Nekem a GNR-t játsszátok!: Slash – Papp László Budapest Sportaréna, 2015.11.18.

írta Adamwarlock | 2015.11.22.

Óriási dolog, ha egy ikon ellátogat hozzánk. Slash pedig testi-lelki megtestesítője a nagybetűs rocksztárnak. A Guns N' Roses exgitárosa képes valósággal az ujja köré csavarni a közönséget, ráadásul még szólóban is meg tud tölteni egy Arénát. Viszont mindig adva van a kérdés: ez magának Slashnek szól, vagy annak az időnek, amit abban a bizonyos együttesben eltöltött?

Nos, a színpad előrébb volt húzva, tehát kevesebb ember is elég volt a teltházhoz. Így is azt mondom, hogy hatalmas tömeg várta Slasht, jóval nagyobb, mint amikor legutoljára meglátogatta a Sportarénát. A színpadkép nem szolgált jószerivel semmi különlegessel, amit én kifejezetten kultiváltam: úgy az igazi a hoppáré, ha maga a zenekar tud olyan atmoszférát teremteni, ami belakja a teret. Nem árulok el túl nagy titkot: Slashnek és csapatának ez sikerült.

A pódiumon csak hangszerek, mikrofonállványok és erősítők voltak (köztük a főszereplő igen impozáns signature ampjai), a felszerelések mögött egy kifeszített, feliratos ponyvával. Puritán, de ennyi éppen elég volt, hiszen a banda tagjai olyan stílusosan és flegma eleganciával adták elő az igencsak bőséges setlistet, mintha csak az ezredik koncertjük lett volna egy füstös kis pubban, nem pedig az Aréna óriási színpadán. Az egész csapatból áradt a dög és a tömény rock ’n' roll, emellett az is látszódott rajtuk, hogy óriási kedvvel játszanak. Kivéve talán egy tagot... Slasht.

Ugyanis a szerda esti buli első néhány dala úgy ment le, hogy a főnökön az örömzene és az energia helyett egykedvűséget és unalmat láttam. Mintha csak testben lett volna jelen a színpadon. Még a gitárjának a hangereje sem volt rendesen feltekerve. A Double Talkin’ Jive – ami nekem nagy meglepetés volt, általában ehelyett a Mr. Brownstone szokott szólni – után azonban Slash végre életre kelt, és innentől már a kezében lévő száraz fa is tisztességgel szólt. Lehet, hogy hoztak neki közben egy kávét, vagy nem tudom, de a buli ettől a ponttól minőségileg rendkívüli módon megugrott. Hatalmas parti kerekedett, ami a zenekaron is egyértelműen meglátszott. Hálás közönség voltunk, még egy dicséretet is bezsebeltünk – miszerint mi voltunk a turné leghevesebb publikuma (mondjuk lehet, hogy ezt minden állomáson elmondják) – a kiváló ovációkért.

Namost, Miles Kennedy... én 100%-ig még mindig nem tudok vele megbarátkozni. Kiváló énekes, ez tény, az meg az én egyéni problémám, hogy sokszor a sipító hangja zavar, de nem is ez a valódi gondom vele. Valahogy nekem a figura mesterkélt, és hiányzik belőle az az ösztönösség, ami az igazi rocksztárok sajátja. Az én ízlésem szerint ehhez sokkal közelebb jár Todd Kerns basszer/vokalista, akinek szintúgy kiváló hangja van. Két dalt is énekelt, és valahogy más volt így ránézni az együttesre. Egy szupercsapatból hirtelen átvedlettek egy kemény, dzsunga dirty rock bandává, akik a klubokban szabályosan kirúgják a ház oldalát. A Doctor Alibi és a Welcome to the Jungle állatul szólalt meg így, Todd baromira felpörgette a bulit és a közönséget.

A 20 nótából hetet Slash a GNR-os időszakának áldozott. Nos, hadd mondjam el, hogy gitárhősünk kiadhatja a világ legjobb lemezeit, a közönség úgyis leginkább a régi bandájának a dalaira lesz kíváncsi. Mérhető volt a különbség az ováció mértékében. A Dissident közben a söröspulthoz vezető utat keresők az utána következő Rocket Queenre már szabályszerűen őrjöngtek. Slash mindent megtesz, és kiváló saját albumokat tett le az asztalra, de egy olyan múltú csapat esetében, mint a Guns, lehetetlen kilépni a múlt árnyékából. Azért tegyük hozzá, hogy a nézősereg inkább tisztában volt a saját dalokkal, mint más post-anyabanda produkciók esetében, mint ahogy például az Anastasiát is végigénekeltek, ezért cseppet sem mondható Slashre, hogy a múltjából élne.

Összességében egy hatalmas házibuli kerekedett ki a dologból, a zenekar lazasága és jó hangulata miatt a színpad és a nézőtér teljesen eggyé vált. Ez pedig 2015-ben óriási dolog. Egyre kevesebb igazán nagy rocksztár van a piacon, éppen ezért Slash büszke lehet magára, hogy gitáros létére egy teltházas Aréna-bulit le tud nyomni. Mind a saját dalai, mind a GNR-klassikusok működnek a The Conspirators előadásában, akik valóban úgy tudják előadni még a záró Paradise Cityt is, mintha a saját nótájuk volna. És a lényeg a dologban, hogy ezt el is hiszed nekik.

Slash meg… ő a világ leglazább gitárosa, akiről azonnal látszik, hogy erre született. Azonban bennem még a hatalmas ováció dacára is felmerül a kérdés, hogy képes-e valaki ma arra, hogy rocksztár legyen? Mert Slash, született Saul Hudson bezsebelhette ezen az estén a közönség ovációját, azonban aki nem látja, hogy minden taps valahol a kilencvenes évek szupercsapatának szól, az vak. Persze, hogy szeretjük, tiszteljük Slash szólómunkásságát, de tegye mindenki a szívére a kezét: ismer olyan rockcsapatot, ami legalább ilyen jól tolja? És most nem a gitárosi mivoltára gondolok, mert Slash ebben valóban egy utánozhatatlan ikon, de önmagában a hard rock műfajban évente több száz lemez jön ki, aminek jó része igen erős nívót képvisel. Igen, Slash egy élő-lélegző isten, azonban nem tartana itt a Guns nélkül. Még egyszer: látványos volt a különbség a saját dalok és a GNR-nóták fogadtatása között. Ez pedig nem véletlen. Nem is hiába csiripelik a keselyűk az Axllel való újbóli összeborulást. Én kiválóan éreztem magam, mert majdnem az összes dalt szövegszerűen ismertem, viszont ezzel én szerda este kisebbségben voltam.

Setlist:

You’re A Lie / Nightrain / Avalon / Standing In The Sun / Back from Cali / Wicked Stone / Double Talkin' Jive / You Could Be Mine / Doctor Alibi / Welcome To The Jungle / Beneath The Savage Sun/ Starlight / The Dissident / Rocket Queen / Bent To Fly / World On Fire / Anastasia / Sweet Child O' Mine / Slither /// Paradise City

Szerző: Adamwarlock
Képek: T T
Köszönet a Live Nationnek!