Váltakozó feszültség (és Slash meg Lemmy): VOLT Fesztivál - Sopron, 2015.07.01-04.

írta ProblemChild | 2015.07.24.

„Csapjunk a kábelek közé” – ciccentettük a palackot az autóút elején. Pezseghettünk volna jobban is, de még oly reggel VOLT... (12:00). A nap sütött, a pia habzott, én, fejemben még Slash és Lemmy dallamaira – tanár úr, készültem – nekieredtem, hogy megtegyem, mit eddig még soha: átlépjem a soproni (nem, nem itt ér véget a mondat) VOLT fesztivál kapuját.

Mehettünk volna persze – mint annyiszor – vonaton, fílingben, csomagtartón gitározva, térlátásunkat áldozva a körbeadott, meghatározhatatlan eredetű palackok mezsgyéjén, de mióta a (hiába)dotált MÁV annyiból tudja csak kihozni az utat, amiért egy nem lehúzós telekocsis oda-vissza megjárat, megfontolom, kiakasszam-e magamra a „tökfej” táblát. Szerencsére mikrobuszunk is kizárólag elemekből állt (abból jön a VOLT), így pont kapuig vitt a járat.

Azért a többieket megtalálni nem egyszerű. Pedig mindent megtettem: leültem, ittam és gitároztam, míg mindenki meg nem lett, aztán már csak a piát kellett becsempészni. Ennek egyetlen legális módja, ha BENNED van a cefre, így e napon kifejezetten tiszteltük a törvényt. Indult a marhulás, a buli, megharaptunk néhány lányt, majd felkerekedtünk; a mai napra kiszemelt két koncerten időben és mozgásképesen meg akarunk jelenni.

Ahogy Viszockij elképzeli! A bejutás csak-csak (láttam lassabb beengedést, bár nem sokat), de a szervezőség újonc fele által letekert benti őskáosz Worluknak is tetszett volna. A rutinosabb "A" csapat hősies küzdelme a nulladik napon epikus, ám jelképes volt csupán. Kiderült, ahol voltam, nem is lehettem volna egy karszalag nélkül, amiről nem is tudtam, hogy kellene. A „mit, hol” kérdéskör udvarias, kedves válaszokat generált, ám azok információs tartalma a „faszom tudjá”-val volt egyenértékű. A sátramat még úgy-ahogy telepítettük (persze hely már csak a haveroktól távol), de a cimbora kálváriája, aki a „kapszula hotel”-nek nevezett cyber-plaszto-punk utópiát lakná, még csak kezdődött. Igen, oda ment! Első fesztiválja, na! Egyébként is, mindenki ott alszik, ahol akar, ahol tud és ahol/akin engedik. Vagy ahol összeesik. És persze amire van pénze.

Hm… ezt nem lehet megkerülni. Pénz. Mondják – valahol jogosan – a VOLT a szegény ember/magyar ember Szigete. A multikulti megvan, az egykori underground kommerszbe vált… az árak meg a lélektani helyett a pofátlansági határt lövik túl. Zsírosdeszka, lángos 5-600, dobozos soproni 600, Telekom logó alatti telefontöltés alig 700 Ft (a marketinges nem gondolta át). Hambi, hús, gyros… hagyjuk*. És jelképül: a kapszulahotel! Az a japán izé, kis fülkékkel, tudod. Oké, ez nem a luxusverzió, fröccsöntött műanyag, (ha feletted szexelnek, te is húzz gumit), légkondi csak a folyosón, csap/zuhanyzó csak a prospektusban, de ha kellőképp jó a banda, akár buli is lehet...ne. De nem, mert a heti bérlete a 2m x 1m x 1m-es kapszulának alig félszázezer, hülyének is megéri! És még nem is tudod, de csütörtökön az egészet életveszélyesnek nyilvánítják, téged meg valamilyen egyszemélyes, sajátmárkás sátorral és pokróccal kivágnak a kemping maradék – nyilván nem árnyékos – részére, és megígérik, visszakapod a pénzed. Majd. Talán.

Legyünk túl a lén: kempingjegy (más fesztiválokon ingyenes), fesztiválfizetőkártyadíj, szemétdíj, kutyatökedíj… ennyi! Meg a fél-egy óra keringőzés, és pont lekéstük a két koncertet! Az Animal Cannibals hagyján – kíváncsiság –, de Ganxta születésnapi koncertjét (0. napon mindenki jubilált) azért megnéztem volna. Aki nem tudná: Ganxta élőben jó! Arc, nagy rocker az öreg (lásd/halld: Jack Jack). Kár, hogy lemaradtunk. A további, best of hungaro-alter koncertek hidegen hagynak, szerintem soha nem fogom megérteni: enerváltan, fahangon mesélni, hogy szar az élet, miért jó? Oké, nem érthetem, én vétkem. Amire rajongók, szemükben fanatikus felsőbbrendűséggel szerelmesednek, nekem n-dik Kispál-kópiának hat. Leragadtam a  PUF-nál (lesz!), Spoonnál, ott van a Jane’s Addiction, Cure, Awolnation, Chew Lips… kinek mi. Tovább!

Koncertek után indulnak a bulik. Cirka három helyről szól kb. ugyanaz a zene, egy – mérsékelt sűrűségű – placcon némi tört ritmus (ide még jövünk), egy nagy kör alakú sátorban meg dowtempo-dologra történik valami, ami kis részben buli, nagy részben négynegyedes társkeresés. Beállok a szűkebb csapatba, ám kiríhatok: úgy hat ember szelfiz velem. (Lehet kihalófélben vagyok?) Egy idő után ez is monoton, kószálunk, majd lassan nyugovóra térek. Vagy nem. Életemben először: gőzöm sincs, hol lakom. (Ezúton is bocs mindenkitől, akinek sátrát „bocs, itt lakom?” kérdéssel ráztam meg.) Végül habokból a Vénusz (vagy humán kilométerkő), egy havercsaj emelkedik sátrak közül ki, mutatván, jó az irány. Az ügy – és szerénytelen személyen – nyugvópontra jut. Fejem alá pár póló, palack, és horpi!

1 V. Szerda

A napóra kelt fél tízkor, előgőzölgök a sátorból. A hideg rakottkáposzta-konzerv íz szerves része a reggelnek, vitaminlé, memorizálom a sátorhelyet, majd magellánkodni kezdek: Hol is vagyok? Camping egy, Camping kettő – utóbbi vizesblokk nélkül –, „itt vásárolj, lehúzlak” bódéhalom, másnapos és aznapos szemek, és az elmaradhatatlan kilométer hosszú sor a zuhanyzók előtt. Megkeresném cimborám, de már eltávozott fröccsöntött kriptájából. Én meg oldszkúl vagyok és nem hoztam telefont.

Hidd el, tényleg! Megtettem! Se Bear Grylls, Rambo sincs sehol – vagy csak nem tudom felhívni őket –, de kiderült: Nem áll le az EKG, az EEG és a BKV, ha Facebook adatlap helyett személyesen kérdezek meg valakit, kicsoda ő. Túlzok? Aligha. Tán a megcélzott réteg okán, de fesztiválon még nem láttam ennyi tapifonkezű lényt. Párhuzamosan ezzel ennyire klikkesedő közönséget sem. Ha valaki magára marad hét és fél másodpercig, menten csőre tölti vájtfon 12-esét, és csinál valamit (ne kérdezd, nem tudom). Fura. Egy fesztivál arról (is) szól, hogy kimozdulsz a fogyasztói társadalomból, és elhagyva biztonságos komfortzónád, új élményeket szerzel. (Ha nekem még a zenéről is, maradi vagyok?) Ezek után biztosan ugyanazt akarod csinálni, meg eljönnek, és ugyanazt csinálják, mint egy esős napon a hatos megállójában reggel kilenckor. OK, mindenki úgy érzi magát jól, ahogy akarja, mégis úgy érzem: a mindennapjaink öthüvelykes egyhangúságát cipeljük és töltjük, hogy hazamenekülhessünk digitális anyu ölébe. A fenébe, A Hálónak kinyitni kellene a világot, nem bezárni az embereket… na mindegy, majd ebbe is belenövünk.

Felfedezőbolyongás. Barangolások közepette jutottam el egy térre, hol (néhány erősen átpolitizált téma masszívan propagandaszaga mellett) napközbeni aktivitás jeleit találtam. Gumiasztalos diplomaszerzés, vízipuskás szakma-eszköz/tulajdonság párosítás (egy pontatlan lövésem okán a szakácsok mától fűrészelnek), ütközésszimulátor, vízpong sorakoztak egymás mellett, ám a potenciális játékosok zöme rég túlvonult a kapun olcsó rozé és tápanyag nyomait követve. Hiába, az ínség nagy úr.

Rövidre fogom: lekutyagoltam. Mellettem egyre csökkenő árak, míg egy hiper előtti placcon hely, árnyék, és ismerős akadt. Helyreállítottam tápanyag- és véralkoholszintem, majd húszas faktorú borosüveggel enyhítve a napsütést, visszamásztunk a Dombra. Egy cimborát még bevárok, majd start, mert Lukács Evangéliuma már hallatszik az éterben.

Tankcsapda. Rég voltam. Korai albumaik nagyon nekem szóltak, az újakkal nehezebb eggyé válnom. Koncertjeiken is szinte ugyanazt játsszák, mint a lemezen, csak több a pirotech; mindent összevetve: ritkán járok TCS-re. Épp ezért, újra és újra felfedezem, hogy a banda tulajdonképpen jó! Oké, a Mennyország Touristtól herótom van, de a többi dal, régiek, újak, megmozgatnak, visznek, és egyáltalán: évente egy TCS bulit feliratok az orvossal. Persze, volt sok „egyszámotismerek” arc, a felveszem-a-koncertet-fasz-tudja-miért alakok sem hiányoztak, sőt új fajként megjelent a szelfibottal koncert közben ÖNMAGÁT parasztfon/kamerázó fura létforma is, de fejkendős hínárhajúként is élveztem a koncertet! Mostanában nagy divat ekézni Csapdáékat, de ha már sok éve nem voltál, és eléd bukkannak egy fesztiválon, komolyan mondom: próbáld ki újra. Részemről úgy éreztem, ideérkezésem óta először: indul a rock ’n’ roll. Hát persze! Hisz egy váltás múlva (kicsit bonyolult, kettős nagyszínpad, majd megbeszéljük) a színpad egy élő Istent tarthat hangverte deszkáin.

Slash. Bocsánat, SLASH. A Gibsonok Istene, a hatlövetű RózsaFegyver legmesszehordóbb töltete, egykori haláláig drogozó buliőrült, akinek ha whiskey lennék, most sem érezném a közelében biztonságban magam. Bulváron túl: a jó öreg Saul Hudson a Guns óta se koptatja farral a fotelt, mai napig képes fasza albumokat a lejátszóba rittyenteni. Nyilvánvaló, hogy az első sorokból akarom nézni. Aha. Akárcsak azok ott párszázan, akik a koncert előtt egy órával elválasztottak a kordontól… Mikor kellett volna idejönni? Mindegy, lényeg: itt vagyok Slash koncerten. A színpad előtti teret egy szervízút osztja ketté (minek…), én balról állok a kinyilatkoztatásra váró áhítatba. Van valami a levegőben. Várunk, tömörülünk, és próbálom megfejteni, a Mester Marshallján mi végre sorakozik az a hordányi állatfigura, eközben szinte tapintani lehet a várakozást és a tiszteletet. Slash rég túl van celeb létén, aki itt van, tudja, miért rajong érte. Jó itt lenni.

…és megérkeznek közénk a seggfejek! Ide egy jó hosszú részt írtam, hogy mennyire nem idevalók voltak, meg hogy minden zenét mellőzve csak lökdösődtek, nyomakodtak, és – bár a Welcome to The Jungle szellemében dobáltuk őket szerte –, mennyire csökkentették a buli élvezeti értékét. Írtam arról, hogy a biztonságiak mennyire szartak az egészbe, és hányan mentek ki inkább a koncertről. De igaza lehet kollégámnak, ennyit nem érdemelnek. Megemlítem, mert ott voltak, zavartak sokakat, de ennyi. Még annyi (csak a happy end kedvéért): a koncert végi Paradise City zúzósabb részénél revansot vettünk, le lettek zúzva a padlóba (de dulván!).

Lényegre: Slash. Kijött a színpadra, és alig hittem el, hogy ott van. Sajna a másik oldalon állt, ráadásul a gitárja sem volt elég hangos (nem lehet elég hangos!), de ahogy megfogta és megszólaltatta azt a hangszert… tanári volt. A You’re a Lie ideális nyitószám, az eleje fog, a gitárszegény verze meg alkalmat ad arra, hogy teljesen átértékeljem a koncertet. Slash az Slash, tudjuk, de hogy a többiek micsodák… skacok, ez egy odaveretős banda! Milesről sokan írtak, a hangját nem tudom, megszokom-e valaha, de hatalmas arc, és – amennyire lehet – jó frontember. Egyébként: ha láttad a Bad Rain-t (sajna itt nem tolták), ismered, pont olyan volt, mint a rajzbeli mása. Todd Kerns (basszus)-től olyan Peter Steele érzésem lett, hogy egyből tudtam, nem akarok vele egy helyen csajozni. Hangja is van, ahogy a ’Jungle-t letolta, elkapott a rock ’n’ roll. (Bocs, Myles.) És Doctor Alibit is csak Lemmy tolná jobban (de az Lemmy…). A dobos is odavert, és koncert-ritmusgitárossal (Frank Sidoris) együtt az egész banda annyira élt és olyan energia volt bennük, hogy semmi Guns-hiányom nem volt. GNR dalok persze jöttek: Sweet Child, Nightrain („Ready to Crash and Burn”, imádom), és – igen! – volt a You Could be Mine is. Terminátor fel vagy alá, dal úgy, ahogy van, telitalálat. Ahogy a helyzet engedte, megőrültem, porrá égtem. Egyperces intró, öt negyven a szám, de olyan dallamorgia meg rock ’n’ roll, hogy kevés! Imádom Slash-t és mai munkáit is, de a Guns három korongja anno nem ruletten nyerte az örökkévalóságot.

Viszont aki azt írja, hogy a Slashék csak helykitöltőket írnak régi Guns-számok közé, annak ruhatárban a füle, és ki se váltsa. A World on Fire riffjei, refrénje overdrive-olt koffeinként hatnak, a Bent to Fly –az áriás rész ellenére – egy olyan lassú, amire headbangelni kell (a Cali is ilyen egyébként), a Dissident refrénje meg magától mászik a füledbe. Az Anastasia pedig annak dacára kapott el, hogy nem is tetszik annyira. (Bár mikor a Slash a kétnyakú gitárral játszott, az azért adta az érzést.)

És hogy Slash milyen volt? Jó volt, de nem volt olyan jó, mint Slash. Valószínűleg, ha térden csúszik be, a gitárja villámokat szór, az ujja füstöl, és a koncert alatt leég a színpad, se lett volna olyan. Ötven lett, hízott (pofont most se kérnék tőle), nem ugrálja ki az anno BMX-en tanult trükköket, még csak nem is spulnizza be gitárkábellel a többieket, csak kiáll, és egy vérbeli rock ’n’ roll banda tagjaként játszik. De azt, csezd meg, nagyon! Nem volt elemében, a zenekar többi (alig húsz évvel fiatalabb) tagjai vitte a show-t, de mikor az az alulhangosított gitár megszólalt… (ehm, bocs, nyáladzani kezdtem). És nem csak a szólóknál! Nem tudom, hogy csinálja, de úgy gitárhős, hogy közben egy vonalban marad a bandával! Isten helyett egy embert láttam, eleinte fura volt, de igazából jó érzés. Persze nagyon sajnálom, hogy nem voltam ott 90-ben L.A.-ben, mikor behányt az erősítője mögé, majd folytatta a bulit (ekkor lépett le Gene Simmons a teremből), nem találkozhattam vele a Hell’s House-ban vagy a sztriptíztáncosnők lakásán (ez utóbbi különösen fáj), nem őrülhettem meg a ’Use Your’ hiperlátványos koncertjein, sőt, jó lenne, ha a novemberi koncertjén (mert lesz!) még jobban elkapná a lendület, de ha csak ez az egy koncert érdekelt volna VOLT-on, már akkor megérte elmenni.

Kis séta, sör, majd elnézek Brains koncertre. Nem rock (már nem, anno volt harcore és funk rock is), de ezt a fajta elektronikus koncertzenét kifejezetten szeretem. Sajna a tömeg már fullon, csak messziről lehetek ott, de nem is akkora baj. Bármikor máskor eltombolok rájuk, de Slash után másra vágyom. És lőn! A Guns folyik tovább! Néhány sör múlva egy kisebb színpadon, közepes csúszással színpadra lép a Hollywood Rose egy Slash afterparty keretében. Gitárfronton újítottak, Vilkó helyett Fángli Erik penget, és jó a srác! A legendárium szerint maga Slash is látta a figurát, és annyit mondott: nem elég göndör. Fürtök ide vagy oda, jobb bulit nehezen találtam volna, mint Guns dalokra – meg a Rebel Yell-re – ropni, reggelig. Ahogy egy Knockin’ meg Rocket Queen között hajnal lesz, úgy érzem: fesztiválon vagyok.

2V. Csütörtök

Reggeli, ébredés, gyors kósza, majd be a városba. Szomjasak vagyunk és nem raboltunk bankot. Szerencsénkre hamarost találunk egy fasza rockkocsmát, ahol egy telefontöltés áráért ihattunk kávét, macisört, és Veszett kutyát (ez vodka, szörp és Tabasco keveréke), volt csocsó, biliárd, és egy tag, aki meghívott még pár kutyára. Visszafelé elropogtattunk még két üveg rosét, valakik behoztak egy üveg Hubit, bennem pedig felmerült: ez a feszt kicsit Kelet-Európa. Ha tudnak, lehúznak, de ha nem vagy hülye, megoldod. Persze kérdés, ennek tényleg így kell-e lennie?

Megnéztük még világosban a nagyszínpadot is. Nos… maga az ötlet, hogy két nagyszínpad van egymással szemben, nem rossz, szinte várakozás nélkül mehet egyik show a másik után. A probléma, hogy ezzel osztjuk az amúgy sem nagy teret, ami – ilyen volumenű fellépők esetén pláne – hamar elfogy. Beszéltem fent az itt totál felesleges színpad előtti részt kettészelő árokról, aminek egyik oldalára érkezik MINDENKI, másik oldalára meg azok, akik már tudják a dörgést. A kivetítőkön persze rendre megjelenik: „üres helyek a jobb oldalon”, de ez nem életszerű; senki nem áll ki a tömegből, hogy megkerülje a fél világot egy húsz sorral hátrébb lévő helyért. Ráadásul a dühöngő 5-10 fokban emelkedik/lejt, így a koncertekből hátulról csak fejeket látunk. Kivetítők persze vannak, de az azért nem ugyanaz. Pozitív, hogy a tömeg felett van vízpermet – bár sok telefonbuzerátor nyígott emiatt –, de néhány hűtőpont a VOLT többi részére is elkelt volna (egy rutinos fesztiválszervezőnek ezt azért kéne tudni).

Szóval nagyszínpad! Az Ignite-ot lekéstem, a fél ötös kezdés szolidan fesztiválbarát (hőségriadó!), Parkway Drive ugyanez a helyzet, mindkettőért kár. Ugyan egyik sem műfajom, de hé, nem pont erről szól(na) egy ilyen fesztivál? Olyan zenekarokra, olyan emberekkel bulizni, amik csak súrolják a zenei kisszobád. Nincs is jobb hely, hogy érezd a lényegüket. Mindkét csapat igazi koncertzenekar, voltaképp pazarlás volt verőnap alá hívni őket, tehát csak a remény él: legközelebb. Nem hagytam viszont ki a Rise Against-et, bár igazából engem nem fogott meg. Megértem, aki szereti, én maradok távoli tisztelőjük. Annak, amik, tényleg jók, és ki vagyok én, hogy pont nekem kelljen megfelelni?

Komoly a zenei szórás, a kisszínpadon valami enervált pop után a Beatrice lép fel. Az egykori ikon jelenlegi státusza vita tárgya, én a kevéssé népszerű állásponton vagyok, tehát: „boldog szép napok, ég veled”… de kérlek, Feró, ne menj vissza Dáridóba.

Hobo: na, ő más kategória. Egy eltűnt korszak utolsó példánya, ezernyi arccal és projekttel, ötven éve nem alkuszik, húsz éve nem öregszik, nagyon értelmes, nagyon őszinte, és nagyon keserű. Utóbbi miatt nem hallgatom sokat, de koncertjére, ha lehet, megyek. Az öreg Földes a hetvenedik jubileumán sem okozott csalódást, Póka Egonnal a színpadon garantálják a minőséget (bár Tátrait és Billt még oda tudtam volna képzelni). A koncert a teljes életműből válogatott, a Hey Joe nem volt, de Rohadt Rock ’n’ Roll, egy József Attila vagy a ’Vadászat’ egy dala bárkit kárpótolt, nem beszélve, hogy Hoboék maguk egy élmény a színpadon. A világban, ahol minden a csicsáról, marketingről, túlzásokról szól, üdítő érzés egy ilyen kivagyiság, sallangok, és sztárallűrök nélküli produkció. Hobonak innen is maximális főhajtás! Kulisszainfó: tervben volt Hobo ’Vadászat’ c. lemezének megfilmesítése, ám Andy Vajna visszadobta a tervet. Drága Andykém! Hobo már valaki volt, mikor te még senki voltál, és még mindig valaki lesz, mikor te egy átpolitizált bulváremlék leszel. Tudod, ezt a lemezt 4 vagy nyolc év múlva is meg akarják filmesíteni...

Ha már a trú arcok: Hobo után Road. Ahogy Máté elmondta, nézve a késői (fél kettes) kezdést és hogy ez mégsem egy rockfesztivál, amolyan „elmegy” bulira számított, ehhez képest leszakadtak a csillagok. A közönség nagy volt és aktív, Roadék meg tényleg velünk együtt buliztak. Tomboltunk? Simán! Pogóztunk? Mint az állat! Goyáék (a srác egy látványvilág) még mindig megisznak egy felest minden szám után? Bezony! Az ég kék, a benzin robban, a Road bulik meg konstans rohadt jók. A számokat nem veszem végig, nyilván volt Ne Mondd, Nem Elég, Aki Szabad, és persze Bon Jovi feldolgozás, a Nem Kell Más is, de a Road alapvetően egy stílus, és annak árnyalatai, életigenlés (még a fájdalmas számoknál is), mindez őszintén, egyenesen, belülről. Ez a kocsmaasztal-túlfelőli őszinteség tette azzá a zenekart, ami, és amíg ez marad, addig a Road mindig jó lesz. Elmondták: leszarják, hogy kisszínpad – Máté Lemmy tetkóját tekintve nyilván játszott volna a Motörhead előtt –, hogy éjjel, bármi, amíg ez a közönség, így, ennyire itt van, és így van itt, akármi megéri. Egy fergeteg, kibaszott nagy rock’n roll volt! Köszi srácok!

A hajnal átlagosan telt, leszámítva, hogy mikor zuhanyoztam, egy srác pöcsét lóbálva korzózott a kinti utakon. A móka király volt, ebben az időszakban az ember nem nagyon figyel a külvilágra, szóval a lányok reakciói, mikor két méterről észrevették a jelenséget, megérne egy esszét. Egyébként tudom, hogy hideg volt, meg reggel, meg másnap, de nem egészen értettem a srác büszkeségét…

3V. Péntek

A reggel szinte rutin, élelem – jó kis pince, malomkeréknyi töltött bundáskenyér –, kávé, kávé és kávé, aztán irány a kiskocsma. Visszafelé még feltankolok konzervből, és meglepetten konstatálom, hogy a környékbeli (értsd: fesztiváltól 3 km hegymenetben) egyetlen hiper akciózott rozékészletét maradék nélkül nullázta le a fesztivál közönsége. Mindenfelé VOLT-osok, valahogy mégsem alakulnak ki közösségek… fura. A többi fesztiválon valahogy nem így volt. Ismerek már sokakat, ittam/buliztam velük, de hiányzik az a feloldódás, ami – pláne egy multikultis feszten – annyira visz. Hinném, hogy csak én rívok ki, de fősodorbéli zenét hallgatókkal beszélve csajozási/pasizási próbálkozások kivételével ők is klikkben maradtak. Sokuk pl. Tinderes partnereket próbál levadászni. Jó, oké, de… hat csaj ül veled szemben két méterre! Na mindegy.

Vissza, kaptató, pia, de kit érdekel? A mai nap fő eseménye egyértelműen a 19:30-kor kezdődő Motörhead! (Mikor??? Hagyjuk). Természetesen, csak ha lesz, mivelhogy Lemmy 20 éve bármelyik pillanatban meghalhat… A srác teste a pszicho-farmakológia ki-kicsodája (csak majdnem, soha nem szúrt), vért nem adhat/kaphat, ezzel együtt akut szöveti apokalipszis kell hozzá, hogy ne tartson meg egy koncertet. Okulva a Slash koncertből, kerülőutas térfélre helyezkedve várom a koncertet. Nem mentem teljesen előre. Ez a koncert a tombolásról, megőrülésről fog szólni. Odafent már virít Lemmy „Murder One” feliratú ládája, a szokásos side fill (oldalsó színpadmonitor) mellett egy komoly mennyiségű hangfallal pakolták még körbe hőseinket, megerősítve Lemmy bevallását, hogy félsüketek a hangerőtől (a dobos mögötti 2x2m-es ordibátorról már ne is beszéljünk).

Szakmázás vége, induljon a buli! Lemmy-n látszik még legutóbbi betegsége, és ez nem vesz el a koncertből. Végtére mit csinál ő? Kiáll, fogja a basszert, darál, és… mondjuk úgy, hogy énekel. Nem vadul szanaszét, mint a dob mögött Mikkey, és nem kóricál körbe, mint Phil, de hogy Lemmyből árad valami elementáris, az kétségtelen. Néhány percig persze bámulom (hányszor láthatsz élőben egy ekkora legendát?***), aztán rájövök, hogy érezni kell, és beállok a pogóba.

Oszlassunk el egy félreértést: a pogó nem agyatlan durvulás… nevezzük full-kontakt táncnak. Egy fesztivál-szűz barátom kérdezte: mi a szabálya ennek az egésznek? Nos, járjon át a zene, és ne csináld, amit nem szeretnéd, hogy veled csináljanak (ezt pár csapkodó-rugdosó barom hamar megtanulja). Ráadásul ez olyan emberközeli zenekaroknál, mint a Motörhead, kiegészül egy amolyan „velük együtt” érzéssel, és ez rengeteget számít. Egy havercsaj mondta: elkaptam egy pengetőt! Leszarom, bazd meg, buliztam a Mötörheaddel! Szerencsére itt tényleg csak a rajongók voltak bent, nem volt kivagyiság, pinahiányos agresszió, vagy öntetszelgés, ez tényleg a zenéről szólt! Az aktuális résznél nyugodtan ugrálhattam, más is ugrált, rázhattam a hajam, akinek volt, szintén rázta (a haját!), Lemmy meg csak állt fent és tolta és tolta…

A Motörhead stílusa nomen est omen (a kifejezés maga is speed őrültet jelent), tempó, tombolás, tökösség jellemzi. Tipikusan az a műfaj, amit se technika, se trükk nem ment meg, vagy zsigerből tolod, vagy szarul és unalmasan. Lemmyék koncertje rövidnek hatott, pedig 14 számot sorjáztak végig. Oké, ezek nem hétperces opuszok, de akkor se kevés. Ja, és nem volt unalmas! A setlist jó volt, a We Are’ darája után a majdnem középtempós Damage’, visszapörgetve Over The Top-ra, a Lost Woman-t meg tudjuk be lassúnak (náluk…), szóval volt minden, amit a stíl enged. A vége persze pörgés, Orgasmatron, ’Brazil, Ace of Spades (Lemmy már nagyon unja), és az Overkill egymásutánja adja a nitrót a bulira. Éééés ennyi! Nem mintha nem mehetett volna még tovább (sokkal tovább), de megkaptuk, amiért jöttünk. A Motörhead adott, amit adhatott, megmutatta az érezést, kijártuk a „Lemmy egyetem”-et, hogy ezt hogyan hasznosítjuk, már rajtunk áll. És mielőtt elfogultsággal vádolna bárki: ritkán hallgatok Motörheadet. Ismerem, tisztelem, szarrá olvastam a könyvet, de hangulat kell hozzá. Ezzel együtt ér fülig a szám: fuck you (csak hogy ne ismételjem magam), együtt buliztam, a Motörheaddel!

Oké, kiszáradtam. És kimerültem. Cukrot és folyadékot ide. Csupacsatak hinárhajként kikérek egy gyömbért, négyen (!) jönnek oda, ismeretlenek: mit keres ez nálad? Nem akarván összetörni az illúziót, leszorítom egy sörrel (meg is hívhattak volna… szomjankórász ON). Irány a tábor, valaki itat, spanyol lányokkal töröm az angolt, mígnem ők Gettázni mennek, amit nem értek, nem mintha ismerném (szeretem az elektronikus zenét, de nem ezt). Ismerős elmondása alapján tré volt, a pali esélyesen otthon kevert mixet tolt, míg szorgalmasan szelfizte magát. Egészségedre! Részemről inkább csapassuk valami másra.

Pál Utcai Fiúk. Nem hard rock, tehát röviden: dehogynem! Oké, alter, meg lágyabb, meg minden, de olyan energia és rock ’n’ roll van benne, hogy viszi a plafont. Tulajdonképpen a helyzet az, hogy a PUF kicsit minden. Elöl negyvenévesek próbáltak egyetemi nosztalgiában egymásra gerjedni, hátrébb sorok ugráltak ütemre, mint egy Limp Bizkit koncerten, mellettünk csajoztak/pasiztak, meg áhítattal hallgatták, mögöttem pogóztak rá arcok (gondolom Motörhead levezetés), és komolyan, mindegyik odaillett. A PUF egy teljesen egyedi, igényes színfolt a magyar zenei palettán, nagyon jó dalokkal, komoly életigenléssel, tocsogás nélküli szerelemmel/vággyal, és Anikó hangjába a ’Bál’ lemez óta vagyok belezúgva. Ha bárhol lehetőséged van megnézni, ha nem is ismered: ahogy Lemmy mondta a Twisted Sisterről: adj neki egy [email protected] esély.

Akit viszont ismersz: Subscribe. Talán azt is hallottad, hogy átmenetileg szünetelnek. Egy-két évre. Az indokot nem mondták, nem találgatok, csak bízom benne, lesznek még. Ilyen koncertet ugyanis nem ad más. A buli, ahol osztódni szerettem volna, egyik felemmel zúzva, őrjöngve a moshpitben, másik felemmel figyeltem volna ezeket a színpadot felélő prog-crossover derviseket. A csapat talán legikonikusabb tagja Csongor Bálint, aki látványra egy fogyókúrázó jamaikai tömeggyilkos, akit megszállt egy RATM-mel túladagolt Teréz anya. Őszinte, boldog mosoly, és nukleáris düh, fájdalom keveréke, utóbbi egyébként a teljes zenekart jellemzi. Az egész– nem sablon még leírni? – rohadtul valódi. Példa: a számok zöme angol, nem nagyon értem. A Between Heaven and Hernél mégis tudtam, éreztem, miről szól a dal. Egy rossz kapcsolat minden megalázó érzése, vegytisztán, pengeként vágva fel rossz emlékek gubóit. Pszichoterápia mélyre hangolva. Amúgy: ha kívülről nézed a koncertet, egy megvadult őrjöngő tömeget látsz, akin egy nehézpáncélos lovagot is csak biztosítással engednél át, laikusok szerint az egy főre jutó pszichopaták száma kettő. Na mármost Bálint a fent említett dal közepén simán BELESÉTÁL a közönségbe! Mindenki ölelgeti, veregeti a vállát, és senkinek eszébe se jut bármi baromságot csinálni, amivel megzavarhatja az előadást. Sőt, énekesünk body surfbe kezd (éneklés közben!), és a technikailag képzetlen tömeg vezeti a mikrofonkábelt! Sztereotípiákról ennyit.

Persze kék-zöld lettem a koncerten, teljes testtömegem kiizzadtam, rekedtre üvöltöttem magam, meghasadt a lelkem, és – néhány száz/ezer fővel együtt, fene se számolta – eggyé váltam a zenekarral, de legalább tudtam, éreztem, ennek nem lehet vége. A banda egyébként nagyon hálás volt, mintha el se hitték volna, egy rétegzene ezen a fesztiválon ilyen, és ekkora tömeget vonzhat. Nos, de. Ami pedig a hálát illeti: mi köszönjük.

Pirkad. Aludni nincs kedvem, jó zene meg sehol, tehát őrülteket vadászom kempingszerte. Jószerencsém egy társasághoz csap, gitározunk, dumálunk, majd a csapat konnektorra ránt egy vízforralót (!, honnan jutott eszetekbe?), és frissen főtt smacklevest kanalazok egy fesztivál hajnalon. Oké. Ilyen még nem volt. Srácok, csajok, innen is: respect. Ja, és köszi

4V. Szombat

A reggel (fél 12) kicsit hervasztó: foghíjas lett a tábor. Szomszédjaim egy része simán hazament. Egymástól függetlenül. Stimm, a szombati program nem egy nagy eresztés, de ez akkor is szokatlan. És ami baj: valahol megértem. És akkor itt legyen szó arról, milyen VOLT a fesztivál.

Fura! Ez a legjobb szó. A fellépők, az ötlet, a multikulti nagyon jó, utóbbi ráadásul hatalmas lehetőség. Csak épp senki nem kezd vele semmit. Beeresztik/hívják ezt a rengeteg embert, átszűrik egy túlárazott bódésoron, és innentől ad hoc. Arcok, akik valami rock, rap, vagy underground ikon kedvéért jöttek, tanácstalan kóvályogtak éjjelente, a három-négy, szinte ugyanazt játszó bulihely között. Egy hely volt, ahol éjjelente egyszer elsült egy Joan Jett–AC/DC–Nirvana blokk, de ezt rögtön követte egy neoton–tucctucc–akármi parádé. Az egész olyan volt, mintha a kerrádiókon edzett „mindegy mi szól, csak zörögjön valami” közönséget célozta volna be. Nyilván nem FEZEN/Rockmaraton bulit várok, de pl. egy underground placc, rappel, rockkal, tört elektronikával, nagyon hiányzott… és nem csak nekem. A hetvenkét tuctuc között berakott egy szál Livin’on Prayer-t konkrétan járdán kígyózó tömeg is üvöltötte, de szintén bulihelyen kívül ugráltunk egy SOD-ra is, ami talán tévedésből került elő. Az egész feszt egy jó nagy diszkóra emlékeztette egy barátomat, aki jár ilyen helyekre… de ez még neki is sok volt. A sok szín beleolvadt egy halvány-pasztelles árnyalatba. Kár.

Félreértés ne essék, a VOLT csurig telt. A főúton konstans a dugó, A pontból B-be eljutni már tömegközlekedés, X és Y nyilván hatalmasat kaszált a történeten. Átmenetileg. Mert ahogy beszélgettem az emberekkel, a jellemző motívum a csalódottság volt. Még jönnek a régiek, már itt vannak az újak, de legtöbbet a „régi” VOLT-okról beszélnek. Egy lány hosszasan ecseteli, „meghalt ez a fesztivál dolog”, két éve még menő, ma már ciki a suliban, ha valaki fesztre megy. Unják. Maga a VOLT is a napijegyekre koncentrál. Egy napijegyes nem nézi az árakat, simán eltapsolja azt a 30-50-et, amit egy a campinges egy hétre beoszt magának. Sziget-analógia: robotolj egész évben, mint az állat, félrerakva a garast, majd gyere, és érezd/vedd meg a szabadságot! (Aztán nyomás vissza melózni.) Gazdaságilag sikeres, de meddig? Professzionális árak és bántón amatőr bakik nem jó páros. A „közönséget nem lehet eléggé lenézni” szemlélet a magyar könnyűzenében egyszer már próbát tett, hozott pár gazdag évet (pl. Kozsónak), majd azóta megy a jajveszék, és az üreshordozó-jogdíjak feletti marakodás. (Szó se róla, egy üres CD többet ér, mint ha ráégetik Tóth Gabit.) Fesztiválfronton viszont nincs monopólium, ha itt nem lesz jó, megyünk máshova, egy külföldi vonatjegy külföldre csak néhány ezressel drágább –  kb. két gyros a VOLT-on.

Nüansz még, hogy a fesztivál ajtaján betette kislábujját a politika, sunyiban, non-PC módon. Itt egy Paks2 propaganda, ott egy miniszterelnökségi tökömbele, és nem lehet leírni Ádám cimborám döbbenetét, aki bemenekült egy árnyékos helyre pihenni, majd kinyitja a szemét és hirtelen Áder van vele szemben! Menekülőre fogta. (Mármint a cimborám.) Igen, tudom, sok feszten jelen van a politika, de 2009 előtt általában elkülönítve, korrekten, egymás mellett a piros-narancs-hupikék. Akit érdekel, csak tessék,a többieket meg hagyjuk má’ békén! Nem hiszem, hogy csak én unom.

Olyan, mintha két csapat szervezné a fesztivált. Egyiknek dunsztja nincs az egészről, nézi a számokat, statisztikál, kospirál, ideál, közben minden döcög, zörög, recseg, de termel. A másik csapat pedig erőnek erejével igyekszik egy fasza egyhetes banzájt összehozni. Én nekik szurkolok. Állítólag ez régebben egy ász dolog VOLT, és most is megvan a potenciál, szóval remélem VOLT még LESZ, ez így most inkább egy VOLNA. Bízzunk benne, hogy van még generátor… És ezzel kanyarodjunk is vissza a buliba.

Az utolsó nap egy pozitív és egy negatív csalódásból állt. Mivel a negatívot fent kiveséztük, hagyjuk is a ’csába, elég az hozzá, a „last day katarzis” elmaradt, viszont boroztam egy trafóház tetejének korlátjára állva, és egy jó arc az ellopott cipője helyett egy idegentől kapott alig négy számmal nagyobb másikat, és dumáltunk és buborékot fújtunk és jó volt. Ja meg kiderült, hogy kiváló ebéd a grillcsirke, üveges rozékörettel, „parkolóban csücsülök” módra, megismertem egy tagot, aki valamiért egy répával (!) a nyakában bulizott, és egy másikat, aki – kétségkívül ihletetten – és „CASH FOR SLASH” pólóban göndörködött ide-oda (hm, kéne egy szolgálati GoPro). A korona azonban a nap egyetlen jó bulija (Fatboy Slim dögunalom), az Ákos koncert lett.

Mikor Kovács Ákos belső útjairól a politika mezsgyéjére lépett, az egyik legjobb dalszerzőjét bukta a zenei élet. De a naptár pörög, Ákos épp neo-szintipopban utazik, gondoltam, miért ne tennék próbát a Dúdolni halkan és a Tanulékony szörnyeteg alkotójával. És láss csodát, sirály volt! Ákos profi és szerény a színpadon, nem játssza magát, és – szerencse – nem térít. Nappal volt, láttuk, ő is látott minket, és az egész valahogyan a korai Ákosra emlékeztetett, és ez nagyon jó élmény volt. Az anno rockos hangszerelést most szintis váltotta fel, de ez nem baj. Ákos nagy erénye volt, hogy képes megújulni. A szintipopról meg azért lehet némi fogalma, ráadásul az élő dobos (aki fordítva fogta a verőt, tehát kemény műfajt is játszhat) sokat dobott a dolgon. A dalok jók voltak, jól is szóltak, sőt: a rádióban ki nem állhatom az Érintőt, itt: fogott. Aligha jelentette azt, mint Ákosnak, de amit előhozott bennem, legalább annyira szent. Ákosból azt éreztem, mint rég: lelkekig ér. Sikerült annyira megfognia, hogy a koncert végi imáját (amitől általában hülyét kapok) sem utáltam. Végül is az én Harleys-gitáros istenem is adhat jó éjszakát (de még milyen jót!), és hogy a hozzám küldendő angyal nem szent, hanem teszem azt neccharisnyás és beindult, hadd legyen az én vallásszabadságom. Szóval együtt: Amen! Köszi! Szólok, ha bejött…

És… kábé ennyi. Az utolsó nap nem lomhán, de nem is kirívón telt. Itt-ott egy-egy jó zene, dumák, sörök, hajnaltájban a nagyszínpadon egy jamaikai drum and bass csapat ütemeire bántalmazom erőszakos mozdulatokkal az elém vizionált láthatatlan tehenet (ezt a dumát muszáj volt ellopnom). Ahogy napfelkelte után jóval a rapper, hipszter, elvont és trendi alakokkal gajdultunk egy pörgős, megőrjítő zenére, amit máshol esélyem se lenne hallgatni, PONT ez volt az, amit ettől a fesztiváltól vártam. Felszabadulás, feloldódás, korlátok nélküliség. Ez az, ami egy eszméletlen lehetőség a VOLT- fesztiválnak, egy ezer ízű, pezsgő kavalkád. Talán lassabb, mint hasra összeollózni a legnagyobb bevételt hozó zenei darabokat, de a hatás garantált, hosszú távú, nem mellesleg überfasza banzájt lehetne összehozni. Szóval, kedves Szervezők, mindaz, aki járt már fesztiválon, érezte, mi az a fesztivál, és tudja még most is, kapjatok szárnyra, érvényesítsétek akaratotokat, a „jó lesz ez így is” meg „ez van, ilyen lett világ” mondatokat szajkózó kollégákat meg egy zűrösebb szombat este tessék szalámiba darálni, és berakni a frigóba. És akkor jövőre még a kaja is olcsóbb lesz…

Van, VOLT, VOLNA, egy váltakozó feszültségű fesztivál király és hervasztó pillanatokkal, néhány penge bulival, egyik oldalon indokolatlan marketing/biznisz-orientáció, másik oldalon multikulti és frissesség, ezt nem kéne elveszteni. Kár lenne, ha lemerülne az elem…

Szerző: ProblemChild
Fotók: VOLT Facebook
(Fotósok: Mudra László, Csudai Sándor, Varga Benedek, Mozsi Gábor, Kálló Péter)

* Idézet a fesztiválfüzetből: „a VOLT-on nem fogsz tudni főzőcskézni, de rengeteg lehetőséget biztosítunk, ahol finomakat tudsz enni, úgyhogy hagyd otthon nyugodtan a konyhafelszerelést”… aham. Hozzávetőleges számítás: ha csak bent eszel/iszol, napi 15 alatt aligha.

** A Paradise City ismert szövege „Where The Grass is Green and a Girl are Pretty” Slash ötletében „Where the girls are fat and they've got big titties”-ként volt jelen. Valahogy nekem jobban tetszik az ismert változat.

*** Ismert kérdés: Ha Isten és lemmy harcolna, ki nyerne? Hehe, beugratás, Lemmy az Isten.