Sebastian Bachtól az Asphalt Horsemenig - Interjú Szőke Gáborral, a The Joystix énekes-gitárosával

írta Tomka | 2015.09.17.

Szerveztek már koncertet Kory Clarke-nak, játszottak Sebastian Bach és a Backyard Babies előtt, szeptember 25-én pedig a southern rockos Asphalt Horsemennel indulnak közös hazai turnéra. Idén jelent meg új nagylemezük, a ’Punchline’ is, úgyhogy volt apropó kikérdezni Szöszöt, azaz Szőke Gábor gitáros-énekest a punk ’n’ roll banda ügyeiről.

HRM: Idén jött ki az új lemezetek, a ’Punchline’. Miért hagytatok hat évet az előző lemezetek, az ’And Joystix For All’ és eközött?

Szőke Gábor: Több dolog is történt, ami miatt 6 évig tartott. A legfontosabb, hogy bár teljes lemez nem jelent meg ebben a 6 évben, két darab hatszámos EP-t (’So Low City’, ’Wasted’) viszont kihoztunk. A ’Wasted’ című EP-nk után volt egy kis olasz túránk, azt hiszem, 2011-ben, ahol azt éreztem, hogy egy kicsit elég volt, és a négytagú zenekarból hirtelen kéttagúvá alakítottam a csapatot, és tartottunk egy több mint egyéves szünetet. Ebben az időszakban basszusgitárosunkkal, Marton Zolival megcsináltuk az Acoustix nevű akusztikus örömzene projektet, ahol a névből adódóan is sejthető, többek között Joystix-dalokat nyomtunk akusztikusan. Később aztán csatlakozott ehhez a projekthez Big Daddy Laca, illetve Ganxsta Zolee is a Kartelből, akikkel a KGB zenekarban játszom együtt, így csináltunk meg jó pár koncertet. Aztán ez a dolog befulladt, és tavalyelőtt újra nekiálltunk a Joystixnak immáron újra trióban, Jimmivel a doboknál, mint a kezdetekkor.

HRM: Te szerezted a dalokat az új lemezre. Mennyire írod készre a számokat, és mennyire kerekednek ki azok, amikor a többiekkel játsszátok a próbateremben? Simán meg lehet írni egy ilyen punkos, rock and rollos ösztönzenét otthon, egyedül is?

Szöszö: Azt kell, hogy mondjam, hogy 95%-osan kész vannak a dalok, mikor átküldöm a többieknek. Amit hozzátesznek, az a saját hangszerükön a rájuk jellemző finomságok. Ez a Joystix zenekarnál a kezdetektől így van. Én úgy gondolom, a jelenlegi technikai lehetőségeknek köszönhetően mindenféle zenét meg lehet írni otthon egyedül, teljesen mindegy, hogy rock and rollos ösztönzenéről beszélünk, vagy progresszív rockról. Ha van valaki, aki több hangszeren játszik, tudja, mit akar, történetesen énekelni is tud, és dalszerző, plusz van erre megfelelő infrastruktúra (gondolok itt egy házi stúdióra), semmi akadálya, hogy egy teljesen kész lemezanyagot akár egyedül is meg lehessen csinálni otthoni körülmények között.

HRM: Van egy jó kis blues szám a lemezen, a Dumb Man Blues. Mesélnél erről kicsit, hogyan született?

Szöszö: Nagyon szeretem a blues zenét, pontosan ezért mindig is érdekeltek a műfaj sajátosságai. Tavaly aztán lehetőségem lett, hogy vegyek egy rezonátor gitárt, azaz dobrót, amin elkezdtem megtanulni játszani. Bár szintén gitárról beszélünk, kicsit más a megközelítés, mások a hangolások, más a pengetési technika stb. Én már tizenéves koromban elkezdtem dalokat írni, mikor még csak pár akkordot ismertem. Manapság sincs ez máshogy, szóval leültem, és elkezdtem ezzel a témával szórakozni, aztán ráénekeltem, egy tipikus „a csajom lelécelt, és totál kibuktam” szöveget, és ez lett belőle. Igazából van egy blues projektem és oda szántam ezt a dalt, de a lemezírás közben voltunk, átküldtem a többieknek, és mondtam, hogy ha gondolják, ezzel is tudjuk színesíteni az anyagot. És mivel tetszett nekik, rátettük. (nevet)

HRM: Kik a kedvenc blues előadóid?

Szöszö: A blues zene a nyugati pop, rock, vagy akár hip-hop zene alapja, minden ott kezdődött, és bár vannak olyan zenészek, akik azt gondolják, hogy a blues egy hulla egyszerű, unalmas műfaj, aki kicsit is foglalkozott vele, tudja, hogy pont az ellenkezője igaz. Rengeteg kedvencem van, kezdve a delta előadóktól (Robert Johnson, Son House, Bukka White), a későbbi nagy öregeken át, mint Buddy Guy, Muddy Waters, Albert Collins, egészen a friss előadókig, mint Gary Clark Jr., Philip Sayce vagy Eric Sardinas.

HRM: Hogy áll most a blues projekted?

Szöszö: Bone Skinny néven fut, és sajnos jelenleg nem tudok vele foglalkozni. Pár dalt meghívott vendégekkel feltettem a Youtube-ra, meg is lehet őket hallgatni, de egy teljes lemezanyag még nem állt össze. Amint lesz egy kis szabadidőm, mindenképpen szeretnék egy teljes anyagot úgy 12-14 dallal. Nekem ez egy igazi örömzenés történet, tét nélkül, jelenleg csakis a saját szórakoztatásomra. Jó lenne egy zenekart is összerakni, ha elkészül az említett teljes anyag. Majd meglátjuk, minden elképzelhető.

HRM: Hogyan került a rapper KRS-One kezébe a ’Punchline’ CD-tek?

Szöszö: A francia kiadónk – aki egyébként ezeréves jó barátom is –, Dominique foglalkozik zenekarok, illetve előadók szállításával is, és telefonon beszéltünk más ügyben. Kérdeztem tőle, mi újság, és mondta, hogy épp egy elég híres hip-hop előadóval van úton, és mivel tudta, hogy bírom a műfajt, mondta, lehet, hogy ismerem. Kérdeztem, hogy ki ő, erre: KRS-One. Persze egyből mondtam, hogy „ne idegesíts már, a B.D.P.-s KRS-One?” Aztán már kaptam is egy képet, ahogy a CD-nket tartja a kezében. Egyébként később össze is futottam vele, átutaztak Magyarországon, és Székesfehérváron szálltak meg útközben, én pedig itt lakom. Kissé szürreális volt, ahogy ülök Fehérváron KRS-One-nal, és olyan előadókról dumálunk, mint Chuck D vagy Ice Cube. (nevet)

HRM: Sok francia kritika, sőt interjú is megjelent veletek a ’Punchline’ kapcsán. Jobban fogadjátok külföldön a zenéteket, mint itthon?

Szöszö: Elmondható, hogy mind itthon, mind külföldön nagyon jók a visszajelzések a cuccról. Franciaországban azért több talán kicsit a visszhang, mivel a kiadónk francia, lehet kapni az anyagot kint a FNAC-ban vagy a Leclerc-ben is. Nagyon nehéz ez az ügy, hiszen zenekarok ezreivel kell versenyezni, és habár jelen pillanatban ez a műfaj nem túl népszerű és a bandák száma is visszaesett, pár jó kritika, ami adott esetben még akár népszerű online vagy nyomtatott magazinban is jelenik meg, nem jelent szinte semmit azon kívül, hogy nekünk természetesen nagyon jólesik. Hatékony promócióra itthon is rengeteg pénz kell, nemhogy Nyugat-Európában, és manapság a nagy kiadók sem rendelkeznek túl nagy kerettel, hogy ezt profin meg tudják oldani, nemhogy a kis független kiadók. Szóval válaszolva a kérdésre: a fogadtatás jó, de ez alapvetően szinte semmit nem jelent.

HRM: Franciaországban koncertezni is szoktatok. Milyen ott játszani?

Szöszö: Franciaországban nagyon szeretünk játszani, és északtól délig rengeteg városban jártunk már az elmúlt 10 évben. Főként azért szeretünk visszamenni, mert rengeteg cimboránk van ott, zenekarok, ismerősök, barátok. Idén is voltunk kint, és pont azt számoltam, hogy idén volt az ötödik alkalom, hogy Párizsban játszottunk. Természetesen jövőre is megyünk újra, idén csak egy három állomásos miniturnét nyomtunk le, jövőre úgy tervezzük, hogy legalább 10 napot kint leszünk.

HRM: Tavaly májusban Kory Clarke-nak, a Warrior Soul és a Trouble (ex-)énekesének szerveztetek egy budapesti koncertet, ahol ti voltatok a kísérőzenekara. Ez a koncert hogyan jött össze?

Szöszö: A neten láttam, hogy Kory akusztikus bulikat csinál Angliában, és ráírtam, hogy lenne-e kedve itthon is nyomni akusztikusban egy bulit. Szó szót követett, és egy kb. 2 hónapos levelezés végén úgy alakult, hogy mi lettünk a zenekara erre az estére. Több kedvenc zenekarunkkal szerveztünk már előtte is közös bulit Budapesten (Bellrays, Bloodlights), szóval volt tapasztalatunk a dologban, és bár anyagilag nem érte meg a történet, szerintem mindenképpen egy olyan élménnyel gazdagodott, aki eljött aznap este (illetve természetesen mi is), amit azóta is emlegetünk. Arról nem beszélve, hogy a Payback’s A Bitch dalának a videoklipjében mi vagyunk a zenekara, és olyan arcokkal vagyunk egy klipben, mint Michael Monroe vagy Sammi Yaffa.

HRM: Milyen volt az egyik kedvenc énekeseddel zenélni; mit tudtatok tanulni tőle?

Szöszö: Totál szürreális. Azt hiszem, 18 éves lehettem, amikor rápattantam a Warrior Soulra, és óriási kedvencem azóta is a banda, vagy inkább úgy mondom, hogy Kory, mivel alapvetően ő a Warrior Soul. Mentem ki érte a reptérre, és még akkor sem akartam elhinni, hogy mi van. Nem vagyok egy izgulós típus, de úgy izgultam a reptéren, amíg megérkezett, hogy nem is gondoltam, hogy tudok ilyet. (nevet) Aztán megjött egy halál kedves, de odamondós, laza figura. Igazi rocksztár. A közös munka több szempontból is érdekes volt, ő már a próbán olyan energiaszintet hozott, amihez mi egyáltalán nem vagyunk hozzászokva. Beállt nekünk háttal, mintha a közönség felé nézne, és alapvetően egy koncertet nyomtunk a próbateremben. (nevet) Beleszólt a groove-okba, erre figyeljünk, itt fogjunk vissza, ott nyomjuk meg stb. Nagy élmény volt, soha nem fogom elfelejteni, és azóta is beszélünk néha egymással.

HRM: 2008-ban játsztattatok egy másik nagy kedvencetek, a Backyard Babies előtt is. Arról milyen emlékeid vannak?

Szöszö: Felemásak az emlékeim. Én a Backyard Babiest a ’Total 13’ lemezükkel szerettem meg, és azóta is az az etalon nálam. Ez a buli az utána rákövetkező harmadik lemezük, a ’Stockholm Syndrome’ turnéján volt. Én addig nem láttam őket élőben, egy bulijukat sajnos lekéstem korábban Bécsben, és csak kizárólag videókon láttam addig a bandát. És hát nem is tudom, már a színpad mögött is furcsa volt az egész. Ahogy mondtam is, pár bandával már találkoztunk, zenéltünk együtt, például Bellraysékkel, ahol Lisa a Basement Jaxx-szel csinált egy atom slágerdalt, a Good Luckot, amit ronggyá játszottak a zenetévék, de az MC5 turnén Lemmyvel, Slash-sel egy színpadon tolta. Aztán a Bloodlightsékkal, akik ugye a norvég skandináv r’n’r stílus alapbandájának, a Gluecifernek az utódzenekara, meg aztán ott volt ugye Kory, és mindegyikük totál kedves, közvetlen arc volt, lehetett velük hülyéskedni, dumálni. Na, a Backyard Babies-zel nem. Nicke Borggal dumáltam kb. 10 percet, de nagyon távolságtartó volt, a bőgős srác totál KO volt, esett-kelt, Dregennel két szót váltottam protokolláris jelleggel, a dobos arcot nem is láttam. Lehet, hogy a turné vége felé voltak azért volt ez, nem tudom... A koncert is elmaradt az egyébként természetesen magas elvárásaimtól sajnos.

HRM: Hogy tetszik az új Backyard Babies-album?

Szöszö: Egyáltalán nem tetszik. Hat év után egy ilyen lemezzel kiállni... Egy udvarias pop/punk csapat lett a hangos zajos, zabolázatlan kedvencemből. Totál gáz.

HRM: Milyen zenéket hallgatsz mostanában, melyik előadó/album fogott meg legutoljára?

Szöszö: Blues vonalon Gary Clark Jr.-t nagyon bírom, most jött ki az új lemeze, nagyon kíváncsi vagyok rá. Van egy fiatal amerikai banda, a Biters. Nagyon jók, a hangzásuk kicsit 70-es évek retro feelinget áraszt, amit nem nagyon kedvelek, de nagyon jók a dalok, jó a kiállás, jó az energia. Most jött ki a lemezük pár hete, ajánlom mindenkinek. Egyébként a régi kedvenceimet hallgatom újra és újra. A kocsiban nálam most Vain, House of Pain, Circus of Power, az új Blacklist Union, Saigon Kick, Prince, Star Star, Wildhearts, NWA és Philip Sayce szól, ha jól emlékszem.

HRM: Ha már belekezdtünk az előzenekaros történetekbe, a Sebastian Bach-os estére is rákérdeznék, aki előtt 2009-ben nyitottatok. Tudtatok vele találkozni, és ha igen, milyen embernek ismertétek meg?

Szöszö: Én nem találkoztam vele, eléggé el volt különítve. A zenészeivel dumáltam, ők jó arcok voltak. Különösebben nem is érdekelt a dolog, hogy nagy energiákat fektessek a találkozóba, mert bár mindig kedveltem a Skid Row-t, de sosem volt óriási kedvencem. A FEZEN feszten is egy napon játszottunk a Skid Row-val tavaly, de nem néztem meg őket. Az akkori gitárosunk, Greff András váltott vele egyébként pár szót, állítólag jófej volt. A koncertről annyira emlékszem, hogy az nem a mi esténk volt, Bach viszont embertelen energikus volt, plusz az autómat a koncert alatt feltörték a klub mögött. Kb. ennyi. (nevet)

HRM: Szeptember 25-én több állomásos koncertkörútra indultok a southern rockos Asphalt Horsemennel. Érdekes párosítás – hogyan jött össze ez a felállás?

Szöszö: Pár éve ismerjük egymást, 2011 környékén játszottunk már együtt. Valahogy összekeveredtünk a Facebookon újra, és mivel mindkét zenekar mentalitásában, illetve zenéhez való hozzáállásban hasonló elveket vall, illetve nagyon bejön a lemezük, jó ötletnek tűnik, hogy induljunk el együtt. Nyílván nem árulok azzal zsákbamacskát,hogy a zenei műfajról, amit ők illetve mi is csinálunk (bár mindkét banda rock ’n’ rollként definiálható, de mégis más oldalról közelítjük meg) az itthoni átlag zenehallgatóknak halvány lila fingjuk nincs. Szóval gondoltuk, tegyük össze, amink van, és fussunk egy kört. Én 100%-ig biztos vagyok benne, hogy jó móka lesz, fasza hangulattal!

HRM: Ma már egy turné mást jelent, mint akár csak a kilencvenes években, hétvégente egy-két koncertet fogtok adni. Kényelmesebb ez így számotokra, vagy jobb lenne, ha intenzívebben, heti 3-4 bulival lehetne turnézni Magyarországon?

Szöszö: Persze, az lenne az igazi turné. Ez a „munkahelyről beesek a koncertre, reggel munkahelyre beesek” azért nem ugyanaz, mint amikor elmész otthonról 3 hétre, ottalvós bulik vannak, semmi más dolgod nincs, rengeteg a baromkodás meg a vállalhatatlan viselkedés... (nevet) Mivel egyikünk sem a húszas évei elején jár, itt már családok vannak stb., illetve a jelenlegi zenei közeg sem teszi lehetővé szerintem még az itthoni nagy bandáknak sem, hogy úgy menjenek ezek a dolgok, mint régen, ezért maradnak a hétvégi kiruccanások.

HRM: Ezeken a hétvégi bulikon is születnek azért még jó sztorik?

Szöszö: Mindenki jöjjön el, és segítsen abban, hogy szülessenek. Mi partnerek leszünk benne, ezt biztosra mondhatom! (nevet)

Készítette: Tomka