Hangóceán viharában: Shining, Caligula’s Horse, Jack Dalton – A38, 2015.11.06.

írta RemedyLane666 | 2015.11.16.

Egy rendkívül fárasztó pénteki napon voltam túl, mikor is a kapunyitás előtt bő 20 perccel hamarabb odaevett a fene a Petőfi Híd budai hídfőjéhez. Egy olyan furcsa érzés kerített hatalmába, mely folyamatosan azt sugallta, valami nem lesz rendben a koncert körül.

Ezen érzéseimet próbáltam elhessegetni, és inkább gondolataimban felelevenítettem a norvég jazzcore zenekar tavaszi, Devin Townsenddel közös fellépését, ugyanis az igen mély benyomást tett rám és az ott jelenlévőkre (itt jegyezném meg, hogy azon turné további állomásain a Periphery és a Shining helyet cserélt…).

Amíg a kapunál vidáman elbeszélgettem a szervezőkkel, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki konferál a hajó gyomrában, pedig még rengeteg idő volt a kezdésig. Gondoltam én. Ugyanis a norvég Jack Dalton metalcore-os muzsikája szinte pillanatokon belül fel is csendült a világot jelentő deszkákon. Ezúton jelezném a szervezőknek, hogy az egy igen könnyen elillanó információ, ha egy a koncertre látogatási szándékkal érdeklődő Facebook-felhasználó hozzászólásához írják le az aznapi pontos menetrendet… Ez például nemcsak rám nézve kellemetlen, de az ifjú norvég zenekarnak is rendkívül rosszul eshetett, ugyanis a csaposokkal együtt tizenketten voltunk a nézőtéren.

Látszólag ez különösebben nem rázta meg a csapatot, az előzenekar szerepében tetszelegni, mint mindenki tudja, rendkívül hálátlan feladat. Lendületes muzsikájukat csak néhány érdekes ritmus szabta „progresszívvé”, ám ettől sajnos a srácok muzsikája még nem taglózott le. Már a 2010-es bemutatkozó lemezük sem győzött meg maradéktalanul, bár az idén megjelent ’Past Swallows Love’ valamivel előremutatóbb (itt jegyezném meg, hogy új anyaguk produceri munkáit egyébként az esti főzenekar vezére, Jorgen Munkeby végezte). A dalok kifogásolhatósága mellett azért meg kell említenem, hogy a csapat tagjai egytől egyig profin kezelték hangszereiket, egyéni teljesítmény szempontjából a legkiemelkedőbb a dobos, Bjarne L. Olafsen volt. Játéka rendkívül energikus, pontos és mutatós minden tekintetben; ha van igazság a földön, akkor erről a fiatalemberről még hallani fogunk.

Ausztrália progresszív vonalon is rendkívül erős. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ők szabadították a világra pl. a Voyagert vagy épp a Karnivoolt. A Caligula’s Horse legénysége szintén hozza az előbb említett zenekarok által képviselt minőséget. Muzsikájukban keveredik a djent, a Tool-féle progresszív rock és a Dream Theater jellegzetes hangszerelési miliője.

’Bloom’ címmel október közepén jelentkeztek új lemezzel, és e korong adta műsoruk gerincét is. Szerencsére ekkorra már kezdett gyűlni a tömeg a koncertteremben, bár nagyon érződött a közönségen, hogy nincsenek tisztában az ausztrálok munkásságával. Jim Grey énekes átkötő szövegeiben próbálta ugyan tüzelni kicsit a társaságot, ám hamar feladta, és inkább némi gúnyos humorral csapta nekünk a szöveget („Ugye várjátok már a Shining koncertjét? No, arra még várhattok, mert még van öt dalunk…”).

Ugyan korábbi lemezeiket nem ismertem annyira, csak a ’Bloom’-mal volt szerencsém alaposabban megbarátkozni, és legnagyobb meglepetésemre tökéletesen működtek élőben a dalok. Feltétlenül meg kell említenem, hogy a billentyűs témák pazarul lettek összerakva az élő szetthez, remekül segítették az egyébként igen nehéz énektémákat, közben pedig tökéletesen simultak a zenéhez. Tanítanivaló! A csapat szívét-lelkét kitette a színpadon, és ezért igen szép tapsorkán közepette adhatták át a terepet az est főzenekarának.

Setlist:

Bloom / Marigold / The City Has No Empathy (Your Sentimental Lie) / All Is Quiet by the Wall / Firelight / Vanishing Rites (Tread Softly Little One) / Daughter of the Mountain / Dark Hair Down

Ahogy a bevezetőben is említettem, már a tavaszi fellépés óta nagyon vártam, hogy újra láthassam a norvég avantgarde-progresszív-blackjazz-fjordcore Shining produkcióját. A tömeget elnézve márciusi alakításuk nem csak engem győzött meg, ugyanis igen szép számmal összegyűltünk erre az eseményre (ami annak fényében volt egy picit furcsa, hogy a srácok testvérzenekara, a Leprous 2013-as fellépésén igen óvatos létszámban tette tiszteletét a nagyérdemű…). Ugyan nem ment zökkenőmentesen az átszerelés, sőt már egy picit az ingerküszöbünkön kívülre esett a sok állítgatás, de a közel tökéletes hangzás végül kárpótolt bennünket.

Október végén látott napvilágot az ’International Blackjazz Society’ című új nagylemezük, a soundcheck alatt lehetőségünk nyílt jól szemügyre venni a csapat igen mutatós vinyl-, digipack CD- és pólókészletét. Ugyan az új lemez inkább indusztriális, mintsem jazzes, azért az alap zeneszerzési formák itt sem változtak. Szerencsésnek mondhatom magunkat, ugyanis egy igen izmos best of műsort kaptunk Jorgenéktől. Előző alkotásuk, a ’One One One’ is kellően erős volt, indításnak az I Won’t Forget / The One Inside kettőse harapta le a fejünket. Aztán következett némi fejszámolás a ’BlackJazz’ lemezről: 1, 3, 7, 5, 1, 3, 7, 5, 1, 3, 7, 5 – érkezett az egyik leghíresebb daluk, nevezetesen a videoklipes Fisheye.

Miután sikerült feldolgoznunk a töménytelen mennyiségű hangot, gyakorlatilag pihenés nélkül tértek vissza a narancssárga borítós „1,1,1” lemezhez, méghozzá a My Dying Drive-val. A jó húszpercnyi fülmosást ezután az új lemez legfogósabb, egyben a zenekar történetének leglíraibb dala követte a House of Control személyében. Innentől pedig teljes extázisban tombolta végig mindenki a norvégok buliját, ringattuk is a hajót rendesen a vikingek alatt.

Nehéz szavakba önteni, hogy milyen emberpróbáló is az a munkamennyiség, amelyet Jorgen Munkeby a zenekar irányítása mellett a nyakába vett (dalszerzés, szövegírás, gitározás, éneklés, szaxofonozás). Egy igen erős karaktert ismerhettünk meg személyében. Színpadi teljesítményére szavunk nem lehet, ahogy ez elmondható a csapat többi tagjáról is, pedig vannak új arcok a bandában, mégis sikerült elkapniuk e muzsika hőfokát, és a betanulásukhoz/előadásukhoz szükséges profizmust és alázatot. Az est szaxofonkirálya Facebook-oldalán meg is osztott néhány videót, melyeket pár rövid mondattal úgy egészített ki, hogy imádja Budapestet, és több mint nagyszerű közönségük voltunk.

Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy Shiningéknak igen szépszámú törzsközönségre sikerült szert tenniük itt nálunk. Remélhetőleg hamarosan visszatérnek, és ha ez így lesz, úgy bízom benne, hogy mindezt a Leprous társaságában teszik majd meg! Akik pedig nem ismerik a zenekart, vagy csak nem tudtak eljönni erre a nagyszerű estére, azoknak ajánlom a csapat ’Live Blackjazz’ DVD-jét, ahol betekinthetnek ebbe a viharos hangóceánba.

Setlist:

I Won't Forget / The One Inside / Fisheye / My Dying Drive / House Of Control / HEALTER SKELTER / The Last Stand / Last Day / Thousand Eyes / Burn It All / Need /The Madness And The Damage Done

Szerző: RemedyLane666
Köszönet az A38-nak!