a Music Revelation Ensemble zenekart, dolgozott John Zornnal, valamint a Phalanx kvartettben is vezető szerepben tündökölt. Szerinte a gitárhangzást és a gitártechnikát meg kellene újítani, mégpedig azzal, hogy nem igazodna a zongorához a hangolás. Szeret kísérletezni, magabiztosan lépi át a műfaji határokat. Készít lemezeket például a Living Colour gitárosával, Vernon Reiddel is. Ezen az estén is átfogó képet kaptunk a zenei sokoldalúságáról jazzgitáron és fuvolán, a free jazztől a blueson át a keményebb zenékig. Jó partner volt ebben a hegedűs Burnham, aki szintén sokoldalú a műfajokat tekintve.

Külön érdekesség, hogy koncerteken az elektromos gitároknál használt wah-pedált is előszeretettel beveti a még különlegesebb hangzásért. Virtuóz játékát több tengerentúli filmzenében és lemezen hallhatjuk, számos neves előadó formációjában megfordult már ő is. A dobos sem akárki, kiváló stúdiózenész, közreműködött például Whitney Houston, Nina Simone, Phyllis Hyman és Weldon Irvine Jr. lemezein. Január elején a The New “K” Project formációval lépett fel Lengyelországban.

Kicsit bajban voltam megint, mert közben meg a kinti helyszínen már a szintén legendává vált Sixto Rodriguez és kísérőzenekara bűvölte a közönséget. Talán kevésbé ismert a név? Az ő története nagyon különleges. Valójában az, hogy élőben láthattam, annak köszönhető, hogy egy svéd dokumentarista saját erőből készítette el a Searching for Sugar Man című életrajzi filmet Sixtóról, ami aztán 2013-ban Oscart is kapott.

Sajnos a fiatal rendező 2014-ben öngyilkos lett, a világ viszont megismert egy szívszorító történetet és egy remek autodidakta zenészt, akinek a zsigereiben van a blues életérzés. Ott ült előttem a háttámlás bárszéken madárijesztős kalapban, szikáran és elgyötört testtel, de ami belőle áradt a zene által, az nagyon igaznak tűnt, és sajnos ma is aktuális.

A története röviden: A hatvanas évek legvégén két producer az egyik detroiti bárban felfigyelt egy zenészre, megfogták őket a szívhez szóló dalai, profetikus szövegei. Készítettek vele két albumot, és biztosak voltak benne, hogy óriási karriert fog befutni. A lemezek megbuktak és a zenész eltűnt a homályban, a pletykák színpadi öngyilkosságról szóltak. A zenéje azonban eljutott a fajüldöző Dél-Afrikába, ahol két évtized alatt Rodriguez ikonná vált. Az afrikai sikerekről persze Sixto mit sem tudott. Két dél-afrikai rajongója elhatározta, hogy utána jár, mi történt vele. Amikor kiderül, hogy életben van, koncertezni hívták Fokvárosba az akkor 56 éves detroiti munkásembert. A nagy sikerű teltházas koncertek után hősünk ott folytatta, ahonnét eljött, vagyis a gyárban egészen nyugdíjazásáig fizikai munkásként dolgozott.

Zenei pályafutása 70 évesen a filmsikereit követően indult el a világban, 2013-ban a Monterux-i Jazz Fesztivál nyitó fellépője. Hazájában és a világban is kezdik elismerni előadóként, csak sajnos mára már a 40 év kemény fizikai munka következtében nincs túl jó állapotban. A koncerteken többnyire ülve kényszerül előadni dalait, valamint a fel- és lejövetelhez is kísérőre van szüksége. Az estét nagyjából kitöltötte a két megjelent lemez és a ki nem adott dalokból válogatott csokor. Kicsit azt éreztem, hogy főműsorban madárijesztős kalapban és bárszéken ülve munkás éveit, küzdelmeit zenélte el, aztán az utolsó harmadban előkerült egy új kalap egy friss dal kíséretében, valamint egy blues örökzöld, ami talán jelképezheti az új életét is. Visszatalált a zenéhez, nem is akárhogyan. Remélem lesz még alkalmam élőben látni. A filmet meg ajánlom minden zenerajongónak.

Még ki sem keveredtem a Sugar Man hatása alól, máris elkezdett beszippantani egy másik kitűnő előadó. A Haydn-terem gyönyörű falai között egy három oktáv hangterjedelemben éneklő, külsőleg is bűbájos énekesnő vonzotta a tekinteteket. A norvég származású Rebekka Bakken ült a zongoránál és dalolt, mesélt és dalolt. Nagyon természetes, közvetlen személyiség, úgy társalgott koncert közben a közönséggel, mintha a sarki fűszeresnél találkoztunk volna a reggeli bevásárlásnál. Nagyon emberi volt az egész este folyamán, művészi allűröktől teljesen mentes.

Abszolút nem érezte problémának, ha nem jól kezdett el egy számot, elnézést kért a közönségtől és a zenekartól, majd újrakezdte. Örült annak, hogy az adottságaival, hangjával örömet tud szerezni a publikumnak, de érzékeltette, hogy nem gép és nem a show az ő világa. Amikor az ásványvíz nem volt elég a torok nedvesen tartásához, kiszólt, hogy szerezzen már valaki egy pohár jó bort a folyatáshoz. Hol németül, hol angolul, hol pedig a kettő keverékén beszélgetett a rajongókkal. Tulajdonképpen már otthon érezhette magát ebben a közegben.

Aki látta már élőben a művésznőt, az nehezen hiszi, hogy már 1970-ben megszületett Oslóban. Fiatalként ott élt a város közelében egy kis faluban, hegedülni és zongorázni tanult, majd később már kezdő funk-, blues- és rockzenekarokban énekelt. 1995-ben megszakította filozófiai és közgazdasági tanulmányait és New Yorkba költözött zenét tanulni. Ekkoriban kezdett szerepet kapni az életében a jazzmuzsika és a német vonal. A ’90-es évek végén ismerkedett meg az osztrák jazzgitárossal, Wolfgang Muthspiellellel, akivel két közös albumot készítettek. 2001-ben a ’Daily Mirror’, 2002-ben pedig a ’Beloved’ jelent meg, aminek hatására elkezdett szélesebb körben ismerté válni a jazzrajongók táborában. 2003-ban összebarátkozik Julia Hülsmann német zongoristával és elkészítik a ’Scattering Poems’ című lemezt, melyen E.E. Cummings amerikai költő verseit dolgozzák fel.

Ebben az évben elhagyja New Yorkot és Bécsbe költözik, majd megjelenteti első saját lemezét ’The Art Of How To Fall’ címmel, két évvel később pedig az ’Is That You?’ CD-t. Zeneszerzői és szövegírói kvalitását Bob Dylan, Tom Waits és Joni Mitchell nagyságához kezdik hasonlítani. Nekem az ércesebb blues daloknál még a Janis Joplin is beugrott, meg a libabőr, de az nagyon. Harmadik önálló lemeze 2006-ban jött ki ’I Keep My Cool’ címmel. A hagyományos europop simogató, némileg klasszikus harmóniáihoz szinte észrevehetetlenül vegyíti a funky, a blues, a swing, a folk és számos más tradíció elemeit.  A ’Morning Hours’ is folytatta a kitaposott utat 2009-ben, aztán következet kis visszafordulás a múlt emlékeihez, a 2011-ben kiadott ’September’ albumon. Ennek a lemeznek édesapja elvesztése kapcsán felmerült érzései adják az alapját. Valószínűleg emiatt került fel egy fiatalkori kedvencének, az Alphaville-nek a Forever Young feldolgozása és még egy Bruce Springsteen szerzemény, a The Wrestler. Ezután egy érdekes projektbe fog a német közszolgálati rádió zenekarával, a HR Bigbanddel. Kemény, kitartó munkával és sok kísérletezéssel lemezre vettek 18 Tom Waits-dalt. Na, ezt meg miért és hogyan? Végül is anyai ágon Tom Waits is norvég származású, tehát földik valamennyire. A végeredményt meghallgatva azt mondom, hogy jól tette Jörg-Achim Keller, hogy maximálisan bízott Rebekka Bakkenben és megcsinálták ezt a lemezt. Sőt, az adaptációk nagyzenekar nélkül is működnek, ezt hallattuk saját fülünkkel a koncerten. Megérdemelt vastaps. Valószínűleg a Bécsi zenebarátok sajnálják, hogy mostanában már egy svédországi lovastanyára jár haza és ismét amerikai producer vezetésével készíti új dalait.

Setlist:

Time (Waits) / Bad as me (Waits) / September (Bakken) / Things you leave behind (Bakken) / Whole lot of Angels (Bakken) / Korset vil jeg aldri svike (Bakken/trad) / Just the righ bullets  (Waits) / Little drop of poison  (Waits) / Mina´s Dream (Bakken) / Powder room collapse (Bakken) /// Love is everything (Bakken) / Der Schnee Draussen schmilzt (Hirsch)

Szép zárása lett volna az estének, de kint még elkaptam a francia St Germaint és afrikai muzsikusokból verbuvált zenekarát. Polgári nevén Ludovic Navarre már beírta a St Germain nevet a pop és jazz évkönyveibe.  A platinalemezes művész 1995 és 2000 között megjelent 3 lemeze (’Boulevard’, ’From Detroit to St Germain’, ’Tourist’) meghatározó volt az elmúlt két évtized elektronikus zenéjében, elismert alakja lett a nu jazz, acid jazz színtérnek, a „French touch" úttörője és az intelligens, érzéki és eredeti Deep house megteremtőjeként tartják számon.  A 2000-es évek elején azonban kicsit eltűnt. Tavaly ősszel tért vissza egy új lemezzel ’St Germain’ címmel, amit 6 évig készített saját stúdiójában, valamint elkezdte a lemezbemutató turnét is 7 afrikai zenész kíséretében.

Tökéletesen és finoman keveri az autentikus gyökereket a modern hatásokkal. Zenéje egy komplex keverék, mely tükrözi a blues, a jazz és a fekete zene iránti szeretetét, szerzeményeiben a hipnotikus elektronikus effektek harmonikusan összefonódnak a különböző ének és népzenei mintákkal. Persze a koncerten bevetették a már befutott slágereket is újrahangszerelt változatban, így hallható volt az Alabama Blues és a Rose Rouge is.  Nehezen engedte el a közönség ezeket a különleges hangszereket megszólaltató fickókat.

Igazán jó, másnapba nyúló programot hoztak össze a szervezők a jazz és blues rajongóknak. Jó kis zeneantropológia volt ez a fél nap, láthattuk és hallhattuk, hogy a két alapműfaj hogyan él tovább a modernebb elektronikus világban. Ahogy láttam, sokan kombinált jeggyel voltak a bulin, ők akár el is dőlhettek volna a fűben reggelig, mert déltől a keményebb zene vette át a terepet a Lovely Days Festival keretében.  Az viszont már egy másik történet.

Szerző: Dini
Képek: Dominik Schallauer, Dini
Köszönet a Barracuda Musicnak!

Legutóbbi hozzászólások