Májusi eső közönséget ér!: Circle II Circle, Depresszió, Lord Volture, Desert – Barba Negra Music Club, 2016.05.14.

írta savafan | 2016.05.23.

Azt senki sem gondolta volna, hogy a május közepi rendezvényeket a hideg és szélsőséges időjárás miatt a szabadtéri helyszínről fedett helyre kell majd vinni. A nap folyamán szinte óránként változott a buli beosztása és kezdési időpontja; a Trackben két koncert is lett volna egy időben, de a szervezők az időjárási előrejelzések miatt a biztonság kedvéért már a nap folyamán kerestek egy másik helyszínt.

Szerencsére a Barba Negrában elmaradt egy rendezvény, így a Pesten található egyetlen szabad helyszínen került megrendezésre a két koncert. A beszámoló gerincét adó Circle II Circle-buli kezdési időpontja folyamatosan változott, egy dolog azonban nem: akinek bármelyik rendezvényre jegye volt, az megnézhette a másikat is, így a Depresszió koncertje után nem ürítették ki a termet. Ez több, mint szimpatikus húzás volt a két szervező részéről és azt gondolom, hogy az amerikai banda profitált belőle a legtöbbet.

Emlékeim szerint utoljára akkor láttam a Depressziót, amikor még csak négyen voltak, és alig voltak túl 1–2 albumon. Persze tudtam, hogy azóta gyarapodott a tagság, és hogy ők is megpróbálkoztak azzal, hogy kijussanak az Eurovízióra, de koncertjükön nem voltam. Most eljött ez a pillanat is, ha már a sors így alakította a koncertprogramot. A közel háromnegyedházat produkáló közönség minden harmadik tagján valamilyen „depis” ruhaneműt láttam, így elmondhatjuk, hogy a keménymag szépen felduzzadt az évek folyamán, és a merch terén is igen jól prosperál a zenekar.

Óriási őrjöngés volt a koncert alatt, wall of deathek tarkították a műsort, és meg kellett állapítanom, hogy a régi lemezek anyagai olyan szinten rögzültek az emlékezetembe, hogy ennyi év után is velük tudtam énekelni a klasszikus sorokat. És néha azon kaptam magam, hogy jár a lábam és bólogatok. Véleményem szerint jót tett a bandának a szintis-effektes ember bevétele, könnyen énekelhető, ugrálós, dallamos nóták kerültek ki a zenekar kezei közül. Kellemes meglepetés volt a koncert, szerintem nem fogok bő tíz évet várni az újabb találkozóra.

A táncparkett picit kiürült a Circle II Circle kezdésére, de sokkal többen voltunk, mint az várható volt. Az átszerelés iszonyatosan elhúzódott, a tervezett negyed 12-es kezdéshez képest háromnegyed után léptek a deszkára az Urak. Az esemény Facebook-oldalán 100 alatti érdeklődő volt, de az összevonásnak köszönhetően közel 3–400 ember is maradt a magyarok után. És mennyire jól tették! Egy nagyon élvezetes bulit láthattak, és bízom benne, hogy pár olyan ember is felfigyelt a zenekarra, akik azért maradtak, mert ha már volt a jegyük a Depire, akkor minek álltak vagy csatangoltak volna kint a hidegben, amikor a melegben zenét is hallgathattak.

A program gerincét az új lemez tételei alkották, de a többiről is csipegettek, bár azt sajnáltam, hogy minél régebbi volt egy lemez, annál kevesebbet játszottak róla. Nálam a ’Watching in Silence’ album közvetlenül ott van a Savatage-életmű mögött – talán nem véletlen, akkor még Chris Caffery és Jon Oliva is belefolyt a munkába. A turné talán legnagyobb színpadát kellően belakták, nem volt olyan érzésem, hogy nem tudnak mit kezdeni a rendelkezésre álló térrel, mondjuk a többévnyi együttzenélés már meghozta a megfelelő rutint. Érdekes kontraszt volt a színpad két oldala, már ami a gitárosokat illeti: míg Bill Hudson látványosan, nagy mozdulatokkal és pózokkal játszott, Christian Wentz picit visszafogottabb volt. Bill játékának jót tett az elmúlt év pörgése, a tavalyi wackenes koncerten már színpadon állt a TSO-val, de az nem egyszeri történet volt, a téli turnét is végigjátszotta az egyik csapatban. Amúgy nem ügyetlen a srác, bár a ráadásban előadott egyik Savatage-szám elején a bevezetőben mellényúlt, nem az eredetit kaptuk. Viszont a sok koncertezésnek egy hátránya volt számára: nem juthatott le kellő mennyiségben az edzőtermekbe, a tavalyi kipattintott kinézett egy picit megereszkedett (ha-ha).

A frontember nagy haverja, a másik legrégebbi tag, Mitch Stewart bőgős sem a visszafogottságáról híres. Talán a legtöbbet ő mozogta a bulin, és folyamatosan vágta a grimaszokat, ezzel is hergelve a közönséget. Amit a csodatorok Zak is kellően feltüzelt, a Circle zenéjében azért bőven vannak olyan instrumentális részek, ahol az énekesnek van ideje a közönséggel foglalkozni. És foglalkozott is, amint kikerült a kezéből a mikrofon, már jött is előre a színpad szélére egy kis tapsra vagy üvöltésre buzdítani a közönséget, így szinte pillanatok alatt nagyon jó hangulat alakult ki. Persze olyan számokkal, mint például a Heal You, lehet is, nekem nagy kedvencem a dal; arra nem számítottam, hogy a koncert egyik csúcspontja ilyen hamar eljön. Pláne úgy, hogy nem sokra rá érkezett is a debütalbum címadó tétele, nálam a ráadás kivételével ez a blokk okozta a legnagyobb katarzist.

Aki még nagyon pozitív csalódás volt, az Henning Wanner billentyűs, aki azért elég sok helyen megfordult már, de úgy tűnik, hogy itt otthonra lelt. Azon kívül, hogy szinte végig vokálozott a bulin, a folyamatos vigyort sem lehetett letörölni az arcáról. Biztos támaszt adott Zaknek, és így a vokálokban gazdagabb tételek is kellően szépen és erőteljesen szóltak. Persze Zaknek nincs szüksége efféle támogatásra, ennek a stílusnak talán az egyik legjobb, ha nem a legjobb torka az övé, nálam legalábbis etalon, amit tud. És emellett kellően őrült fazon is a színpadon, olyan grimaszokat vágott le buli közben, mint akinek elgurultak a gyógyszerei, és gyermeki élvezettel keresi őket a színpadon, miközben élvezi, hogy azt csinál a közönséggel, amit akar. Mi pedig vevők voltunk rá!

A buli után sikerült pár szót váltanom vele és a barátnőjével, aki a merches lány szerepét kapta a turnén, és azon poénkodtunk, hogy mivel a hölgy több hangszeren is játszik, ha kimondja a boldogító igent, akkor Zak „megjutalmazza” majd egy kis szólóval a következő lemezen. Akár még hegedűs tételek vagy dallamok is felkerülhetnek rá, de csak ha már megvolt a jeles esemény (ha-ha).

Azt tudtuk előre, hogy a ráadásra hagyják a Savatage-feldolgozásokat, sajnos a turné vége felé haladva egyre kevesebb tétel maradt meg, így nekünk a kezdeti négyből már csak kettő jutott. A Turns to Me kezdetekor azért nem kicsit lettem libabőrös, a kezdő billentyűs rész alatt rendesen kirázott a hideg, ez a zaklatott, lassú-gyors részekből álló tétel tökéletes ráadás volt. Ha pedig van dal, ami szinte egybeforrt Zakkel, akkor az az Edge of Thorns, és természetesen nem is maradhatott ki a műsorból, hiszen mi mással is lehetett volna lezárni egy közel tökéletes bulit. Annak azért örülök, hogy amikor a zenekar leállt, hogy a kultikus sort a capella adjuk elő, akkor nem vallottunk szégyent, mindenki torkaszakadtából üvöltötte az ismert részt.

Akivel beszéltem a buli után, mindenki egyöntetűen azt mondta, hogy ez egy k..va jó buli volt, és teljes mértékben osztom ezt a véleményt; egy normális világban az ilyen minőségi zenéknek és előadásoknak – mert a dalokon kívül ennyire jól is kell prezentálni azokat – sokkal több nézőt kellene vonzania.

Setlist:

Victim of the Night / All That Remains / Soul Breaker / Heal You / Live as One / Watching is Silence / Untold Dreams / Ghost of the Devil / Diamond Blade / Revelations / Somewhere / Epiphany // Turns to Me / Edge of Thorns

A program megvariálásának az lett a következménye, hogy a külföldi előzenekarok kevesebb időt kaptak, mint az tervezve volt, amit bevallom, nem is bánok. Ha valaki klasszikus zenekarok dalait szeretné hallani, akkor menjen el egy tribute fesztiválra, vagy egy Lord Volture-bulira. A hollandok minden száma felismerhető volt, az volt az érzésem, hogy bizonyos részek konkrétan ki voltak emelve az eredeti előadók számaiból, csak picit áthangszerelték őket. Olyan előadók „nyújtottak” segítő kezet, mint a Maiden, a Judas Priest, vagy az Accept. David Marcelis énekes mind stílusban, mind manírban próbált is nyúlni ezen bandák énekeseitől, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Pár szám után a büfét választottuk.

Olyan borzalmasan szóló koncertet pedig még nem hallottam, mint amilyen az estet záró Deserté volt. A kuriózumnak számító izraeli banda koncertje – bár a tagok nevei alapján inkább oroszoknak gondoltam volna őket – mégis élvezhető és hangulatos volt, de persze nem a hangzásnak köszönhetően. Ahol álltunk, szinte csak a basszgitár recsegő-röfögő hangját hallottuk, meg néha egy kis dobot. Semmi többet, pedig láthatóan nagyon odatették magukat, csak ezt éppen hallani nem lehetett.

A bulit az dobta fel, hogy a zenekarnak ez volt a turné utolsó állomása, és a Circle II Circle legénysége már a második szám környékén megjelent a közönség soraiban, ami addigra már alaposan megcsappant (mégiscsak hajnali 1 után jártunk), és olyan rajongást nyomtak le, mintha a világ legnagyobb Desert-fanjait láttuk volna. Folyamatosan fotózták és kamerázták a zenekart a telefonjaikkal, közben ugráltak, headbangeltek, majd a buli közepe felé felszaladtak a színpadra, és a kezükben lévő piákkal feltöltötték a tagokat is. Az énekes, Alexei Raymar nem győzte megköszönni a rajongást és a turnéra való meginvitálást, és látszott rajta, hogy ezt tök komolyan is gondolja.

Az időjárásnak köszönhetően rosszul indult a nap, de a szervezők ügyességének köszönhetően végül remekül sikerült az este, pláne ha abból indulunk ki, hogy aki korán megvette a jegyét Halász Feriék bulijára, az relatíve kis ráfordítással láthatott egy egész jó Depresszió-, és egy közel tökéletes Circle II Circle-koncertet. A magyar zenekarok közönsége nem emelkedett meg ugrásszerűen az összevonásnak köszönhetően, viszont az amcsik az előzetes várakozásokhoz képest többszörösre duzzadt közönségnek játszhattak.

Szöveg és képek: Savafan
Köszönet a Hammer Concertsnek!