Rock and roll magas hőmérsékleten: Tankcsapda, Cry Free/Zep Session - Open Road Fest, Alsóörs, 2015.06.11-12.

írta Bigfoot | 2015.07.08.

Arról a zenekarról szólnék, amelyikről az egyébként perifériára szorult honi rocksajtóban a legtöbbet írnak. A Tankcsapdához mindenki ért, mindenkinek határozott véleménye van munkásságukról, mindenki tudja a tutit róluk, mindenki jobban tudja, mit akarnak mondani, mint maga Lukács Laci. Egyesek évek óta temetik őket, agóniáról, végről beszélnek. Persze akad, akinek mindegy, mit csinálnak, szuperlatívuszokban beszél róluk. Foci, politika, tanítás, Tankcsapda – ezekben mindenki szakértő ebben az országban.

Mindezt csak azért mondtam, mert megint láttam egy koncertjüket, és mit tesz isten, már megint jól éreztem magam. Puff! Akármit is írnék az alsóörsi teljesítményükről, tuti, hogy valaki a totál ellenkezőjét fogalmazza meg róluk. Hogy már húsz évvel ezelőtt abba kellett volna hagyniuk, eladták magukat, a pénzért csinálják, és a többi… Hogy kötelező jót írni róluk, merészebb vélemények szerint lefizettek bennünket, azért „sztároljuk” őket, azért írunk például jót is róluk, esetleg nyalunk nekik. A honi rocksajtóban valóban a legfrekventáltabban szerepelnek, néha a mainstreamben is feltűnnek, sokan nem hajlandók tudomásul venni, hogy hazánk legnagyobb táborával rendelkező alakulatával van dolgunk, akik hosszú évek óta kemény munkával tartják pozíciójukat.

Személy szerint én is a régebbi dolgaikat szeretem, álláspontom szerint az ’Ember tervez’ albumnál nem alkottak jobbat sem zenében, sem szövegben, de szívesen hallgatom az újabb lemezeiket is. No nem mindet, de odafigyelek, ha ne adj isten egy-egy dalukat lejátsszák a rádióban. Népszerűség ide vagy oda, nem gyakori szereplői a tömegtájékoztatásnak. Lehengerlő zenéjük, mellbevágóan, esetenként trágárul megfogalmazott őszinte gondolataik a mai napig nem szalonképesek.

A Tankcsapda ma már persze nem az a kis punkos klubzenekar, akiket annak idején én is kis pincékben láttam fellépni még a pályájuk kezdetén. Az üzenet nem változott, csak annyi történt, hogy látványosabb a tálalás, de Johnny ugyanúgy fetreng a mocsokban, és az élet még mindig a legjobb méreg, bár ez utóbbit nem hallottuk ezen a csütörtöki estén. Hogy minden fesztiválra meghívják őket? Nem értem, ez miért baj, szépszámú közönség kíváncsi rájuk minden egyes alkalommal, semmi probléma.

A buli egyébként nem volt rossz, sőt én kifejezetten jól szórakoztam. Lendületesen játszottak, Lukács keveset beszélt, és neki volt igaza: ők nem próféták, senki nem várja tőlük, hogy megmondják a tutit, ez nem az ő feladatuk – mondta egy régebbi beszélgetésünk alkalmával. A buli első felében súlyosabb, apokaliptikus vízióikat megfogalmazó tételeket játszottak, aztán jött a könnyedebb rock and roll buli, persze ez is szigorúan a Tankcsapda mércéjével mérve.

Adtak a parasztvakításnak is: absztrakt bejátszások a háttérben, lángcsóvák hasítottak a színpadon, ez már velejárója egy 21. századi rockkoncertnek. Hol vannak azok az idők, amikor egy Rice bulin pár drótra fűzött 60 wattos izzó világított egy koncerten Feró feje fölött, vagy a Veszprémi Egyetem E-Klubjában egy szocreál csillár világított Hobóéknak a színpadon...

Mondjon bárki, amit akar, ez egy életképes produkció. Volt pár tagcsere az elmúlt huszonhat évben, de Fejessel és Sidivel a Tankcsapda biztosítani tudja azt a szintet, hogy a banda megmaradjon az ország legnépszerűbb rockzenekarának. Nyomot hagytak a hazai rock történetében, nem kívánnak nemzeti intézményként működni, teszik a dolgukat kőkeményen, más nem számít. Hogy ezért még jól meg is fizetik őket? Bár mindenkivel így lenne az országban.

A koncert egyébként jó volt, jól is szólt. Ragaszkodnék David Coverdale aranyköpéséhez, miszerint: „Zenéről beszélni olyan, mint egy focimeccset lerajzolni.” Még annyit, hogy Lukács nem volt nagyon trágár: „Tamás azt mondta, ha nem lesztek hangosak, elmegy haza a [email protected] Más ilyen nem hangzott el.

„Nincs jobb, mint a Deep Purple és a Led Zeppelin, na és a Black Sabbath!” – sommázta Scholtz Atka repertoárjuk üzenetét a buli középtáján. Osztom a véleményét: nekem ez a három banda volt, akiknek a zenéjével egészen fiatal koromban találkoztam, aztán erősen meghatározták a zenei ízlésemet, különösen az első. Még mindig a klasszikus rockzenéért rajongok leginkább, amely a mai napig erősen meghatározza jelenkorunk rockzenei trendjét. A Cry Free és a Zep Session majdnem egyszerre alakult, utóbbi egy picit hamarabb, de a fiúk két évtizede kitartanak eredeti zenei elképzeléseik mellett. Nem, nem másolnak (egy frászt!): megidézik példaképeik muzsikáját, saját képükre formálják azt. Nem kis érdemük van abban, hogy a Led Zeppelin és a Deep Purple még mindig ennyire népszerű ebben az országban.

Pár éve aztán gondoltak egy merészet: mi lenne, ha a két zenekar egyesítené erejét, és a Purple, illetve a Zep slágerei egy műsorban szólalnának meg? Bár a két kultikus banda zenei világa egyes pontokon különbözik – az egyik klasszikus alapú, a másik bluesos –, ragyogó egyveleget raktak össze a fiúk. Ezúttal jobban elszeparálták a két csapat dalait, azért, mert az eredeti menetrend szerint külön koncerteket adott volna a két zenekar, a srácok ezért úgy döntöttek, hogy nem tartanak szünetet, az átszerelési időben is játszanak.

Rohadt meleg volt a sátorban, a muzsikusok is rendesen verejtékeztek a színpadon, de nem okozott gondot, és lendületesen szórták a nótákat. A Zep Session felállása nem változott, Nagy Gergő, Cseh Balázs és Tatai Tomi hosszú évek óta biztos kézzel zúzzák a Zep muzsikáját, és hát az utóbbi években Scholtz Atka a Cry Free Purple-repertoárja mellett bevállalta a Zep énektémáit is, Tominak pedig a Cry Free-tagság is belefér az idejébe. A bulin egy kis kalapot viselt a dobok mögött, engem erősen emlékeztetett a hetvenes-nyolcvanas évek Ian Paice-ére, aki nemcsak a Purple-ben, de a Paice, Ashton & Lordban is viselte ezt a tökfödőt. A Cry Free-t ebben a felállásban én most láttam először, a színvonal ugyanaz maradt – hogy a Zep mindenhol ismert örökzöldjét képzavarba hozzam.

Ahogy régebben sem, most sem ragaszkodtak a mai trendhez: ledarálni a dalokat stúdióminőségben, mert ezt várja a zsűri. Jammeltek, nem öncélúan, megfelelő időtartamban, és teret engedtek a hangszeres tudásnak, mert az bizony van. Gergő és Dénes ragyogó gitárpárost alkottak, talán azért is, mert bár utóbbi (is) ragyogóan játssza a Purple zenéjét, stílusát bluesosabbnak, a Zep világához közelebb állónak éreztem, de ez nem annyira idegen a Deep Purple-től sem.

A Zep-menü annyira nem változott, a Purple-részben pedig annyi történt, hogy nagyobb hangsúlyt fektettek a David Coverdale és Glenn Hughes nevével fémjelzett Mark III és IV felállásokra. Azon túl, hogy Atka nagy rajongója ennek az érának, a Whitesnake a múlt hónapban adott ki egy olyan albumot, ahol kizárólag Purple-nótákat nyomnak az adott időszakból, ezért volt aktuális e dalok prezentálása.

Bár nem túl sokan, de lelkesen szakértettük a programot, mert a Purple és a Zep örök (ahogy a Sabbath is). Ezek a muzsikusok vén fejjel még ma is itt vannak, bár a Zep régóta nem aktív. Kellenek ezek a bandák, mint a Cry Free vagy a Zep Session, mert már lassan tényleg itt az idő, amikor az anyabandák elmennek nyugdíjba. Hetven körül már nem biztos, hogy hosszú karrierrel számolnak. És akkor lesz igazán nagy a feladat, amikor már csak ők játsszák a repertoárt; amikor már csak tőlük hallhatjuk ezt a muzsikát. Nem sok olyan cover band rohangál a földön, amelyik ennyire érzi a célzene lényegét, és itt most nem csak a technikai tudásra gondolok. Hogy koppintanak? Na ne vicceljünk már, felejtsük el már végre ezt a kapitális baromságot!

Szerző: Bigfoot
Képek: Open Road Fest hivatalos oldal (Tankcsapda), Polczer Eszter (Cry Free)
Köszönet a szervezőknek!