"Eric Clapton engem választott": Interjú Ryan McGarvey-val

Bár még csak a húszas éveinek a végén jár, Ryan McGarvey megszámlálhatatlanul sok rangos díjat nyert világszerte, valamint a legnagyobbak elismerését, akik között ott találjuk Eric Claptont, Jeff Becket, Joe Bonamassát, a Gov't Mule zenekart és még számos más blues-rock legendát. Ebből kifolyólag nem túlzás azt állítani, hogy első magyarországi koncertje, melyre június 5-én kerül sor az A38 Hajón, piros betűs ünnepnap a műfaj rajongóinak. Az Új-Mexikóból származó zenész budapesti fellépése kapcsán válaszolt a kérdéseinkre.

Hogyan és mikor fedezted fel a bluest?

A szüleim lemezein nőttem fel, akik leginkább klasszikus hard rockot hallgattak: Led Zeppelint, Jimi Hendrixet, Stevie Ray Vaughant, hasonlókat. Aztán elkezdtem visszaásni a zenéjük gyökeréig, ami ugye a blues. Így fedeztem fel olyanokat, mint Leadbelly, Muddy Waters vagy Robert Johnson. Velük kezdődött minden.

Milyen volt akkoriban az új-mexikói blues színtér?

Kicsi, leginkább. Rendszeresen eljártam a helyi blues jamelésekre és klubkoncertekre. Innen a következő lépés az volt, hogy megalapítottam az első zenekaraimat és elkezdtem professzionálisan zenélni.

Milyen stílusokat szeretsz még a blueson kívül?

Igazából rengeteg különböző stílusú zenét hallgatok nap mint nap. Nagyon tetszik például a mostani alternatív színtér, az olyan zenekarok, mint a Royal Blood, az Arctic Monkeys vagy a The Black Keys. De szeretem a klasszikus zenét, sőt, még bizonyos country előadókat is!  

Melyik blues gitárosok voltak a legnagyobb hatással a stílusodra?

Huh, rengeteg, nem is tudnám az összeset felsorolni. B.B. King, Albert King, Freddie King, ők máig meghatározóak számomra, akárcsak Muddy Waters, Robert Johnson vagy Elmore James. De ott van még Sun House és R. L. Burnside is. Olyan kilencvenes évekbeli kortársaim, mint Kenny Wayne Shepherd, Chris Duarte és még Joe Bonamassa is.

A nem bluest játszó gitárosok közül kiknek szereted a játékát?

Hogy csak pár nevet említsek: Tom Morello, Tommy Emmanuel és Eric Johnson. Bár azt hiszem, az ő játékukban is felfedezhetőek blues-hatások. Mindenesetre szerintem innovatív és briliáns gitárosok.

Milyen érzés volt, amikor Jeff Beck és Eric Clapton felfigyelt rád?

Amikor megtudtam, hogy megnyertem a Play Crossroads versenyt és több, mint 4000 versenyző közül Eric Clapton engem választott, épp egy Las Vegas-i szálloda szobájában ültem. A hír hallatán elkezdtem fel-le ugrálni és kiabálni! Hihetetlenül megtisztelő, sosem fogom elfelejteni!

Mik a legutolsó albumod (’The Road Chosen’, 2014) központi témái?

A ’The Road Chosen’-en rengeteg különféle szám van. De leginkább a velem történt dolgok, a saját tapasztalataim inspirálják a szövegeket. A számok többsége egy bizonyos lányról és a vele való kapcsolatomról szól. Azt hiszem, a dalok a szerelem pozitív és negatív oldaláról szólnak leginkább.

Ha összeállíthatnád a tökéletes blues bandát, ki lenne benne?

Ez egy nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy a tökéletes formula már létezett néhány zenekarnál. Ilyen volt például a Stevie Ray Vaughan-féle Double Trouble vagy a Cream – na, az tényleg egy lenyűgöző blues banda volt.

Melyik az öt kedvenc blues albumod és számod?

Hm, mindig rossz voltam abban, hogy kiválasszak egy vagy több számot, de talán B.B. Kingtől a The Thrill Is Gone, Freddie Kingtől a Hideaway, Robert Johnsontól a Cross Road Blues, Muddy Waterstől a Hoochie Coochie Man és a John Lee Hooker-féle Boom Boom. 

Több díjat is nyertél már, melyik a legkedvesebb számodra?

A díjak közül, amiket eddig nyertem, három igazán fontos nekem. Ahogy már említettem, az, hogy Eric Clapton több ezer nemzetközi jelentkező közül pont engem választott a Play Crossroads győztesének, rengeteget jelentett. Aztán 2013-ban én lettem a legtehetségesebb újonc egy gitárszaklap listáján. Az azért jelentett rengeteget, mert gyerekkorom óta nagy rajongója voltam a listáiknak. A legújabb díj, ami sokat jelentett számomra, az az volt, hogy tavaly a European Blues Awardson engem választottak a legjobb gitárosnak.

Az interjút az A38 Hajó készítette. Forrás: A38 Hajó blog