Nincs új a felhő alatt: Amorphis, Textures – Barba Negra Music Club, 2016.04.05.

írta Hard Rock Magazin | 2016.04.17.

Cikket írni az Amorphis egy-egy fellépéséről (illetve lassan bármiféle tevékenységéről)… nos hát ez az utóbbi időben igen komoly kihívások elé állítja az embert. Legalábbis ha mondandóját üres frázisok helyett valami tartalomfélével szeretné megtölteni.

Mert amit ez a zenekar az ’Eclipse’ óta csinál, az csak egy fokkal izgalmasabb mondjuk egy olyan filmnél, amelynek főszereplője Lajos, a tehénpásztor, életének középpontjában azzal a fő konfliktussal, hogy a falu bal vagy jobb végében álló kocsmában igya-e meg a napi betevő kétcentes plusz nagyfröccs kombót. Gyorsan hangsúlyoznám: a kiszámíthatósággal van a gond, nem a minőséggel. Fennállásuk alatt ugyanis egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy kidolgozatlan, átgondolatlan, hanyagul összecsapott fércművet adtak volna ki a kezük közül; viszont az is tény, hogy egy hajszálnyit sem mozdultak ki a Tomi Joutsen érkezésekor belőtt keretek közül. És hát irtó kényelmetlen asszisztálni ehhez az állóvízszerűséghez egy olyan zenekar esetében, melynek munkássága – és ez itt a lényeg – egykor a folyamatos kísérletezésről szólt. Elég csak végignézni, hogy milyen utat jártak be a ’The Karelian Isthmus’ halálmetáljától a ’Tales From The Thousand Lakes’ és az ’Elegy’ stílusteremtő fémfolkján át a zenekar higgadtabb, érettebb, hipermelankolikus korszakáig (’Tuonela’, ’Am Universum’).

Még mielőtt elszabadulna a kommentpokol, két dolgot feltétlenül hozzá kell tennem: egyfelől azt, hogy ez is csak egy vélemény, egy a sok közül – történetesen egy olyan emberé, aki lassan két évtizede követi Esa Holopainenék pályáját, és ebből a távlatból, a változások folyamatszerűségében ítéli meg a zenekar teljesítményét. A másik pedig az, hogy lemezei közül legalább kettő ott szerepel az örök favoritjaim között, másik kettő pedig alig csúszott le a listáról; és hogy végképp ne lehessen valamiféle zsigeri, „régen minden jobb volt” indíttatású rosszindulattal vádolni: ez utóbbiak egyike már a Joutsen-érában született. Szó sincs magyarázkodásról, csupán a nézőpont tisztázásának érdekében volt erre szükség. És nyilvánvaló, hogy ez a nézőpont köszönőviszonyban sincs azokéval, akiknek mondjuk az ’Eclipse’-hez, a ’Skyforger’-hez vagy a ’The Beginning Of Times’-hoz kapcsolódik az első (és legmeghatározóbb) Amorphis-élménye.

Koncertfronton azért jobb valamelyest a helyzet, de csak azért, mert az élő előadás pillanat/eseményszerűségében a kreativitás kérdése lényegében másodlagos, másrészt pedig valahol még akkor is egyedi és megismételhetetlen, ha történetesen pont ugyanazon forgatókönyv szerint zajlik le újra és újra és újra és újra. Vagyis ott a helyszínen simán jól szórakozhat az ember, hiszen a kiszámíthatóság ebben az esetben inkább csak zavaró, mint dühítő. Maximum már nem fog maradandó élményt nyújtani, noha elvben épp ez különböztetné meg az átlagos koncertet az emlékezetestől. Hogy ez a mostani nyakig merült az előbbiben, az igazából ilyen előzmények után már meg sem lepett. Folyt. köv. (Bazsa)

Mondhatjuk, hogy mi sem áll távolabb az Amorphis stílusától, mint a modern metalos, urambocsá’ metalcore-os Textures szerepeltetése előzenekarként, ám a dolog úgy sült el, hogy ezen este a „kiscsikók” bizony felfalták a királyt. Lehet velem egyet nem érteni, de a hollandus srácok egy közel tökéletes produkciót nyújtottak – míg a finn főszereplők „csak” a kötelezőt hozták igencsak enervált hangzással. Egy null az ifjoncok javára…

A Textures azonnal maga mellé állított. Nem volt nehéz dolguk, hisz alapvetően kedvelem ezt a fajta komplex, progos metalféleséget, ám mindez édeskevés lett volna, ha a bolygók együttállása sem kedvez nekik. Márpedig kedvezett: a bivalybaszó hangzás lenyúzta a húst az arcunkról (Amorphisék ennél sokkalta gyatrább – értsd: koszosabb és halkabb – keverést kaptak sajnos), no és hát ezek legények olyan bulit kanyarítottak, hogy élvezet volt nézni. És hallgatni. Jómagam különösen Stef Broks dobos káprázatos mutatványaitól részegültem meg, de nagyon, ez az ember olyan szinte emészthetetlenül komplex, mégis precíz témákat ütött, hogy egyszerűen belezsibbadt a szemem. A Textures dalai régóta jóval túlmutatnak a sztenderd metalcore-on, s noha djentes, breakdownos ütemek ugyan gyakorta felütik rusnya fejüket, szerzeményeik azonban megannyi finomságot, aprólékosan kidolgozott részletet rejtenek (az a hosszasan kifejtett, trip-jellegű, post-rockos elszállás kurvára zseniális volt!), s mindezeknek hála a színtér egyik legizgalmasabb formációjává váltak az idők során.

Nem beszélve Daniel de Jongh énekesről, aki mind a hörgést-acsarkodást, mind pedig a tisztán szárnyaló énektémákat tekintve kimagasló teljesítményt nyújtott. A Robb Flynn kistesó frontembernek sem utolsó, vezényelt is rendületlenül; érdekes volt, hogy a közönség eleinte mennyire nem vette a lapot (naná, a jobbára finn folk metalra szakosodott füleknek idegenül csenghetett a Textures név), nagyjából negyedóra elteltével viszont szép lassan rádöbbent mindenki, milyen elementáris erő és kvalitás lakozik ezekben a fiúkban. Jó volt látni, ahogy megnyerik a közönséget maguknak; a műsoruk derekára már azok is előrenyomakodtak, akik addig csak a bárpultot támasztották unott arccal egy kisüsti társaságában. Kár, hogy „A Slágerüket”, a Reaching Home-ot nem játszották, de ez legyen a legnagyobb bajom, a hangversenyük frenetikus volt, és pont. Mondom, szerintem ellopták a show-t az Amorphis elől. Így hát bármikor újra meglesném őket – remélhetőleg már majd főbandaként. (Mike)

Na most innentől vagyok marha nagy bajban, mert itt már érdemben is kellene már mondani valamit magáról a koncertről. Csakhogy a világon semmi olyan nem jut eszembe, amit ne írtunk volna már le itt, itt, emitt, meg még számtalanszor. Már előzetesen is tökéletesen be lehetett lőni, hogy milyen forgatókönyv szerint zajlik majd le az egész. És valóban, kizárólag azon variáltak, amin – lemezbemutató turné lévén – muszáj volt: a setlisten. De persze ezt is szigorúan a megszokott szisztéma szerint: legyen benne 5–6 új (és főként azok, amelyeket már a Nightwish előtt is hallhattunk), 2–3 régi (de persze a rendszeresen játszottak közül), és a szokásos koncertfavoritok (szigorúan a Joutsen-korszakból), mindezt nagyjából 90 percbe sűrítve.

És micsoda váratlan fordulat, a program kb. 90%-ban megegyezett azzal, amit otthon a fejemben összeraktam. Oké, a Drowned Maidre nem mertem volna fogadást kötni, arra pedig végképp nem, hogy még ha csak vokalistaként is, de Tomi Koivusaari is hallatja majd benne a hangját. Ez azért elég nagy királyság volt, hiszen a dalt eredetileg feléneklő gitáros régen szögre akasztotta már a mikrofont. Apró szépséghiba, hogy hörgéséből alig-alig lehetett kivenni valamit. De jópofa volt, ez kétségtelen.

Ezt leszámítva tényleg pontosan ugyanúgy történt, mint ahogy az elmúlt isten tudja hány alkalommal. A hangszeres részleg a szokásos precizitással és visszafogottsággal pakolta az alapokat és a harmóniákat a hajszárítójába éneklő/bömbölő Tomi Joutsen alá. A vizuálos stáb viszont most nagyon komolyan odatette magát (és ez igaz a Textures bulijára is): a fények tökéletesen reagáltak a zene tempó/dinamika/hangulatváltásaira, aminek meg is lett a maga rendkívül esztétikus végeredménye. A hangzással kapcsolatban már korántsem vagyok ennyire lelkes, de komoly gond azért itt sem volt: kicsit halk, kicsit kásás, de bőven vállalható volt a sound, bár a főéneket azért megtolhatták volna még egy kicsit. Már csak azért is, mert egyéni teljesítmények/képességek terén Joutsen a zenekar aduásza. A tiszta hangszíne is nagyon karakteres, de igazából a hörgése az, ami egészen rendkívüli. Valami olyan erőhöz tudnám hasonlítani, ami a föld legmélyéről tör a felszínre, azzal a feltett szándékkal, hogy mindent elsodorjon, ami az útjába kerül. Ezzel a hanggal én kilóra bekajálok bármit.

És végeredményben – izgalommentesség ide vagy oda – a buli mégiscsak eladta magát. Mert lehet, hogy minden egyes mozzanata ismerős volt már, és ez így, jó pár nappal az események után baromi dühítő, a produkció ott és akkor maximálisan be tudott rántani. Hetvenkettedszer is. Ugyanis amíg ellenállhatatlanul erős az az atmoszféra, amit ezek a zenészek és ezek a dalok megteremtenek, amíg a My Kantele vagy a Hopeless Days még mindig katarzisközeli állapotba tud juttatni, és amíg képtelen vagyok halálra unni a House Of Sleepet vagy a The Smoke-ot, addig úgy tűnik, hogy a dolog működik.

Kérdezhetnéd, hogy ha egyszer jó volt a koncert, akkor meg mire fel az állandó szurkálódás… Nos az, hogy a szórakozásnak is megvannak a különböző minőségei, az alkalmi, arra az egy estére szólótól az életünk végéig elkísérőig – csak hogy a két végletet említsem. Az Amorphis pedig ma már csak az előbbire képes, ami azt jelenti, hogy bár a helyszínen marha jól éreztem magam, két hét múlva valószínűleg arra sem fogok emlékezni, hogy egyáltalán ott voltam.

Setlist:

Under The Red Cloud / Sacrifice / Bad Blood / Sky Is Mine / The Wanderer / On Rich And Poor / Drowned Maid / Dark Path / The Four Wise Ones / Silent Waters / My Kantele / Hopeless Days / House Of Sleep /// Death Of A King / Silver Bride / The Smoke

Szerző: Bazsa, Mike
Képek: TT
Köszönet a Concertónak!
További képek ITT