"Tudni kell, mikor kell hazamenni a buliból": Interjú Derek Sheriniannel

írta Tomka | 2015.04.29.

Legtöbben a Dream Theaterből ismerik, pedig ironikus módon, nem is szereti különösebben a progresszív metal banda zenéjét. Először Alice Cooper ’Trash’ című sikerlemezének turnéján figyelhetett fel rá a közönség – később játszott az 1992-es Kiss-turnén is, amiből aztán az ’Alive III’ koncertlemezük készült, de ott eldugták a színpad mögé. A Dream Theater után szólókarrierbe kezdett, illetve létrehozta Virgil Donatival a progmetalt a fúziós zenével keverő Planet X-t. 2000 után játszott Malmsteennel és Billy Idollal is, legutóbb pedig a Black Country Communion nevű supergroupban bukkant fel. Derek nem egy szószátyár interjúalany, ez a beszélgetés most mégis sztorizós lett: kiderül belőle, hogyan lehet Kiss-turnén csajozni, hány dollárt nyert Derek Alice Coopertől pókeren, és az is, hogy mi köze van Eddie Van Halennek a pornófilmekhez.

Hard Rock Magazin: Mennyi stúdiós bérmunkát vállalsz manapság?

Derek Sherinian: Kevesebbet, mint régen, mert többet turnézom. Néha persze jobb lenne több időt tölteni otthon, és kevesebbet turnézással, de azt kell elvállalni, amit felkínálnak. Most a Heart of Stormra kértek fel, hogy billentyűzzek az albumon és a turnén, illetve a felvételeknél, a keverésnél is segítettem. Szerintem különleges összeereszteni egy rockzenekart egy balettprodukcióval, és az eddigi előadásaink alapján úgy tűnik, működik a dolog. Külön örülök annak is, hogy most élőben játszhatok Tony Franklinnel, mert korábban csak stúdióban dolgoztunk együtt; az ő sajátos játékstílusa biztonságot ad nekem is a színpadon.

HRM: Sok neves zenész mellé elszegődtél már turnéra. Joe Bonamassa koncertzenekarába is a megélhetés miatt léptél be?

DS: Tavaly egész évben Joe-val turnéztam, de január óta már nem játszom vele, mert bekerültem a Heart of Storm projektbe. Fogok még Joe-val játszani, de ki tudja mikor. Nagyon jó barátok vagyunk, és a Black Country Communionban is szerettünk együtt játszani. Szerintem egyszer össze fog még állni az a zenekar. Nem tudom mikor, de végül meg fog történni.

HRM: Szerinted Bonamassa ki tud békülni Glenn Hughes-zal?

DS: Abszolút. Amióta szétmentünk, már többször is találkoztak és beszéltek egymással. Minden meg fog oldódni.

HRM: Hogyan viselted anno a zenekaron belüli feszültséget?

DS: Őszintén szólva én már azon is meglepődtem, hogy a harmadik lemezig kihúztuk. (nevet) Ha egy zenekar túl sokáig van együtt, akkor elkerülhetetlen, hogy a felszínre bukkanjanak a feszültségek. Maga a zenekar nagyon jó volt, de túl sok egyéniség volt a bandában: túl sok törzsfőnök az indiánsátorban, ha úgy tetszik.

HRM: Miután szétmentetek, Jason Bonham Glenn-nel folytatta a California Breedben, te pedig Joe-val turnéztál. Amikor még létezett a Black Country Communion, akkor is volt egy ilyen szakadás a bandában: Jason és Glenn az egyik, te és Joe a másik oldalon?

DS: Nem, ez csak véletlenül alakult így. Jason és Glenn megalapították a California Breedet, nekem pedig épp munka kellett, amikor Joe billentyűst keresett. Ennyi a történet.

HRM: Billy Idol turnézenekarából viszont kiléptél.

DS: Igen, mert ütközött volna Joe turnéjával.

HRM: Fogsz még Billy Idollal játszani a jövőben?

DS: Nem hiszem. 12 évig zenéltem vele, és ezalatt nagyszerű időket éltünk meg. Billy igazi sztár és nagyszerű ember, de úgy éreztem, hogy itt az ideje továbblépni.

HRM: A tavalyi évben 180 napot töltöttél turnézással. Ha ennyit vagy az úton, gondolom jobban megismered önmagadat. Mit tanultál magadról a turnézás során?

DS: Azt, hogy örülök annak, hogy 1988 óta meg tudok élni a zenélésből. 25-26 év után azért elgondolkodtam, hogy meddig tudom még megcsinálni minden nap, hogy turnébusszal utazzak, reggel négykor keljek, majd becsekkoljak egy hotelbe. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon 60 évesen is ezt akarom majd csinálni? A fene tudja… Jó lenne, ha nem kéne.

HRM: Mike Portnoy mondta rólad anno, hogy igazi rock and roll billentyűs vagy, aki szereti az ezzel járó életstílust is. Ez még mindig így van?

DS: Amennyire még bírom, de már nem annyira, mint régen. A 80-as, 90-es évek más korszak volt. Már nem bulizok annyit.

HRM: A Kiss-szel azért buliztál, amikor velük turnéztál?

DS: Nem, mert ők nem szoktak bulizni, ha az alatt italozást értesz.

HRM: Mennyire tudtál csajozni azzal, hogy te vagy a Kiss billentyűse? Vagy ha odamentél valakihez, hogy a Kissben billentyűzöl, azt hitték, hogy kamuzol, mert a Kissnek nincs is billentyűse? (nevet)

DS: Annyit mondhatok: ha valaki a Kiss-ruhát viseli – legyen az road, világosító, vagy billentyűs –, már nyert ügye van. Én több csajt szedtem fel azon a turnén, mint az összes Alice Cooper és Billy Idol koncertemen, pedig nem is voltam a színpadon. Teljes őrület volt az a Kiss-turné. Az volt a dolgom, hogy megduplázzam billentyűn Paul Stanley ritmustémáit. Jobb kézzel az alaphangot és a kvintet, bal kézzel pedig egy basszushangot játszottam, hogy teltebb legyen a hangzás. A billentyűs színezéseket pedig belekeverték a zenekar hangzásába úgy, hogy külön nem lehetett kivenni azokat, de ha nem lennének ott, akkor hallanád a különbséget. Emellett pedig háttérvokáloztam is.

HRM: Gene jó basszusgitáros, de még jobb üzletember. Sikerült ellesni tőle valamit a turnén?

DS: Nem lehetett elkerülni, hogy tanuljak tőle, hiszen láttam, hogy intézik a dolgaikat. Azért is vállaltam el a turnét – a várható szórakozás mellett persze –, hogy a zseniális üzleti érzékű Gene közelében lehessek. Paulnak és Gene-nek is nagyon jó a humorérzéke, nagyon jól kijöttünk egymással. A mai napig rendesek velem, ha találkozunk.

HRM: Még nagyon fiatal voltál, alig huszonéves, amikor már a Kiss-szel, Alice Cooperrel vagy Buddy Milesszal játszottál.

DS: Szerintem megérezhették a lelkesedésem; szerettek olyasvalakivel játszani, akit még nem tört meg a zeneipar, egy elszánt fiatal sráccal, aki meg akarja vetni a lábát. Különösen szerettem Alice Cooperrel játszani. Nagyra értékelem, hogy megadta életem nagy lehetőségét. A Poison hatalmas sláger lett az Egyesült Államokban, és a ’Trash’ turnéjára teljesen új zenekart gyűjtött maga köré: olyan fiatal zenészeket, akik bizonyítani akarnak. Óriási lehetőség volt ez számomra így, a karrierem elején.

HRM: És hogyan akasztotta rád Alice Cooper a „billentyűsök Caligulája” becenevet?

DS: Nem tudom, honnan jött, mindössze egyszer, futólag említette egy interjúban, de egyszerűen rám ragadt. Bár nem tudom, pontosan mit jelent, de remélem, hogy nem fog kikopni a köztudatból. (nevet)

HRM: Valószínűleg az agresszívabb, keményebb játékstílusodra utalhatott vele. Mi egyébként a kedvenc sztorid Alice Cooperről?

DS: A koncertek után mindig pókereztünk a turnébuszban. Egyszer Japánban a nagysebességű vonatok hálózata mentén turnéztunk Oszakától Tokióig. Négyen voltunk: én, Al Pitrelli, Alice Cooper és még valaki, akinek a nevét már elfelejtettem. Már nagyban ment a játék, kb. ezer dollár lehetett az asztalon. Az osztásnál aztán rögtön lett négy kettesem. Lecsaptam az asztalra, és vittem az egész köteg pénzt. Alice csak ámulkodott, hogy ilyet még nem látott, hogy osztásból négy kettest kapjon valaki… (nevet)

HRM: Két éve, a Portnoy-Sheehan-MacAlpine-Sherinian formáció magyarországi koncertje kapcsán kevésbé jó emlékeket is szerezhettetek. A turnéra nem a saját hangszereiteket és stábotokat hoztátok, Portnoy elégedetlenkedett is a koncert alatt a dobja miatt. Miért döntöttetek úgy, hogy nem a saját stábotokkal utaztok, hanem helyi hangszereket és technikusokat béreltek?

DS: Hogy spóroljunk. De megtanultuk a leckét: ha megint turnézni fogunk, saját stábbal megyünk, nem számít, mennyibe kerül.

HRM: A turnézenekaraid közül gondolom a PSMS áll hozzád legközelebb, mivel ennek a stílusa idézi leginkább a szólólemezeid és a Planet X zenéjét.

DS: Igen, nagyon szeretem ezt a bandát. Először is nagyszerű érzés újra Portnoy-jal játszani. Jól kijöttünk már a Dream Theaterben is, élveztük a közös játékot. Tony-t ugye ismerem a Planet X-ből, Billy Sheehan pedig gyerekkori idolom, úgyhogy vele aztán abszolút király játszani.

HRM: Fogtok stúdiólemezt is készíteni?

DS: Én szeretnék, de egyelőre nincs tervben.

HRM: És további turnék?

DS: Azok igen, de az a helyzet, hogy mindannyian nagyon elfoglaltak vagyunk különböző projektekkel, különösen Portnoy, aki 3-4 zenekarban is játszik egyszerre.

HRM: Portnoy-jal régre nyúlik vissza a kapcsolatotok. A honlapodon meglepődve olvastam viszont, hogy azt mondtad, nem érezted jól magad a Dream Theaterben, mert nem állt közel hozzád az a stílus. A ’Falling Into Infinity’ stílusát nem szeretted, vagy a régebbi dolgaikat sem?

DS: Voltak pillanatai a Dream Theater zenéjének, amelyeket szerettem. Amikor például először meghallottam, hogy mit kell betanulnom a meghallgatásra, teljesen ledöbbentem. Jó volt olyan rockzenekart hallani, ami olyan technikásan játszott, mint mondjuk Al Di Meola. A progresszív rock nagy része viszont nincs rám olyan hatással, mint a klasszikus rockzene. A Dream Theater fantasztikus banda, és óriási lökést adott a karrieremnek, de a magam szórakoztatására inkább Led Zeppelint hallgatnék, nem Dream Theatert, Yest vagy bármelyik más progresszív bandát.

HRM: Egy régebbi interjúdban azt mondtad, hogy bár eleinte lesokkolt a döntésük, végül is nagy szívességet tettek neked, hogy kiraktak a zenekarból. Akkor is erre céloztál?

DS: Igen, mert ideje volt továbblépnem. Bár jól ment a sorom, de ha valami olyasmivel foglalkozol, főleg a zenében, amivel nem különösebben szeretnél, az egy idő után rossz hatással van rád. Ez pedig meglátszik minden területen. Eljön az idő minden bandával, amikor kifutja magát. Tudni kell, mikor kell hazamenni a buliból. A Dream Theaterrel is ez történt: ők érezték, hogy váltani kell, amiből végül mindegyik fél jól jött ki. Jordan fantasztikus a zenekarban, és már nagyon régóta játszanak együtt, én pedig rengeteg más dolgot csinálhattam azóta.

HRM: A ’Falling Into Infinity’ dalszerzési szakasza híresen stresszes időszak volt a zenekar életében.

DS: A zenekar valóban nagyon ideges volt, mert a kiadó egy Pull Me Underhez fogható slágert szeretett volna kisajtolni belőlük. Ragaszkodtak hozzá, hogy különböző felállásokban írjanak zenét – John Petruccinak például Desmond Childdal kellett [ebből az együttműködésből született a You Not Me – Tomka]. De ez nem volt természetes a zenekar számára, és ez hallatszódik is a lemezen. Ettől függetlenül szerintem vannak nagyon jó pillanatok is a ’Falling Into Infinity’-n.

HRM: Hogy érzed, mikorra találtad meg a saját stílusodat? Segített ebben a Dream Theaterben töltött időszak?

DS: Amióta csak elkezdtem játszani 1982-ben, arra törekedtem, hogy egy kicsit másképp szólaljak meg, mint a többiek. Próbáltam kitalálni olyan megoldásokat és hangzásokat, amik a védjegyemmé válhatnak. A billentyűsöknek valamivel keményebben kell dolgozniuk, hogy egyéni hangzást alakítsanak ki, mert a billentyű nem olyan kifejező, mint az énekhang vagy a húros hangszerek. Ha egy géppel dolgozol, akkor elő kell csalogatnod a lelket a robotból. Eddie Van Halenben is az fogott meg, hogy hallod a személyiségét a játékában. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez az egyik legfontosabb dolog egy zenésznél; még a tökéletes technikai tudásnál is fontosabb.

HRM: Van Halennel végül nemcsak találkoztál, de együtt is zenéltél egy házibuliban.

DS: Egy barátomnak volt egy Starfuckers nevű bandája, amivel a hollywoodi Viper Roomban játszottak. Edward [azaz Van Halen – Tomka] egy pornóproducerrel, Michael Ninn-nel is dolgozott, az egyik nagyobb filmjéhez írt zenét. Edward egy nagy partit is rendezett a film bemutatójára, és valaki felkérte a Starfuckerst, hogy játsszanak a bulin. A barátom tudta, hogy mekkora Van Halen-rajongó vagyok, úgyhogy szólt, hogy lépjek fel velük az estén. Épp szereltem össze a hangszeremet, amikor Eddie besétált a szobába. Elképesztő, szürreális élmény volt számomra a találkozás. Levitt a stúdiójába is Brian Tichyvel együtt – Brian dobolt ugyanis a koncerten –, és hárman eltöltöttünk ott kb. 90 percet, ami alatt csak sztorizott, én pedig nézegettem a híres gitárokat a falon. Egy álmom vált valóra.

HRM: Az is valóra vált álom lehetett, amikor a szólólemezeden a Day of the Deadben Zakk Wylde-ot és Alan Holdsworth-t, a The Sons of Anuban pedig Malmsteent és Al Di Meolát sikerült felsorakoztatnod.

DS: Szeretek nagyon eltérő gitárosokat összehozni egy-egy számban, mert néha, amikor teljesen különböző játékstílusra van szükség az adott dalba, jó hallani a kettő kontrasztját.

HRM: Zakk Wylde rendszeresen szerepel a szólólemezeiden. Hogyan kell elképzelni egy ilyen összejövetelt, amikor Zakk meglátogat téged?

DS: Zakk először az ’Inertia’ című lemezemen játszott, kb. 15 évvel ezelőtt. Technikus nélkül jött el, csak bepakolta a kocsiját a Marshall ládáival, erősítőkkel és pár gitárjával, és elindult. Amint megérkezett, elkezdte ontani magából a sztorikat. Amikor ilyen hangulatban van, mindig durván vicces szokott lenni. Majd általában hirtelen váltással közli, hogy kész van, játszhatunk. Annyira ráérez ilyenkor a zenére, hogy csak úgy kipattannak belőle a dalok. Majd visszakapcsol, és megint dőlnek belőle a történetek. Általában három napig tart egy-egy látogatás, és mindig elképesztően jó számok születnek.

HRM: A végére pedig úgy néz ki a házad, mint egy sörkert – szoktad mondani.

DS: (nevet) Igen, ez régen tényleg így volt, de Zakk már régóta nem iszik. Előtte viszont komoly partik voltak nálunk. Akkor is, amikor Yngwie-val dolgoztam; Yngwie-val is muszáj inni. (nevet)

HRM: Steve Lukathertől John Petrucciig, Slashtől John Sykesig rengetegen vendégeskedtek már a lemezeiden. Hogyan szoktad meghívni ezeket a híresebbnél híresebb zenészeket az albumaidra? Csak felemeled a telefont és kész?

DS: Sok barátom van, és ha olyasvalakit szeretnék meghívni a lemezre, akivel még nem játszottam, akkor biztosan lesz egy barátom, aki ismeri az ő valamelyik barátját. Általában egy órán belül megszerzem a telefonszámot, amire szükségem van. Aztán felhívom, és általában igent mondanak, vagy megköszönik az ajánlatot, és elmondják, hogy épp turnéznak vagy a saját lemezüket készítik, és ezért nem érnek rá. Steve Vait és Satrianit például rendszeresen meghívom a lemezeimre, Vai pedig mindig nagyon kedvesen utasított el, hogy most nem ér rá, mert nagyon elfoglalt.

HRM: Eddie Van Halent is meghívtad a közös koncertetek után?

DS: Nem, mert nem volt megfelelő az alkalom és az időpont sem. De nagyszerű lenne, ha Eddie játszana majd egyszer valamelyik albumomon.

HRM: Tervezel most új szólólemezt?

DS: Egyelőre nem, mert nincs lemezszerződésem. Jelenleg más projekteken dolgozok – például a Heart of Stormon. Természetesen szeretnék majd szólólemezt készíteni a jövőben, csak még nem tudom, hogy mikor. Talán pár éven belül összejöhet.

HRM: Van kedvenced a szólóalbumaid közül?

DS: Nemrégiben visszahallgattam őket, és úgy gondolom, hogy mindegyiken vannak nagyszerű pillanatok, és persze sok olyan is, amit már másképp csinálnék. De mindegyik hibából tanultam. Ez egy véget nem érő folyamat: mindig egyre jobbat próbál csinálni az ember.

HRM: Ezek szerint szoktad hallgatni a saját lemezeidet?

DS: Nem, de bizonyos időközönként, kb. ötévente előveszem őket. Most muszáj volt, mert az Eagle Rock Records tavaly újra kiadta öt lemezemet, ezért újra kellett hallgatnom és kicsit remaszterizálnom azokat. Többnek a hangzásával sem voltam kibékülve. Az új verziók jól sikerültek, de nem változtattam sokat rajtuk; csak kicsit tisztítottam a frekvenciákon, és kiegyenlítettem a hangerősséget, de nem kevertem újra az egészet.

HRM: Mi a helyzet a Planet X-szel? Sokan örülnének egy új lemeznek.

DS: A Planet X jelenleg inaktív. Hat éve nem adtunk már koncertet, de ha adódna lehetőség, szívesen játszanánk a Planet X-szel. A lemezkészítésre viszont sok esélyt nem látok. Az a probléma, hogy manapság már egy lemezkiadó sem ad előleget egy instrumentális lemezre. Különösen nem egy Planet X albumra. Ha pedig nincs szerződésed, akkor mit tehetsz? Felveheted saját magadnak és árulhatod a neten. Én nem akartam ilyesmivel foglalkozni. Megvárom inkább, amíg egy rendes szerződést kaphatok. Nem gond, mert így legalább több időm van zenét írni.

HRM: Gondoltál rá, hogy összehozz egy zenekart, amellyel a saját számaidat játszanád élőben?

DS: Megtehetném, de akkor már inkább abba ölném az energiámat, hogy összerakjak egy rendes zenekart. Nincsenek még konkrét terveim, de szeretnék valami új dologba fogni hamarosan…

Készítette: Tomka
Köszönet a segítségért karpatisznak.