Őszi progresszí­v "rockéjegyenlőség": Spock's Beard, Special Providence, Synaesthesia - A38, 2015.09.21.

írta Bigfoot | 2015.10.02.

Hosszú este volt, és ha már így esett, a végével akarom kezdeni.

Klasszikus progresszív rock 2015-ben… Igen, akadnak ilyen bandák, bár ezzel a műfajjal már nem töltenek meg stadionokat, mint anno a hetvenes években például az Emerson, Lake & Palmer, de azért néhány százfős termekben, színházakban eljátszogatnak, mert egy szűk, de műértő réteg kíváncsi rájuk. Ilyen csapat a Los Angeles-i Spock’s Beard is, akik nemcsak új albumot készítettek, hanem ezzel a sorozattal ünneplik első lemezük megjelenésének huszadik évfordulóját.

A Spock’s Beard koncertjén kívül más is történt ezen az estén, kezdetnek egy kis hazai ízt kóstolgattunk. Negyven percet kapott a Special Providence, hogy instrumentális jazz-rock zenéjüket bemutassák a nagyérdeműnek, ha már annyit játszanak külföldön. A közelmúltban egy fontos személyi változás is történt házuk táján, csatlakozott hozzájuk a kortárs magyar jazz talán legnagyobb tehetségű billentyűs játékosa, Kaltenecker Zsolt, akinek kreativitásától sokat várnak.

Energikus, rockzenei ritmizálást nem nélkülöző virtuóz zenéjük megérdemelten nagy sikert aratott. Adott egy rendkívül erős ritmusszekció – Markó Ádám dobos és Fehérvári Attila óramű pontossággal játszották a nem négynegyedben íródott témákat –, ehhez jött a billentyűs szekció és a gitár szólóprodukciói. Promóciós koncertnek is betudhattuk ezt a bulit, hiszen nem olyan régen jelent meg a négyes negyedik stúdiólemeze, az ’Essence of Change’, a buli középpontjában főleg ez az album állt. Ilyen erős kezdés után arra gondoltam, a Spock’s Beardnek fel kell kötni az alsóneműt. Jó érzés volt, hogy kis hazánk is büszkélkedhet ilyen színvonalú bandákkal. Biztos vagyok benne, nem fogjuk őket hallani a kereskedelmi rádiók zenei fekáliájában.

Lelkesedésem alaposan lelohadt, mert egy olyan háromnegyed óra következett, amit nagyon szívesen kihagytam volna ezen az estén. Lehet, műveletlen vagyok, de ezt a Synaesthesia nevet viselő angol ötöst ott hallottam először. Bár több helyen olvastam a progresszív rock elnevezést zenéjükre, melyben volt némi tudatosság, azonban trendi, néha popba ívelő, konvencionális, Petőfi Rádió-kompatibilis produkciójuk messze-messze elmarad attól, amit progresszívnek hívnak. A zenekar megjelenése is inkább egy csapat gimnazistára emlékeztetett, akik a délutáni közös örömzenélésért jöttek össze a háromórás kollégiumi tanulószoba után – és a zene is olyan volt. Igazán kár volt betenni a Special Providence és a Spock’s Beard közé.

Az átszereléskor először megjelent Alan Morse, Ryo Okumoto, Dave Meros, később Jimmy Keagan is, majd serény munkába kezdtek. Bizony, még a főattrakció előtt voltunk, ők maguk állítgatták az erősítőket, hangszereiket, a turnén mindössze egy road utazott velük, szükséges volt beszállni a technikai munkálatokba is. Aztán valamivel tíz előtt Ryo lecserélte baseballsapkáját egy kendőre, megjelent Ted Leonard, aki az utóbbi két lemezen tölti be a frontember szerepét, mert Neal Morse után a másik fő énekfelelős, Nick D’Virgilio dobos is elhagyta a zenekar kötelékeit. Egy új számmal, pontosan a nemrég megjelent új album, a ’The Oblivion Particle’ nyitószerzeményével indult a műsor, és még három nóta hangzott el a legfrissebb Spock’s Beard kínálatból. Nem vették nosztalgikusra a programot, mert két szerzeményt is eljátszottak a két évvel ezelőtti ’Brief Nocturnes And Dreamless Sleep’ opuszról. A Neal Morse-érára csak két szerzeménnyel emlékeztek, igaz, ebből egy huszonhárom percig tartott a ráadásban, az őskövület Water az első albumról.

Minden elismerést megérdemel a zenekar, hogy Neal Morse nélküli is továbbvitték a zászlót anélkül, hogy bármit is engedtek volna a zenei igényből, sőt, Nick D’Virgilio távozása sem állította földbe őket, pedig Morse után ő lett a hajtómotor. Személy szerint nekem az utóbbi két album olyan nagyon nem tetszik, de a zenekar változatlan energiával nyomja a klasszikus progresszív rockot, melybe a jazz mellett még hard rock elemek is beleférnek, a többszólamú vokál a Yest, az énekdallamok pedig egyértelműen a Genesist idézi.

Ami a produkciót illeti, nem csalódtunk bennük. Most is egy izgalmas, vibráló, hangszeres virtuozitásban gazdag koncertet kaptunk. Ryo Okumoto szereti a Hammondot, és ez alaposan rányomta a bélyegét a zenére. Az új fiú, Ted Leonard inkább énekelt, bár a gitár szinte mindig a kezében volt, Alan Morse vitte a szólók nagy részét speciális, pengetőt nélkülöző játékával. Jimmy Keagan elég erőteljesen püfölte a bőröket, de ez nem akadályozta meg abban, hogy rendkívül technikás dobolást mutasson be. Igaz, ezúttal a bőröknek nem jutott akkora szerep, mint amikor Nick D’Virgilio is itt játszott, abban az időben Jimmy és Nick dobkettőse az élő fellépések egyik csúcspontja volt.

Amúgy az ötösfogat majdnem szétrobbant a jókedvtől. Talán azért is, mert Ted a koncert másnapján töltötte be 44. életévét, így röpködtek a beszólások egymásnak, sőt, a zenei poénok is, és valahol itt (is) kell keresni a zenekar zsenialitását, mert csak a zenével is képesek voltak megnevettetni a nagyérdeműt. Tednek még az is belefért, hogy Ryo-t „lekínaizta”. Ha mondjuk valaki Bonot „lebrittezi”, nem tudom, milyen következmények jönnek...

Bár e klasszikus rockműfaj egyre kisebb helyekre szorul, azért még vagyunk egypáran a színpadon és a közönség közt is, akik esküsznek a műfajra. Amíg ilyen bandák léteznek, akik ennyire könnyedén rázzák ki magukból ezt a komoly zenei felkészültséget igénylő zenét, addig van jövője a műfajnak.

Setlist:

Tides of Time / On a Perfect Day / The Good Don't Last / Minion / A Better Way to Fly / Afterthoughts / To Be Free Again / Waiting for Me / The Water

Szerző: Bigfoot
Képek: Mahunka Balázs

Legutóbbi hozzászólások