Doom metal since 1991, rap metal since 1993: My Dying Bride, Clawfinger - RockPart 1. nap, 2015.08.07.

írta Hard Rock Magazin | 2015.08.18.

Alig egy héttel a székesfehérvári kedvenc (FEZEN) – beszámolóink itt, itt és itt – után máris itt a balatonszemesi. Harmadik éve zajlik, és meg kell hagyni, igen jól zajlik. A RockPart helyszíne kitűnő választás, ez már az első évben, a Rock Beachen kiderült: tágas, hangulatos és jó a beosztása. Részemről akkor a kilencvenes évek elejének egyik úttörője, a Paradise Lost szólt nagyot a nagyszínpadon, tavaly pedig a kortárs Tiamat adott egy sajnos hullámzó lendületű műsort. Most ugyanitt állunk a napon. Vörösen a zöldben.

Svédország (egyik) állandósága, a Clawfinger úgy robban be a Prisonersszel a legtöbb szempontból még világos balatonszemesi nyárestébe, mint 1994-ben a svéd Grammy-gálán, rögtön két díjat is elcsenve. Ezek a metalt és a rapet stílusosan ötvöző túlélők már egy tucatszor jártak nálunk, legutóbb 2008-ban, Sopronban. Zak Tell, Jocke Skog és Bård Torstensen nem sokat változott azóta, de 1990 óta sem. Idén csupán a második koncertjük ez – egy svédországi után –, és a lendület a régi, ahogy a dalcsokor is: a nem hosszú, de annál velősebb műsor alaposan felrázza a jókora füves terület (nagy)családias közönségét. A karakteres arcú Zak – saját magát jellemezve „nagyorrú, nyurga realista” – az eluralkodó ősz hajszálak ellenére ma is az a jó humorú fiú, aki a show kedvéért könnyedén felmászik a fémállványra, majd lejön sétálni a közönségbe, közben pedig végig szövegel.

Tetszik a hangzás, megdörren többek között a Rosegrove, a Nigger és a Recipe For Hate. Mire az ember észbekap, le is cseng a tíz Claw-sláger. Nyilvánvalóan elkerülhetetlen (vagy kihagyhatatlan), így időben felkészülök: mi más lehetne a hattyúdal, mint a rockklubokban az ember fülén nokedliként lenyomott Do What I Say. Itt még ez is egész jólesik – talán a balatoni levegő teszi. Egy biztos: a Clawfinger az utóbbi évek tétlensége ellenére továbbra is formában van, és ahogy a háttérvászon pofás emblémája is jelezte, annak idején valóban maradandót alkottak. Rapmetal since 1993.

Számlista:

Prisoners / Zeros & Heroes / Rosegrove / Nigger / Catch Me / Money, Power, Glory / Are You Man Enough / None The Wiser / Two Sides / Recipe For Hate / Biggest And The Best / Nothing Going On / The Price We Pay / The Truth / Do What I Say

Földrajzi adottsága mellett a RockPart előnye a nagy koncertek közötti terjedelmes szünet, olyankor a többi színpadnál is kényelmesen el lehet időzni. A hideg sör élményét csak Viki metsző hangja töri meg, amint lelkesen konferál az énekben szintén gyengélkedő Alvin mellett. A hangzás – pláne a dobé – igen dögös, az utóbbi időben valamivel metalosabban dörren meg az Alvin és a Mókusok, és ez kimenti az olykor erősen sántító dalszöveget. Közben jobbra a Nevergreen cammog, ahol az énekben nincs kivetnivaló, a számok modorosságában már annál inkább. De nem kell barbárként elvágtatni, mert a nagyszínpad szünetének végére ők is levonulnak a sátorban.

Már a bradfordi éjszaka sötétjében gázolunk, amikor a háttérvásznon felbukkan a méretes fehér zenekarnév. A klasszikus fröcskölt logó helyett még az előző, zseniális albumé díszíti a színpadot. Alatta alig kivehető a közelgő lemez borítójának figurája, nem úgy, mint a hórihorgas Aaron Stainthorpe és az idén negyedszázados My Dying Bride. Az újabban kopaszra nyírt fejjel egy barátságosabb Nosferatut idéző énekes mellett Andrew Craighan és a visszatért Calvin Robertshaw gitárosok vannak itt 1990-ből, meg az az angol doom és death metal keverék, amit tulajdonképpen ők találtak ki az Anathemával és a Paradise Losttal karöltve mint a „Peaceville-i Hármas”.

Valószínűleg akkor még sem maguk, sem más nem gondolta, hogy mindhárom banda sikeresen fennmarad huszonöt év múlva is. Ez a tény már önmagában kalapemelésre szólítja fel a hallgatót, ahogyan a fiús basszerina, Lena Abé alapjain roskadó ódon muzsika a billentyűkkel és a hegedűvel. Aaron klasszikus angol irodalmat idéző, páratlan dalszövegeiben a latin is tökéletesen megállja a helyét, de már a lemez- és dalcímek is vészjóslóak: ugyanaz a gótikus sötétség az úr, ami a honfitárs Dani Davey (Cradle Of Filth) szintén vámpírpompás soraiban.

A nyitó Like Gods Of The Sun után egyből itt a sodró lendületű kedvenc, az A Kiss To Remember, és több egészen korai tétel is elhangzik. Epikus, mennydörgő, már-már túl hangos, de a fényjáték és Aaron színpadias előadásmódja a fűbe szegezi a lábat. A meglehetősen hosszú dalok lemezen sem unalmasak, így pedig végképp az ember fejére telepednek. 1995-ben érzem magamat, az idő előtt elfeledett romantikusok között. The 3rd And The Mortal, As Serenity Fades, Beyond Dawn, Celestial Season, Enchantment, Lords Of The Stone, Orphanage, Sirrah és a többi egykori derék fogat az underground múltból. Kísértenek, éppúgy, ahogyan '94-ben a jó G.G.F.H. szelleme, Ghost vendégeskedett a My Dying Bride I Am The Bloody Earth dalában. De a Turn Loose The Swans hattyúi és a The Songless Bird madara elnémulnak. Mi pedig Istennel együtt magunkra maradunk, mire véget ér a God Is Alone

Számlista:

Like Gods Of The Sun / A Kiss To Remember / From Darkest Skies / The Cry Of Mankind / Your River / The Songless Bird / Turn Loose The Swans / She Is The Dark / Catherine Blake / My Body, A Funeral / The Thrash Of Naked Limbs / God Is Alone

Clawfinger és My Dying Bride – időtlenek, legyőzhetetlenek. Teljesen hiteles figurák, teljesen sajátos muzsikával. Mindkét műsor pont olyan jól esett ezen a nyári estén, mint a kortalan Flo Schwarz és a Pyogenesis augusztusi sötét visszatérése. Ennek fényében jövőre is belökök valami karmolót. Ugyanitt és ugyanott. A balatonszemesi kedvencen, alig egy héttel a székesfehérvári után.

Szerző: Mikó Attila
Képek: a Rockpart Facebook-oldala
Köszönet a szervezőknek!