Elbalettozni a progrockot: Heart of Storm - Budapesti Kongresszusi Központ, 2015.05.03.

írta Tomka | 2015.05.15.

Tony Franklin különleges basszusjátéka, vörös-kék fényárban úszó szerelmi ármány, és egy különleges társművészeti kísérlet. Balett és progresszív rock házasodott össze a Kongresszusi Központban május elején.

Nem akarok zsákbamacskát árulni: ez volt az első balettelőadás, amit életemben láttam, ezért szakavatott véleményt magáról a táncról aligha tudnék írni. A Heart of Storm előadására puszta kíváncsiságból mentem el: egyrészt nyilván érdekes, hogyan lehet közös nevezőre hozni a balettművészetet egy ahhoz képest stílusidegen zenei műfajjal, a progresszív rockkal, másrészt pedig muszáj volt Tony Franklint látni és hallani élőben.

Még akkor is, ha alapvetően azt gondolná az ember, hogy nem egy ilyen projektben fog igazán kibontakozni a basszusgitáros. Hiszen itt egyéni mutatványoknak helye nincs, és a hangsúly sem a zenén, hanem zene és tánc fúzióján van. Ám ironikus módon a zenekarnak kvázi Tony volt a frontembere. Egy kb. kétméteres emelvényen játszott a banda – előttük porondon, oldalsó lámpasortól megvilágítva a táncosok –, és Tony került középre. A brit basszusgitáros játékát pedig nem lehet eltéveszteni, stílusa még ezen a közegen is átütött. Hol hagyományosan, hol ujjal pengetett, többször vezérmotívumot is kapott, még akkor is, ha elsősorban Brent Woods gitárja dominált. Derek Sherinian már jobban háttérbe szorult: bár ő konferálta fel az előadás végén az együttest, a zenében inkább csak lekísérte a gitárosokat, és a hangzásban sem került előtérbe hangszere.

Tony Franklin a HRM-nek adott interjújában a Pink Floydéhez hasonlította a zenét, amiben van némi igazság, de ez azért inkább egy figyelemfelkeltő fogás volt. Annál keményebben és modernebben szólaltak meg a zenészek, néhol egészen metalosan; de a Floyd lebegő, úszó érzetéből azért becsempésztek valamit a dalokba. Kétségeim vannak afelől, hogy önmagában is hallgattatná magát a Heart of Storm zenéje, de az előadáson tökéletesen betöltötte a szerepét, hiszen végeredményben „alkalmazott zenéről” van szó, azaz elsősorban a baletthez, a táncmozdulatokhoz igazították a dalfolyamot.

Ebből a szempontból ideálisan egyensúlyozták ki a két összetevőt: a zene gyakran annyira domináns volt, hogy úgy tűnt, mintha az határozná meg a táncmozdulatokat, miközben nyilván a balett története is nagymértékben megszabta a zene hangulatát, fordulatait és ismétlődő motívumait. Bár csak laikusként néztem a balettelőadást, az azért nyilvánvaló volt, hogy itt a zenészek, és nem a táncosok az első osztályúak. De fiatalok, lelkesek és ügyesek voltak az orosz balettosok, és érzéssel tolmácsolták a történet szenvedélyét. A szerelmi háromszög, öngyilkosság és ármány köré felhúzott sztori nem volt éppen eredeti, de a hangulatos világítással, egy-egy látványos koreográfiával, és a lendületes előadással több mint korrekt produkciót faragtak belőle. S hogy ez az egész hogyan nézett ki vizuálisan? Arról már meséljenek a képek.

Szerző: Tomka
Képek: T T